A kultúrharcot a művek, nem pedig a politika fogja eldönteni − a friss Kossuth-díjas Orbán János Dénes a Mandinernek

Orbán János Dénes 1973-ban született Brassóban. Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, irodalomszervező, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Kolozsváron szerzett magyar-angol szakos diplomát, majd bölcsésztanulmányait Szegeden és Bécsben egészítette ki. 1994-1998 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. Egyetemi oktatói munkája mellett irodalomszervezéssel foglalkozott. 1992 óta publikál. 1993-ban Sántha Attilával közösen élére álltak egy irodalmi mozgalomnak, ami akkor »transzközép irodalmi mozgalomként« híresült el. 1995-től az »Előretolt helyőrség« meghatározó alakja volt. A 2015-ben alakított budapesti Előretolt Helyőrség Íróakadémia vezetője, a Magyar Idők budapesti napilap kulturális rovatvezetője, majd 2019-től a Magyar Nemzet kulturális rovatvezetője volt. Idén, 2023-ban elnyerte a Kossuth-díjat.

***

Hogyan fogadta a hírt, hogy Kossuth-díjas lett?

Ahogyan illik: kitörő örömmel.

Most akkor az jön, hogy tehetségtelen, szolgalelkű és román? Mire számít?

A szokásosra. Hogy azt fogják mondani, amit maga is fölsorolt. De az azokat minősíti, akik mondják, és én attól ugyanolyan nyugodtan fogok aludni. Nem én írtam azt, hogy „Szeretném, hogyha szeretnének”. Egy írói munkásság megítélése szubjektív, de azért vannak kérlelhetetlen tények: egy három évtizedes alkotói és szervezői pálya, huszonnégy kötet, tíz színpadi mű, huszonegy irodalmi díj és ösztöndíj, köztük állami és nemzetközi díjak, az erdélyi és az összmagyar irodalmi intézményrendszer kiépítésében és a tehetségkutatásban kifejtett tevékenység, ami ugyebár a nemzetszolgálat kategóriájába tartozik, és még sorolhatnám.

azaz még annak alapos gyanúja is fölvetődhet, hogy akad egy-egy elismerés és lehetőség, amit a tehetségemmel vívtam ki. Ja, és nyugodtan lehet románozni is, mert bármilyen kötött versformában tudok írni románul is. Ahogy szoktam tréfásan mondogatni: az ellenség nyelvét ismerni kell.

2020-ban eltűnt a nyilvánosság elől. Miért?

Nem tűntem el a nyilvánosság elől, csupán abbahagytam a televíziózást és a napilapszerkesztést, aztán meg jött a pandémia, ami nem kedvezett a szerepléseknek. Bár sokan konspirációs elméleteket állítottak föl, prózai oka volt a kilépésemnek. Az általam vezetett állami íróakadémián már nemcsak három évfolyam volt, hanem négy, majd öt, mert beindult a mesterképzés is. Azaz megszaporodtak a feladatok.

Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia nagyszabású könyvkiadási projektbe fogott, és

Ugyan egy öszvér teherbírásával rendelkezem, de megnézem azt, aki hosszú távon heti rendszerességű televíziós műsort vezet, vezeti egy napilap − esetemben a Magyar Nemzet − kulturális rovatát, ugyanakkor a lap egyik vezető publicistája is, aki vezércikkeket és politikai pamfleteket ír, és emellett elvezet egy főiskolai jellegű művészeti oktatási intézményt is, ahol szinte 80 író munkálkodik, és amely nagyszabású rendezvényszervezői és könyvkiadói projektet bonyolít le. Úgyhogy a legfontosabb mellett döntöttem: nyilván az én szívügyem elsősorban az általam kitalált és megalapított Íróakadémia.

Milyennek látja a magyar kortárs irodalmi életet? Milyen a „felhozatal”?

A kortárs irodalmi életet nehéz minősíteni, mivel három éve pandémia és gazdasági válság tesz keresztbe az irodalomszervezésnek. Úgyhogy sajnos vergődik. A felhozatal jó,

Nekünk erős irodalmunk volt, és most is az van. A jelenkor a benne élők számára mindig kaotikusnak tűnik, mert kétségkívül sok benne a zavaró maszlag, de ha majd letelik az a bizonyos fél évszázad, ami Jorge Luis Borges szerint elengedhetetlenül szükséges a megmérettetéshez, sokkal tisztább lesz a kép, és akkor jobban látszanak majd a nagy művek és a nagy alkotók. De vannak bőven, minden korosztályban.

