Tarantino, Coppola és Scorsese legfőbb ihletője is egy magyar filmes volt – ma indul a Budapesti Klasszikus Film Maraton

A szeptember 12–16. között megrendezett Budapesti Klasszikus Film Maraton keretében olyan sztárok láthatók újra a fővárosi mozikban, mint Latabár Kálmán, Monica Belucci, Törőcsik Mari, Johnny Depp, Garas Dezső, Tolnay Klári, Grace Kelly, vagy John Travolta. Ismét nagyvásznon nézhető többek közt a Trainspotting, a Grease, a Maléna, a Fogjunk tolvajt! és a Dühöngő bika, illetve visszatérnek a mozitermekbe Hollywood legnagyobb magyar alkotói is.

a Jézus Krisztus Szupersztárt, az Ed Woodot, a Régi idők fociját és a Grease-t bárki ingyenesen megnézheti óriásvásznon a Szent István-bazilika előtt, a fesztivál további vetítéseire pedig kedvezményes, 500 Ft-os áron válthatók jegyek a Toldi moziban, az Uránia Nemzeti Filmszínházban és a Francia Intézetben. A helyszínek listája idén a Budapest Music Centerrel bővült, ahol a némafilmek vetítését a legnagyobb kortárs magyar jazz-zenészek előadása kíséri.

Ráduly György fesztiváligazgatót, Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum vezetőjét kérdeztük.

Mi hívta életre hat évvel ezelőtt ezt a rendezvényt?

2016 végén a Filmintézet akkori vezetésével és a munkatársainkkal lefektettünk egy közép- és hosszú távú modernizációs és fejlesztési tervet a Filmarchívumra vonatkozóan. Ebben nagy súlyt helyeztünk a fő feladataink, azaz a régi filmek restaurálása, digitalizálása mellett a hazai mozgóképek terjesztésére és a magyar film, illetve filmörökség népszerűsítésére is. Ennek okán rögtön egy klasszikus filmfesztivál terve is körvonalazódott, mint a legalkalmasabb fóruma annak, hogy a közönségnek bemutathassuk a frissen restaurált magyar mozgóképeket. 

A másik, nem titkolt célunk a fesztivál létrehozásakor a nemzetköziség volt. Azaz, hogy a meghívott külföldi vendégek – fesztiváligazgatók, filmarchívum-vezetők, forgalmazók, rendezők, producerek, színészek stb. – miközben lehetőséget kapnak a saját örökségük megmutatására, a miénket is jobban megismerve világszerte vigyék a magyar filmörökség és vele a magyar film hírét. A klasszikusok esetében ugyanis nem olyan egyszerű a képlet, mint a kortárs alkotásoknál, amelyek a piacra kerülésük pillanatában „beárazódnak”. Hanem újra és újra meg kell teremteni a piaci értéküket, illetve az irántuk való keresletet. A tavalyi húszezres látogatottság azt jelzi, e téren is jó úton járunk.

Hogyan néz ki az idei program nagy vonalakban?

Csúcsdöntésre készülünk, hat nap alatt összesen száztíz restaurált filmet vetítünk majd. Ezenkívül lesz nemzetközi filmvásár és egy háromnapos szakmai rendezvény, filmmegőrzési és -restaurálási kérdésekkel a középpontban. És persze filmtörténetiekkel, amelyek kapcsán hangsúlyos lesz az a téma,

A fesztiválra hetven külföldi vendég is érkezik, ők a szakmai programokon előadóként vagy a filmek előtti felvezetéseken aktívan szerepelni fognak.

Közöttük lesz Andrew MacDonald, mások mellett a Trainspotting és a Sekély sírhant producere, és testvére, Kevin Macdonald Oscar-díjas rendező (11 nap, Az utolsó skót király stb.), akik nem csak az általuk sikerre vitt filmek miatt érdekesek a mi számunkra.

A „sztárvendégeink” idén mind magyar vonatkozásúak. A Macdonald fivérek nagyapja Pressburger Imre miskolci születésű filmkészítő volt, aki a harmincas években elhagyta Magyarországot, és Nagy-Britanniában Korda Sándor mellett dolgozott dramaturgként. Korda ismertette meg őt a rendező Michael Powell-lel; a legendás alkotópáros hihetetlen képi világú és rendkívül precíz narratívájú mozijaiból a mai napig inspirálódnak olyan világhírű rendezők, mint Tarantino, Coppola vagy Scorsese. Vagyis egy valódi filmes dinasztiáról van szó, az alkotásaikat természetesen vetítjük is majd a fesztiválon.

Rajtuk kívül kik érkeznek még?

