Keletről érkezhet a konzervatív megújulás – Alvino-Mario Fantini a Mandinernek

Vermontban született, ami az egyik legbaloldalibb állam az Egyesült Államokban, innen származik Bernie Sanders is. Egy olasz hangzású névvel és amerikai háttérrel hogyan kötött ki Bécsben?

A származáson inkább nevezhető nemzetközinek. Apám ágáról olasz vagyok, édesanyáméról pedig bolíviai – habár ő Rómában született. Számomra ezzel kapcsolatban a fő kérdés az, hogy vajon a szüleim hogyan kötöttek ki a vermonti erdőkben, ráadásul úgy, hogy nem voltak hippik és nem éltek kommunákban? Ez mindig lenyűgözött. Meg kell jegyeznem, hogy ugyan ma Vermontot az egyik legbaloldalibb államként tartják számon Amerikában, mégis elmondhatja magáról, hogy százötven éven át, megszakítatlanul republikánus kormányzás alatt állt.

Úgyszintén sietek megjegyezni, hogy Vermont egyik leghíresebb fia, Calvin Coolidge, aki amerikai elnök is volt, gyakran magasztalta Vermont kisvárosi és vidéki erényeit. Egy 1926-os beszédében pedig a vermontiak „hajthatatlan lelkületéről” beszélt. Mindez fájdalmas emlékeztető, hogy Vermont milyen messze van már egykori dicsőségétől. Az Ázsiában és Latin-Amerikában töltött számos év után 2005-ben döntöttem úgy, hogy Európába költözöm. Mint olasz állampolgár, sokféle állásban el tudtam helyezkedni, mint szerkesztő és újságíró. De az átfogó tervem az volt, hogy annyit tanulok, amennyit csak lehet Európa „tiszteletreméltó konzervativizmusáról”, amit elragadónak találok.

Vermont

Úgy tűnik, ön egy bevándorló. Mit gondol a bevándorlásról?

Úgy tekintek magamra, mint aki hazatalált – Roger Scruton és Mark Dooley is írt ilyesmiről.

Mindaz a művészeti csoda, a szokások és hagyományok, amelyeket gyerekként megszerettem, megtalálhatóak itt. És most olasz állampolgárként élvezem a szabad mozgás lehetőségét az EU-n belül.

Ön a The European Conservative főszerkesztője, amely brit, nyugat- és közép-európai szerzőknek is helyt ad. Milyen szerepet szánnak a lapnak?

Platformot nyújtunk különféle hangoknak a jobbközépről, amit mi rendszerint „tiszteletreméltó konzervativizmusnak” mondunk. Azaz igyekszünk elérhetővé tenni angolul – ami, jó ez vagy nem, lingua francává vált – a klasszikus liberálisok,  libertáriusok, tradicionalista konzervatívok, monarchisták, decentralisták, radikális lokalisták és államellenesek gondolatait. Nem pusztán politikai, hanem kultúrális, vallási és spirituális írásokat is közlünk. Ugyan lapunk egyelőre kísérleti jellegű, annak értékét újra és újra megerősítik számunkra. Kapunk üzeneteket a világ minden tájáról, amikben olvasóink megírják, hogy szeretik a lapunk változatosságát. Értékelik az interjúkat, a régen elfelejtett szerzőkről szóló ismertetőket, nem is beszélve az ismertebb nevekről. Sokan nagyon szeretik a rövid könyvismertetőinket, mivel így képbe kerülhetnek, hogy mi minden jelent meg angolul és más nyelveken. Ezért aztán a The European Conservative nagyon izgalmas számunkra, bár mindannyian önkéntesként, munka mellett foglalkozunk vele. Szerintünk szép jövő áll előtte.

Hogy látja az európai konzervativizmus állapotát, ha létezik egyáltalán ilyesmi?

Nos, a magazin címe ellenére tisztában vagyunk azzal, hogy nincs olyan, hogy „európai” konzervativizmus vagy „globális” konzervativizmus.

