A kertember 18. – Ősz az idő

A kertember a kert végében üldögélt éppen, amikor a világ belefordult a novemberbe, bár ez nem látszott rajta. Mármint a világon, és kizárólag meteorológiai értelemben véve. Mert egyébként volt baj elég. Csőstül jött. Ugyanakkor úgy cirka húsz fok plusz és Celsius lehetett ezen az estén, amikor a Nap (a kertembertől balra) a szokásos afrikai vöröset hozta lemenetekor a Szent György-hegy fölött, és a Holdnak (tőle jobbra) jócskán volt miből fogyatkoznia. Háta mögött kereszt a templom tetején egy kis súrlófénnyel, hogy a nemek és az igenek szimbólumai teljes jelképtárat alkossanak. A kertember benne ült a jóban, a tekintetben feltétlenül, hogy a teremtett világ már megint kihozta magából a maximumot. Azt a gondolatot meg, hogy az Isten vajon jól tette-e, hogy rábízta a világot az emberre, inkább elhessentette későbbre, akár egy vetési varjút az imént. Inkább az Ősz az idő című dalt dúdolgatta, leginkább csak úgy magának. Oka is volt rá, szomorú. Mert a halál mintha egy szovjet dülöngélő kaszával járná a határt. Az Éri Pityu elvesztése meg alighanem végleg le is zárt valamit. Egy korszakot, talán így szokás mondani. Jó, ezt mondta néhány évvel ezelőtt a Ménes Ági (az Éri Pityu társa) elrepülésekor is, meg azt is persze hogy Repülj, madár, repülj, de most, hogy már egyikük sem itt, a madárka elrepült, és a bivalyszemű sem nevet már többé vele ezen a földön, valami tényleg megváltozott. És siratja a koszorúját. A temetés után, ahol a nyitott sírnál olyat muzsikáltak a zenészek, amilyet talán még az Örökkévaló sem hallott, azon gondolkodott, hogy odamenjen-e a házhoz, elköszönni a helytől is, ahová az elfelejthetetlen esték, éjszakák, hajnalok és bizony dél­előttök sora kötötte. Aztán inkább nem ment. Az a ház a szabadságé, a művészeteké, a reményé, a szereteté, az önfeledt nevetésé, mindörökké, ámen. Ámen, mondta ki hangosan, amikor harangszóra feltápászkodott.

Az viszont jó, hogy még mindig nyílnak a rózsák, érik a paradicsom, a paprika, a füge, a padlizsán és zöldell a mángold az ablak előtt, gondolta a ház felé baktatva, bár nem érezte magát túl rózsásan. Igaz, elégedetlennek sem, és erre is volt oka számos. Mondjuk az aratókrumpli leveleit megstuccolta az eleddig egyetlen arra járó hajnali fagy, viszont a pincében annyi az eltett paradicsom, hogy trattoriát nyithatnának. És majdnem eljutott Dalmáciába is. Majd mégsem, mert beütött a hajderménkű, de cserébe itt is ugyanolyan meleg van. A dolgok általában kiegyenlítődnek, csak figyelni kell. Erre mondta Hrabal úr egy alkalommal a sörivással kapcsolatban, hogy jó, a májnak már annyi, de azok a gyönyörű vesék… Például fel lehet készülni a madáretetésre, ami az egyik legjobb mozi a világon. Lett új etető. A régit sem dobta ki a kertember, de az már annyira viharvert állapotba került, hogy tartott tőle, nem húz ki még egy telet. Viszont szép emlékeket idézett, ő meg elkezdett az emlékeiből élni, ami egyszerre volt szórakoztató és félelmetes. A megszokott társaság mellett igyekezett újoncokat is bevonzani, például a jégmadarat. Egy barátnőjüknek ez olyannyira sikerült, hogy elkezdtek ritkulni a halak a kerti tavában. Ugyanis a jégmadár amilyen kicsi és színes, olyan ügyes is. Függőlegesen robban be a vízbe, és máris a csőrében a halacska, amit aztán hozzácsap egy fához, és már viszi is a fészkébe. Nem véletlenül a női szépség szimbóluma – vigyorodott el a kertember, és arra gondolt közben, hogy ez a barátnőjük is összeszed mindent, amire látszólag nincs szüksége, így egy reggelen már azon sem csodálkozott, hogy egy érdeklődő aranysakállal szembesült a macskája tányérjánál, holott eredetileg macskát sem akart. Ebben persze egyáltalán nincs semmi meglepő, a kertember is rezzenéstelen tekintettel szemlélte a kutya táljából lakmározó süncsaládot. Az első mókus megjelenésénél ugyan még felkiáltott örömében, aztán beépülnek a mindennapokba, akár a konyhában köröző verebek vagy Jelen úr, a bőgési szezon végeztével is náluk maradó szarvas. Ez nem jelent szükségképpen megszokást, inkább talán valamiféle szerves egység szinte szükséges létrejöttének elfogadását, csendes örvendezést amiatt, hogy mindez így alakult, ekképpen alakulhatott. Legalábbis a kertember igyekezett ily módon felfogni a szinte felfoghatatlant, létezésének gyönyörűségesen terhes adományát, hogy ami másoknak esetleg látványosság, az neki ünnepélyes hétköznap.