Mit gondol a magyar kulturális élet finanszírozásáról?

Kevés állam ilyen bőkezű a kultúrával. Csak most épp nem áll módjában, de tudomásul kell venni, hogy válság idején a kulturális szféra az első áldozat, mivel a kultúra luxuscikk.

Szűkebben: mit gondol a magyar irodalmi élet finanszírozásáról? Helyi értékén van kezelve?

Most már igen. 2016-ig az irodalom a művészetek szegénylegénye volt. 2016 óta az egyensúly helyreállt. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó / Előretolt Helyőrség Íróakadémia és az újjászervezett Petőfi Irodalmi Múzeum egy magasabb finanszírozási szintre emelte az irodalmat.

A válság mennyire nyirbálta meg az irodalmi szféra pénzeit?

Nagyon. De nincs mit tenni, ki kell tartani, míg jobb idők jönnek. Volt néhány esztendő, amikor sosem látott bőség volt az irodalomban, aki akkor dolgozott és tartalékolt, az átvészeli ezt a válságot. Aki nem, magára vessen. A lehetőség megvolt.

Ön Térey-ösztöndíjas, ami körül nagy viták és sértődések zajlottak. Mit gondol ezekről?

Én aztán az égvilágán semmit, azon kívül, hogy örvendetes ténynek tartom, hogy negyvenöt író öt éven át kiemelt ösztöndíjat kaphat, és örülök, hogy közéjük tartozom. Aki ebből is politikai hisztériát generál, ám tegye,

Ja, eszembe jutott egy olvasói komment, épp a Mandineren olvastam. Egy laikus ezt írta: „Ha jól értem, itt az írók azért tiltakoznak, mert ösztöndíjat akarnak adni nekik?” Ez kívülről így látszott, és ezen érdemes elgondolkodni.

Szokták mondani, hogy a ’90-es évek Erdélyének szókimondó fenegyereke volt. Azután sem rejtette véka alá a véleményét. Ma már kevésbé harcias?

Most is harcias vagyok, csak éppen nem támadnak. Ugyanis én csak akkor ragadok fegyvert, ha provokálnak vagy támadnak. Egyébként végzem a munkámat. 2016–2019 között folyamatosan tüzeltek rám. De úgy négy éve nem lőnek sem rám, sem az Íróakadémiára. Elég nehéz is lenne, mikor jobbnál jobb könyveket publikáltunk, a hallgatóink teleírják az irodalmi sajtót, és az íróakadémiai közösség számtalan díjat beseper. Vitathatatlanul tehetséges fiatalok nevelkedtek ki, és ahogy annak lennie kell: a minőség előbb-utóbb legyűri a politikai indulatokat. De az is lehet, hogy tévedek, és csupán arról van szó, hogy az én régi, kedves kollégám, Demeter Szilárd elhappolta előlem az egyes számú irodalmi közellenség titulusát, és őt izgalmasabb volt támadni, mint engem.

Ha már Erdély. Három ős-helyőrséges is Magyarország Babérkoszorúja-díjban részesült idén. Az ön Kossuth-díjával kiegészítve a sort, mit üzenhet ez?

Ez a díjeső egybeesik a kolozsvári műhely harmincadik évfordulójával, ugyanis időszámításunk origója a Nagy Transzközép Lapszám. 1993-ban mi, a Bretter György Irodalmi Kör ifjú titánjai kiáltványt publikáltunk a kolozsvári Echinox diáklapban, Sántha Attila fogalmazta meg, A transzközép irodalom címmel. Ekkor indult a sikertörténet. A később Előretolt Helyőrség névre keresztelt műhely rendkívül erős és életképes volt, szinte két évtizedig ontotta magából a tehetségeket, akik azóta a magyar irodalom derékhadának oszlopos tagjaivá váltak. Majd Kárpát-medencei szintre lépett, és belőle nőtt ki az állami íróakadémia. A díjeső is ezt bizonyítja: a Helyőrség a rendszerváltás utáni magyar irodalom leghosszabb életű, legösszetartóbb, legeredményesebb irodalmi műhelye.