A számítógépes animáció atyjának is tekintett, szintén magyar származású animációs rendező Földes Péter fia. Pierre Földes ugyancsak ezt a szakmát űzi; vele nem csupán közönségtalálkozón lehet majd összefutni, a MOME-val együttműködésben mesterkurzust tart. És jön még egy „igazi” magyar is, Gazdag Gyula. A Balázs Béla-díjas filmrendező-forgatókönyvíró a magyar filmes generáció hetvenes évekbeli második aranykorának egyik legtehetségesebbje volt, 

Az USA-ban él, tanított többek közt az UCLA-n, ahol most is az egyik legprogresszívabb előadóként emlegetik. Gazdag Gyula filmjeit (A sípoló macskakő, Bástyasétány hetvennégy, Elveszett illúziók stb.) ugyancsak levetítjük restaurált változatban, az általa ajánlott tíz alkotás révén pedig a közönség egyfajta utazást tehet az abszurd filmek világába – ehhez csatlakozik egy mesterkurzus is. És muszáj megemlítenem még egy nevet. Steve Kovács ötvenhatos magyarként kötött ki az Egyesült Államokban, ahol filmrendezőként, producerként dolgozott, sok éve a San Franciscó-i Egyetemen tanára; most a hollywoodi magyarok történetét hozza el nekünk.

Az viszonylag köztudott, hogy a magyarok, különösen a múlt század első harmadában erőteljes alakítói és meghatározói voltak a világ filmgyártásának. Arról viszont kevesebbet beszélünk, hogy mi lehetett ennek az oka? Van pontos válasz?  

A Filmarchívomon belül pár évvel ezelőtt elindítottunk egy úgynevezett hungarikakutatást, amelynek célja, hogy feltárja a magyar vonatkozású filmtörténeti örökség ismeretlen kincseit, és minél több tudást gyűjtsön azok nemzetközi összefüggéseiről. Ez nem könnyű feladat, mert például a némafilmes korszak filmjeinek több mint kilencven százaléka elveszett, kallódik valahol a világban, és rengeteg tárgyi-fényképes emlékünk is külföldre került. 

Mivel 1945 után, „a múltat végképp eltörölni” gondolat jegyében a külföldre távozott magyarok sikereiről évtizedeken át nemigen szabadon beszélni, a huszonnegyedik óra utolsó percében vagyunk, ha nem akarjuk, hogy mindezen örökség végleg a feledés homályába merüljön. De hogy a kérdésre is válaszoljak, e kutatás keretében természetesen a magyarok filmes sikereinek okaira is keressük a választ.

És mire jutottak eddig?

Különböző kulturális elméletek vannak rá, mitől találták meg olyan könnyen a helyüket a magyarok és általában a közép-európaiak főleg az Újvilág filmgyártásában. A szakemberek egy közös pontot mindig említenek. Az Osztrák–Magyar Monarchia kulturális összetettsége, diverzitása eleve olyan környezetet teremtett, amelyben mindenkinek alkalmazkodnia kellett. Az emberek beszélték egymás nyelvét, ismerték és tiszteletben tartották a másik vallását, kultúráját – ez volt a hétköznapi béke záloga. Összefoglalóan: a széthullásáig a Monarchia egy nagy együttélési modell volt nemcsak Európán belül, de az egész világon is. Az ebben szocializálódott kivándorlókat pedig hasonló közeg fogadta az Egyesült Államokban, így bármely szektorban és élethelyzetben könnyebben tudtak alkalmazkodni, mint mondjuk a szigorúan egy tömbben „mozgó”, élő írek vagy olaszok. És persze az is igaz, hogy a magyarok vitték magukkal a kultúrát is, a nagyon gazdag budapesti és bécsi színházi-irodalmi életben megszerzett tudást, élményeket, tapasztalatokat, az errefelé igen erős dráma művészetét

És az is nagyon fontos, hogy kezdetben kiknek mesélték főként ezeket.

Kiknek?

Természetesen a többi bevándorlónak. A múlt század elején az analfabetizmus Európában is teljesen általános volt, írni-olvasni nem tudók tömegei mentek a tengerentúlra szerencsét próbálni. Az ő egyetlen szórakozásuk a napi kemény munka után az olcsó mozi volt, a színházat, ha lett is volna rá igényük, nem tudták volna megfizetni. A mozi viszont pont nekik lett kitalálva; az első generációs hollywoodi stúdiók pedig, éppen a nagyszámú bevándorló kiszolgálása miatt, a legtöbbször európai gyökerű történeteket adaptáltak az amerikai piacra. Legjobb példa erre a musical mint műfaj létrejötte. Ennek alapja szigorúan véve a bécs–budapesti operett volt. Faragó Sándor magyar operettkomédiájának, a Frakkban és klakkban-nak a filmes adaptációját Top Hat címmel Fred Astaire és Ginger Rogers vitte már musicalként sikerre, de még korábban Lehár A víg özvegyét is feldolgozták Hollywoodban hasonló módon. Számtalan hasonló példa akad más műfajokban is, ezért egyáltalán nem túlzás azt mondani, 

Ami nagyon szép dolog, de nem lehet örökösen a múltba kapaszkodni. Most milyen a magyar film pozíciója a világban?

