A Kossuth-díjas Boldi úgy futott be külföldön, hogy nem ismert senkit. Ma Európa több országában, Burkina Fasóban, Guatemalában állnak a szobrai, de Amerikában is gyűjtik az alkotásait.
Sokakban merültek, merülnek föl ellenvetések, kérdőjelek a Kossuth-díjazottak kapcsán – meg amióta létezik ilyen, hogy művészeti díj –, ám biztosan nem tartozik ebbe a kategóriába a 2022-ben Kossuth-díjassá avanzsált szobrász, Szmrecsányi Boldizsár, művésznevén Boldi személye, akinek életművét a természetes kritikákkal együtt is általános elismerés övezi – tegyük hozzá gyorsan: az egész világon.
Magyarországon Boldit a pár év alatt
ikonikussá vált köztéri szobrairól ismerhetjük elsősorban, ilyen például az Erzsébet híd pesti hídfőjének közelében álló Rollerező,
vagy a Kőláb az Egyetem tér szélén, pedig a kisplasztikái is minden figyelmet megérdemelnek, sőt: gömbölyded, égre néző alakjait meghatározhatatlan, kellemes, belső fény vonja be, a figurák egyszerre születtek tapintásra, a hétköznapok birtokba vételére és az öröklétre.
Boldival beszélgetve arra jutottunk, túl sok figyelmet kapnak a művészettel foglalkozó írásokban (is) a napok, a percek botrányai, a rosszindulat fűtötte politikai baromságok – amik aztán pár évente változnak –, ahelyett, hogy megkérdeznénk magukat a művészeket. Most ezt tettük.
Boldi a legnagyobb szakmai sikerének egyértelműen a már említett Kossuth-díjat tartja, derül ki rögtön a beszélgetés elején. „Meglepő fordulat volt az életemben, nem is számítottam rá, bár Munkácsy-díj után már rebesgették, hogy talán megkapom egyszer” – mondja a művész.
A szobrász külföldi szalonok díjainak egész sorát vitte haza: Párizs, Sao Paolo, Cannes jelzik a szintet,
amit Boldi az évek során egyre följebb tornászott. „Valójában a külföldi szobrászokhoz képest is több díjat kaptam külföldön, mint ők. Úgy kaptam ezeket a díjakat, hogy nem ismertem senkit. A munkáimat kivittem, és ezek az alkotások a saját atmoszférájukkal nyerték el a szakmai zsűri tetszését” – meséli Boldi.
Hangsúlyozza: „A külföldi kiállításokat tudatosan építettem, ami azért volt fontos, mert a nemzetközi színtéren érvényesülni eleve sokkal nehezebb – sorolhatnám a nagy neveket a francia művészetből, de a lényeg az, hogy egy ilyen vezető kultúrában magyarként, a 2000-es években kijutva, a semmiből indulva nagyon alacsony esélyeim voltak: aztán lett, ami lett.”
A tények: Boldi 1994 óta a hazaiak mellett rendszeresen vesz részt nemzetközi kiállításokon és művészeti vásárokon – Bécs, Párizs, Cannes, Hága, Basel, Dublin, Isztambul, New York, Miami, Trenton (New Jersey), Peking, Icheon (Korea), Guatemala, Rijád, Rabat jutnak eszébe hirtelen. „Külföldi egyéni kiállításaim Rómában, Hágában, Párizsban és Bécsben voltak, köztéri munkáim pedig több országban – Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, Hollandiában, Cipruson, Dubaiban, Burkina Fasóban, Guatemalában és Brazíliában – is megtalálhatók.
Szobraim olasz, francia, osztrák, skót, holland, amerikai, mexikói, brazil és ausztrál gyűjteményekben is szerepelnek”
– tudjuk meg.
Boldi az ars poeticájával kapcsolatban így fogalmaz: „Hívő ember vagyok, ami számomra művészként is sok mindent meghatároz. Nagy szerencsém, hogy hitemet az alkotásban is meg tudom élni:
végső soron minden szobrom egy ima.”
A szobrok nem a gyorsaságról, nem a tolakodásról szólnak, hanem az átszellemült munkáról, tulajdonképpen a teremtésről. „Minél tisztábban, finomabban szeretném a harmóniát megjeleníteni” – mondja.
Boldi XVI. Benedek pápára is hivatkozik, aki pár éve föltette a kérdést: mi lett a művészettel, mi lett a művészekkel, hova tűnt az isteni harmónia keresése az alkotás folyamán? A szobrász valahol erre a pápai fölvetésre is reagál az életművével.
A szobrok nemi jellegének a kidomborítása kapcsán Boldi leszögezi: „Nem erotikusak a szobraim, az pedig
természetes dolog, hogy a világ két nemből áll: a művészetnek valahol a kötelessége, hogy ezt az alapvető valóságot ábrázolja.