Mi jelentett az önök által képviselt új irodalmi szemlélet, a Bretter-kör, a Transzközép, az Előretolt Helyőrség a ’90-es évek Kolozsvárján? Ne feledjük: ekkor épp csak túl vagyunk a Ceaușescu-érán.

Szembementünk a messianisztikus, a szenvedő-mártír transzszilvanizmussal, és egy harcos patriotizmust propagáltunk, egyúttal a provincializmus helyett az univerzalizmust. Mert lehet úgy írni a szülőföldedről, hogy az univerzális értékű legyen, gondoljunk csak García-Márquez Száz év magányára. Az Előretolt Helyőrség nemcsak Rejtő Jenőre és regénye verekedő poétájára – Troppauer Hümérre − utalt, hanem az erdélyi irodalom végvári jellegére is. A posztmodern maszlag, az újidiotizmus ellen is kardot ragadtunk, az irodalom örök értékei mellett tettük le voksunkat, az átmeneti -izmusok helyett.

Hogy elébe menjek a „határontúlizásnak”, mit gondol, miért van a magyar kulturális élet számtalan kiemelt és vezető pozíciójában külhoni magyar? Hatékonyabbak? Szívósabbak? Nem kertelnek?

Aki pozíciót vállal a kultúrpolitikában, valóságos hadjáratra számíthat. Ismerjük a módszereket: karaktergyilkosság, kiközösítés, fenyegetés, cikközön, közösségimédia-kommentek. A szándék az, hogy a célszemély pszichésen összeomoljon, és megfusson. Namármost mi, határon túliak, akik úgy nőttünk föl, hogy kiskorunktól kezdve zaklattak bennünket a magyarságunk miatt, és a nacionalizmuson túl a közbiztonság is rossz volt, megedződtünk. Nem omlunk össze,

Azt hiszem, ez a legfontosabb faktor, ez a fajta edzettség.

Ön szerint van még valódi kultúra, művészet, igazi művészek, vagy ma már inkább a kultúrpolitikai harcok, politikai performanszok, aktivista művészek korát éljük?

De miért hisszük, hogy ez régebb más volt? Annyi a különbség, hogy régebb nem volt digitális meg közösségi média, és ez a harc nem volt olyan látványos. Én olvastam 19. század végi kortesgyűjteményt, és ugyanaz folyt abban is, mint a kortárs sajtóban: a baloldal gyalázta a jobboldalt és fordítva. És akkor egy-egy kortescsapat össze is verekedett a választások lázában, még halálesetek is előfordultak.

Azt hiszem, egy kultúrember akkor jut el a bölcsesség alapfokára, amikor belátja: a világ már csak ilyen, és csakis az idő tudja megtisztítani az idiótáktól a terepet. Az a bizonyos borgesi fél évszázad.

Milyen esélyei vannak a szépirodalomnak a trash-sel szemben? Az olvasásnak a hangoskönyvekkel, a gyors videókkal szemben?

A hordozó másodlagos. Irodalom volt a könyv előtt is, és lesz a könyv után is. A trash-sel szemben most nem állunk túl jól, de semmi nem tart örökké. Lám, a Facebook dicsősége is leáldozóban van. Régebb magam is fogyasztottam szemetet: agymosásként hollywoodi filmeket meg sorozatokat néztem. De már évek óta nem nézek, mert meguntam az önismétlő ürességet. A hatszázhetedik szuperhőst és a századik Pókember-remake-et. A trashkultúra lehetőségei ugyanis végesek, míg az igazi művészetnek nincsenek korlátai. Úgyhogy vége lesz egyszer ennek a trash-korszaknak is.

Egy MMA-s beszédében azt nyilatkozta: „Manapság a politikai korrektség és az öncenzúra hálójában vergődő ember álmodni sem merne az önfeledt szabadságról”. Régen cenzúra, most öncenzúra?

Igen. Manapság majdnem mindenki retteg attól, hogy valakit megbánt azzal, amit ír, ezért nem mernek humorizálni,

Nem lehetsz elég óvatos. Egy rossz mondat, egy elszólás, egy poszt – és véged.

E témánál maradva: az Íróakadémia kapcsán azt nyilatkozta egyszer, hogy állami háttérrel igyekeznek biztosítani a szólásszabadságot. Nem teljesen abszurd ez?

Egyáltalán nem abszurd. Ugyanis ez a kormány vállaltan küzd az újidiotizmus ellen. A művészetben roppant divatos az establishmentet gyalázni,

Mégis: öncenzúra ide vagy oda – az internetnek „hála” bárki bármiről véleményt formálhat nyilvánosan, s akárkit „meglincselhetnek” a véleménye miatt. Mit okozott/okozhat hosszú távon a társadalomban mindez?

Vigyázó szemetek Nyugatra vessétek! A woke-ra. Kulturális és politikai anarchiát okozhat.

Van visszaút ebből a sodrásból?

Igen. Az iszlám. Ezek az öngyilkos társadalmak majd sorra elesnek, és az iszlám majd rendet csinál, a maga sajátos módján. Van egy másik út is, remélem, nekünk ez jut osztályrészül: megmaradni a keresztény-konzervatív normalitásnál.

A kulturális élet látványosan kettészakadt. A régóta lappangó ellentéteket mind felszínre mosta a víz. Maradt bármiféle átjárás a két tábor között, ami reményre adhat okot?

Az árkok betemetése

A nagy művek úgyis az árkok fölött lebegnek, a patália pedig legfeljebb lábjegyzet lesz az irodalomtörténetben. Ki nem olvassa manapság Babits Mihályt azért, mert József Attila haragosa volt, vagy fordítva? Életművük vagy jellemük alapján ítéljük meg klasszikusainkat? Ha jellemük alapján, akkor ne olvassunk József Attilát, mert számos tette alaposan kimerítette a #metoo fogalmát.

A közelmúltban robbant ki újabb vita arról is, kit emeljünk be az irodalmi kánonba, s ki legyen száműzve onnan. Minden regnáló hatalom megpróbálkozik a kánonképzéssel. Elégedett a mostanival?

Szerintem a kánonban mindenki elfér, aki jó, és mindenkinek lehetőséget kell adni, hogy a közönség megismerje. A többit bízzuk az olvasóra. Csak ajánljunk neki, de ne próbáljunk meg semmit lenyomni a torkán. Ami pedig a tankönyveket illeti, vérizgalmas irodalmi csemegékkel tömném tele, hogy a nebulók megszeressék az irodalmat, és nem arra koncentrálnék, hogy betéve fújják az irodalomtörténetet, mert arra nem vevők. Milyen jól csinálták ezt Janus Pannonius korában! A diákok latinul verseltek antik és neolatin költők modorában, mint kiderült, első magyar poétánk pajzán epigrammái is iskolai feladatként születtek. A derék Guarino mester tudta, hogyan kell tanítani az irodalmat. De mi mindig okosabbak akarunk lenni az elődeinknél, aztán így sikeresen eljutottunk a klasszikus iskoláktól, ahol ógörög filozófiai szövegeket interpretáltak latinul a kamaszok, a kortárs iskolákig, ahol anyanyelvi szöveget sem tudnak értelmezni.

A magyar kulturális életben most zajlik a rendszerváltás – fogalmazott Vidnyánszky Attila. Osztja ezt az álláspontot?

Igen, zajlik a kultúrharc, hol látványosabban, hol kevésbé. Magam is részt veszek benne, hol látványosan, hol kevésbé. De azt sokszor elmondtam:

Min dolgozik most?

Éppen szülés után vagyok, a minap fejeztem be egy operettlibrettót. 100 éves a Budapesti Operettszínház, és engem kértek föl a jubileumi operett szövegkönyvének megírására. Az operett hazájában több mint egy fél évszázada nem írtak operettet, mindenki musicalben vagy rockoperában utazik. De az Operettszínház 100 éves jubileumát csakis operettel lehet ünnepelni, így leporoltuk a műfajt. Most megértettem, miért nem fűlik az alkotóknak operettet írni: a műfaji kötöttségek miatt sokkal nehezebb, sokkal macerásabb, mint musicalt alkotni. De nagy élmény, nagy mulatság volt megfabrikálni. Remélem, a becses publikumnak is az lesz.

Fotók: OJD