Ha megnézzük a magyar mozgókép 121 éves történetét. azt látjuk, hogy folyamatosan aranykorok és kataklizmák váltották egymást – nem függetlenül a történelmi eseményektől. A kilencvenes évektől a kétezres évekig tartó mélyrepülés után nagyjából húsz esztendeje kezdett újra felépülni a magyar film, de rendszerszintű működésről és átütő sikerekről 2011 utántól lehet beszélni. Ez nem független a nálunk forgó egyre több külföldi produkciótól; az ezekből származó adóbevételek lehetőséget adnak a saját mozgóképek gyártásra is, miközben izmosodik a háttéripar, korszerűsödnek a stúdiók, a szakembereknek folyamatosan van munkája. Egyes filmeket mindenkor érhet kritika, de ezek azok az alapok, amikre lehet építkezni; a fenntarthatóság ugyanolyan fontos szempont, mint hogy legyen közönsége a hazai alkotásoknak.

Azért utóbbival még akadnak problémák, különösen a kifejezetten műfaji filmek esetében. Hogyan lehet elérni, hogy ismét divat legyen a – klasszikus és kortárs – magyar film?

A kilencvenes években kialakult rossz berögződéseket, tévhiteket, amikor szerteágazó okok miatt a közönség elpártolt a magyar filmtől, még ma is nehéz eloszlatni. Miközben, jól tudjuk, a mozgóképfogyasztási szokások is megváltoztak világszerte. Olyan mennyiségű film, sorozat, szórakoztató műsor „érkezik” nap mint nap az otthonunkba, hogy az emberek többségének eszébe sem jut moziba menni. Ráadásul a magyarországi mozitermek száma tíz százalékra, háromezerről háromszázra csökkent 1992 óta – van olyan megyeszékhely, ahol egyáltalán nincs filmszínház, ami nonszensz. Sok helyen tehát még a lehetősége sincs meg annak, hogy a magyar filmek a megfelelő módon és mennyiségben eljussanak a nézőkhöz. 

És min még?

A kulcs mint minden területen az, meg tudjuk-e szólítani a fiatalokat. Az könnyen belátható, hogy a nemzetközi streaminggel és az online mozgóképes dömpinggel lehetetlen felvenni a versenyt a piac játékszabályai szerint. Ezért okosabbnak kell lennünk ennél, és a saját intézményeinket kell használni arra, hogy megerősítsük a magyar film-és mozikultúra fiatalokkal való kapcsolatát és annak a fenntarthatóságát, hogy a jövő közönsége kíváncsi legyen a magyar filmekre és keresse a mozizás élményét. 

A többi, a közönségbázis növelését célzó kezdeményezésünk – könyvtármozi, stratégiai együttműködések az Art-Mozi Egyesülettel és a Nemzeti Művelődési Intézettel stb. – mellett ezért kidolgoztunk egy oktatási programot is. Ennek lényege, hogy a filmszínházak a délelőtti műsorsávokban diákoknak tarthatnak majd vetítést és egyéb filmes eseményeket; ez számukra, hála a Nemzeti Filmintézet Art-Mozi Egyesületen keresztül a moziknak nyújtott támogatásának, a mindenkori mozijegy árának a töredékébe kerül majd. Ez segíti a tanárokat, hogy a közismereti tárgyakat a filmek segítségével oktathassák, és a fiatalok részesüljenek az előbb említett moziélményben. Ehhez a nemzeti filmvagyonból és kortárs mozikból köznevelési és kurátori szempontok alapján összeállítottunk egy bő listát, amelyekből a pedagógusok válogathatnak kedvük szerint. Az alapot mindehhez a néhány éve kidolgozott Alapfilmek, illetve Klassz program adja; ez az online tudásbázis segítséget nyújt a pedagógusoknak a látottaknak a közismereti tantárgyakon keresztüli feldolgozásához.

Optimista a jövő közönségét illetően?

Természetesen, különben nem lennék ilyen megszállott filmügyekben. Hiszek benne, hogy ha az új generációk tagjai már egészen fiatal korukban megízlelik a mozivarázst – ahogyan az velem is történt gyerekként, és ahogyan ezt tapasztalom a gyerekeimnél is –, és a magyar filmek ismerőjévé válnak, később is nyitottak lesznek ez ügyben: igenis keresik, várják majd a hazai alkotásokat. 

 Nyitókép: Jelenetkép az Egy szoknya, egy nadrág című, 1943-ban, Latabár Kálmánnal a főszerepben készült fekete-fehér magyar filmből (Forrás: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum)