„Ti okádtátok a világba ezt a gonoszt!” − íme a regény, ami rémisztő jövőt jósol Oroszországnak

Nyitókép: Anastasia Ivanova és Eli Yatskerich illusztrációja a könyvből

Az orosz klasszikus és modern irodalom rajongójaként Dmitrij Gluhovszkijtól (angolosan: Dmitry Glukhovsky) a Poszt előtt is olvastam már könyveket: világhírű Metro-trilógiájának első két részét. Ekkor vált meggyőződésemmé, hogy

Könyveinek nincsen mindenkitől megkülönböztethető hangja és elsöprő művészi ereje, viszont kiváló poszt-apokaliptikus történeteket ír, képes egy átélhető, plasztikus, vértől fröcsögő, félelemtől vibráló világot teremteni, ahova aztán belezuhan a kalandokra vágyó olvasó, hogy egészen az utolsó oldalig ki se tudjon mászni belőle: ezt a Posztban is megkapjuk többé-kevésbé.

A szöveg egyébként 2019-ben, hangoskönyv formájában jelent meg Oroszhonban, és még ugyanabban az évben kiadták Magyaroszágon, M. Nagy Miklós kiváló fordításában.

Történet és áthallások

„A nem túl távoli jövőben járunk, az egykoron hatalmas Oroszhon már csak halovány árnyéka egykori önmagának. A főváros és a fellázadt régiók közötti polgárháborút követően az ország romokban hever, a távkommunikáció és közlekedés lehetőségei minimálisra szűkültek, a túlélők többsége vonatállomásoknál kiépített erődökben meghúzódva folytat mindennapos küzdelmet a tömegpusztító fegyverek toxikus utóhatásaival. A »Széthullás« után Moszkóviára zsugorodott birodalom keleti határa a Volga mentén húzódik; az immáron hajózhatatlan, mérgező vizű folyó egyetlen megmaradt (és ezáltal kiemelt stratégiai fontossággal bíró) hídját ez egykori jaroszlavli abroncsgyár helyén létesített Poszt vigyázza.

Mi lehet vajon a másik oldalon? – pontosan senki sem tudja. A kínzó kérdés Jegort, a Poszt parancsnokának tizenhét éves mostohafiát sem hagyja nyugodni. A reménytelen szerelemtől és zenészi ambícióktól fűtött rebellis kamaszt egyre jobban vonzza a halálos ködbe burkolózó vasúti híd, amely talán a kiutat jelentheti számára a helyőrség szürke féléletéből.”

Először is, ez a bizonyos Poszt az egyik legősibb orosz városban, Jaroszlavlban őrzi a birodalom maradékát, ami lehet akár szimbolikus jelentőségű is, azonban már itt megfogalmazódott bennem, ami aztán minden egyes kiszólás, szimbolika esetében csak egyre erősödött: az áthallások nincsenek túltolva és nem mennek a történet rovására.

Gondoljon bármit is a szerző – és gondol is, hiszen Glukhovsky köztudottan megveti Putyint, a háborút pedig kizárólag az ő személyes ambícióinak tulajdonítja –,

amik az irodalmat propagandává porlasztják, és sajnos teljesen általánosak a kortárs művészetekben.

Mégis, az aprónak tűnő, de fontos beállításokból, amelyek irányba teszik a sztorit, az alapstruktúrából, a főszereplők kiválasztásából nyilvánvaló, hogy Glukhovsky a nagyvilágnak szánta a kötetet: azoknak, akik természetesnek érzik, hogy Oroszországban, a hideg, irdatlan, ősbűnöktől szenvedő egzotikus országban ilyen apokaliptikus dolgok történnek. Ahol a hatalom bármire képes, az emberek pedig bármit készek követni.

A könyv jól indul, leköt, atmoszférát teremt: mérgektől gőzölgő folyó, titokzatos túloldal, elhagyott gyártelep, belső feszültségek a lakók között. Főhősünk a cigány származású tinédzser, Jegor és annak jövőbelátó, jósnői képességeket csillogtató anyukája, Tamara, aztán a Poszt parancsnoka, a bikanyakú Griff, Jegor mostohaapja (talán a legjobban sikerült karakter, akit a lelkében dúló ellentmondások emberivé tesznek). Feltűnik Misell, Jegor elérhetetlennek tűnő szerelme, megérkezik a kozák Krigov, Moszkva erőembere, és persze Danyiil, a képmutató, egyre ördögibbé váló pravoszláv szerzetes.