Olyan szobrot én nem láttam még, ami figuratív ábrázolásban semleges volna. Álljunk meg egy pillanatra: itt több tízezer éves időszakról beszélünk! Nem obszcenitásról van szó, hanem a tiszta nemiség időtlen ábrázolásáról, megint csak a harmóniáról.”
Hogy mit adhat az ő szobrászata a művészethez nem értő többség számára? Boldi szerint „a rohanó világunkban elgondolkodtató, hogy kérem, itt egy ember, aki időt álló anyagokkal dolgozik, energiát nem kímélve. Talán elgondolkodnak, hogy ezek a szobrok nem eldobhatóak, hanem az örökkévalóságnak próbálnak megfelelni.”
Döbbenet Burkina Fasóban
A művek befogadásáról szólva Boldi úgy véli, „amit Grand artnak nevezünk, azt ezerszer is megnézhetjük, ezerszer is meghallgathatjuk, ezerszer is elolvashatjuk, nem válik unalmassá, mert olyan örök értéket sugároz, amit a különböző pillanatban mindig teljesen másképp fogad be az ember, mégis ugyanolyan erős érzéseket vált ki belőle.”
Megkérdeztük Boldit, hogy mehet át szerinte az „üzenet”, kell-e üzenet egyáltalán, vagy a művész csak fölvázolja a vízióját és a többi nem az ő dolga? Erre érdekes történetet hallhattunk: „Burkina Fasóban egyszer öt héten keresztül faragtam egy szobrot. Az ottani, afrikai őslakosok odajöttek munka közben, végül tolmács segítségével, egy idő után beszélgetni kezdtünk. Döbbenet volt, hogy ezek a nem európai kultúrában felnövő emberek mennyire máshogyan álltak a szoborhoz.
Olyan őszinte, mély gondolatatokat fogalmaztak meg a munkámról, amit előtte el sem tudtam képzelni.
Azt kell mondjam, a tiszta gondolkodásukkal sokkal közelebb kerültek ahhoz a vízióhoz, amit meg akartam jeleníteni, mint a civilizált világ befogadói.”
„Az, hogy valaki jobboldali, vagy baloldali, nem befolyásolhatja a művei értékelését” – szögezi le Boldi az alapvetést. „Ha elmegyek egy zsűribe, engem nem érdekel, ki honnan jött, hanem az érdekel, mit állított ki. Ezt azért mondom neked, mert
nyolcvan év múlva senki nem fogja tudni, ki melyik oldalon állt. Egy valamit látnak majd, hogy a szobor, vagy a kép jó vagy rossz.”
A művész egy történelmi példát is felhoz: „Michelangelót egyenesen megfenyegették: ha nem megy faragni a pápának, az életével játszik. De erre már senki sem emlékszik, csak a minőségre.”
Végezetül álljanak itt a Boldi munkásságát kiválóan ismerő és értő Jimenez Deredia kortárs képzőművész sorai:
„Már az első pillanatban megéreztem, hogy Boldi szobrászatának geometriája az értelem és érzelem egyensúlyának kereséséből táplálkozik.
Boldi művészete az emberi testet nem a pszichológia irányából közelíti meg, inkább szintetizál és egyszerűsít. Egyfajta ferences egyszerűséggel összegzi az eszmény és a finom érzékiség keresését, amit oly mértékig kimunkált és lecsiszolt felületekkel fogalmaz meg, hogy azok a szemlélőt az alkotások megtapintására ösztönzik. Művei jelentősek és sugárzóak, alkalmasak világképének közvetítésére.”
Nyitókép: Rollerező (gránit), fotó: Slezák István
„Ha valaki 2026-ban bennünket ehhez a szabadsághoz, jóléthez visszavezet, megérdemli majd, hogy a kései utódok szobrot állítsanak neki” – jelentette ki ünnepi beszédében a polgármester.
Eljött az igazság pillanata.
A színész szerint a hazai kultúra ma olyan, „mint egy útszéli kóró, ami az életéért küzd”.
Pedig a nyolcvan éve, 1945. július 20-án elhunyt Petrovicsnak sokkal többet köszönhetünk, mint gondolnánk. Bellák Gábor írása.
Most azon kell gondolkodnunk, hogy olyan zenekar állhat színpadra, amely nyíltan dicsőíti a gyűlöletet, a népirtást, a civilek elleni erőszakot.
„Nem voltak szívbajosak a szovjet uraságok: úton útfélen emelt ocsmány szobrokon, emlékműveken keresztül adták tudtunkra, hogy ők az urak e hazában” – idézte fel Kőrösi Koppány.
A portugálok és az írek elleni mérkőzést összesen több mint 110 ezren tekintették meg a helyszínen.
„A kezelés nulladik lépése az egymás irányába tanúsított értő figyelem, amely tiszteletteljes és empatikus!” – hívta fel a társadalom figyelmét Hal Melinda.