A szerelmi szál (Jegor, Misell, Krigov) hozzáad a történethez és általánosságban elmondható, hogy a kritikus pillanatokban mindig jön valami, általában valami brutális, ami előrelendíti eseményeinket. Annak ellenére, hogy a könyv kicsit hosszú, és a fele után lötyögni kezd benne a történet,

Néhány oldalon fölvillan: vannak a becsületes, egyszerű emberek, meg van a kizárólag hódításra fenekedő uralkodó a kozákjaival és az államvallásával. A Poszton tehát fogy az ellátmány, de Moszkvát nem érdeklik a részletkérdések: vissza akarják foglalni az egész, hajdanvolt birodalmat. Nem világos, hogy Glukhovsky feketén-fehéren meg akarja mondani a frankót, vagy csak ezt a beállítást tartotta a leghatásosabbnak irodalmi szempontból. Talán az a legvalószínűbb, hogy hitelességre törekedve, de a hatásossága miatt választja ki a paneleket, ezek ötlenek föl benne: egész egyszerűen a szóba jöhető forgatókönyvek száma csekély, mivel a szerző egy adott módon gondolkodik a világról.

Dmitry Glukhovsky (Wikipédia)

„Isten ne adja, hogy még valami földeket ideadjanak”

A 150. oldalon elhangzik egy erős mondat az orosz birodalmiságról: „Isten ne adja, hogy még valami földeket ideadjanak.” A 154. oldalon kifejtik: a nép tűrjön, a katonáké az elsőbbség. Kicsivel később kiderül, hogy az elöljáró – persze illegálisan – fölhalmozza a marhakonzervet, a nép egyszerű fia meg éhezik.

– mondja később Griff, a Poszt parancsnok, aki amúgy lenyúlta az ellátmány egy részét. „Mikor Misell kiment a sínekre, és nyugat felé nézett, mindig úgy érezte, hogy a napsugaraknak tárja ki az arcát. Ha meg keletre nézett, mintha csak egy árokba bámult volna bele” − ez egy jellemző mondat. Ez is: „Hadd pusztuljon el {Moszkva}, mint ahogy az összes többi város is elpusztult. Ahogy egész Oroszország elpusztult ettől a pestistől!”

Az egész könyvön végigvonul a motívum, hogy a parancsnok keresi, keresi Moszkvát az ellátmány miatt, de vagy nem éri el, vagy szarnak rá. Itt nagyszerűen jön át a rendszert jellemző totális alá-fölé rendeltségi viszony, a bürokráciában tomboló káosz, a felelősség hárítása tovább és tovább, mert ebben a világban mindenki a saját seggét védi – nem is tehet többet.

Az író a nehezen meghatározható „hétköznapi emberit” a rendszerek, vallások, ideológiák, a ködösítés fölé emeli, ami szép gondolat, és hatásos is, csak némileg gyermeteg: maradjunk annyiban, hogy csöppet sem zavaró kiegészítés ez a thrillert, krimit, horrort, zombifilmek elemeit, akciót, romantikát ötvöző kalandregényben. Könnyen olvasható, igényes szórakoztató irodalmat kapunk, ami önmagában is nagy szó manapság.

Glukhovsky „próféciája”

Egyszer csak, amikor már a könyv végén járunk, és már elkönyveltük, hogy vannak is áthallások, meg nem is, Glukhovsky szó szerint leírja, mit gondol korának Oroszországáról és a főhős, Jegor bőrébe bújva megvádol valakiket: talán mindenkit, aki mást gondol, mint ő, talán a Putyin-párti, vagy éppen békére szomjazó átlagembereket, a hétköznapok szürke oroszait, akik ebben az olvasatban a gonosz szállásadói, nem kevesebbek.

Ami biztos, hogy az író gyűlöli a rendszert, amiben élt (jelenleg, ha jól tudom, külföldön tartózkodik), amire nagyon jó okai vannak.

Ezek a sorok pedig egyfajta jövőbelátást is tulajdonítanak neki:

„Ti, ti eresztettétek ezt ki a világba, ezt a mérget, ti okádtátok belé ezt a gonoszt, vagy ott voltatok, amikor a főnökeitek, a parancsnokaitok ezt művelték, és vagy segítettetek, vagy

– úgy gondoltátok, ha nem látjátok, ha nem halljátok, akkor olyan, mintha csak úgy magától történne, és majd magától meg is fog szűnni! De semmi, semmi sem szűnik meg magától – tessék, ez is, ahogy kilöttyent, ott van a levegőben, beszennyezte a földet, és nem fog eltűnni magától, úgy gondoljátok, úgyis megdögöltök, és annyi, titeket többé nem izgat, de ez attól még nem tűnik el magától, ez itt marad, örökre itt marad, és nekem, nekünk kell felfalnunk, felzabálnunk, nekünk, a ti gyerekeiteknek, és ha nem zabáljuk fel, ha nem nyaljuk ki az utolsó szemig, akkor nekünk és gyerekeinknek kell felelnünk azért, amit ti tettetek, mocskos gazemberek! De miért?! Hát hogy van ez?!”