Azt viszont mondhatjuk, hogy van többféle konzervatív perspektíva, amelyek mind osztoznak pár alapvető jellemzőben, ideértve a transzcendens morális rendbe és az egyéni szabadságba vetett hitet, együtt a személyes felelősséggel és kötelességekkel; valamint a minden egyes emberi élet méltóságába vetett hitet. Amikor ilyen alapelvek felől vizsgálom, azt kell mondanom, hogy az „európai konzervativizmus” nincs valami jó bőrben. Talán ugyan van pár kivétel, de a legtöbb fiatal nem nevelődött bele ősei hagyományaiba és értékeibe. Ráadásul a szekuláris materializmus olyan mély hatást tesz ma a fiatalokra – még azokra is, akiknek van valamiféle tradicionalista vagy konzervatív affinitása –, hogy nagyon nehéz a szívükért és eszükért versenyezni.

Lát mély különbségeket a nyugat-európai és a közép-európai konzervatívok között? 

Kétségkívül látok különbségeket – főleg, ha valaki a konzervativizmust olyan körülményekből eredezteti, amelyek nagyon is specifikusak helytől és időtől, történelemtől és hagyománytól függően. De persze mint említettem, vannak közös pontok a konzervatív hagyományok között, amelyek országtól, nemzettől, régiótól függetlenek. Attól tartok, Nyugat-Európában a konzervativizmus túl gyakran esett szerelembe az államhatalommal (mint például bizonyos fokig az Egyesült Államokban), és eközben elvesztette azt a képességét, hogy az emberi kiteljesedést szolgáló alapelvekre is figyeljen – mint az egyéni szabadság, az emberi élet tisztelete és a személyes felelősség. Másrészről a keleti konzervativizmus hatalmas lehetőségeket rejt a nyugati konzervativizmus számára – hogy újra felfedezze, mi számít igazán. Ez alatt azt értem, hogy a keleti konzervativizmus – a lengyel, magyar, horvát, szlovák, csak hogy párat megnevezzek – nem vesztette el a transzcendens és az emberi méltóság iránti érzékét. A nyugat így sokat tanulhatna a kelettől. Ahogy egy jó barátom mondta: „az európai kultúra megújítása talán keletről érkezik majd”. Sok szempontból, úgy gondolom, igaza van. 

Mit gondol Orbán Viktor politikájáról, a kerítésről az illegális bevándorlók ellen, a kereszténység szerepéről és az alkotmány nemzeti gyökereiről, valamint a házasságról, mint férfi és nő szövetsége?

Úgy gondolom, hogy minderre joga van, mint államférfinek és vezetőnek, főleg számba véve azt, hogy más országok alig figyelték és alig védték a határaikat a mostani bevándorlási hullám idején. Mi mást tehetne egy kis ország, aminek kevés erőforrása van? Ami a kormányzása más aspektusait illeti – a húsvéti alkotmánytól a Magyarország hagyományaira és történelmére helyezett hangsúlyig –, azt mondhatom, hogy jó látni az ilyen erőfeszítéseket.

másrészről igyekeztek demonstrálni nyitottságukat és azt, hogy befogadóak, ezzel háttérbe szorítva saját zsidó-keresztény gyökereiket. Nem értem, miért is tud bárki hibáztatni egy országot, nem is beszélve egy politikai vezetőről, aki arra kapott felhatalmazást, hogy a nemzeti szuverenitás ilyen forrásait hangsúlyozza. Így aztán szerintem Orbánnak ígéretes jövője van – már ha nem hagyja, hogy az EU vagy a „nemzetközi közösség” behódolásra kényszerítse.

Mit gondol, a konzervativizmus defenzívában marad a progresszívekkel szemben, vagy egyszer majd uralni tudja a nyugati világot vagy egy részét?

Ez nehéz kérdés, főleg mert nem látok a jövőbe. De pesszimista vagyok. Szerintem az egész élet a halálra való készülés – és csak akkor tudod jól szervezni az életedet, ha ezt szigorúan észben tartod, ha minden tevékenységedet ennek rendeled alá, s akkor a mindennapi élet megszentelése evilági léted elsődleges szempontjává válik. S szerintem a konzervativizmusnak ez a lényege. Sajnos egyre kevesebb olyan fiatalt látok, aki fogékony lenne az ilyen eszmékre – vagy azokra, amelyek a konzervatív hagyományt alkotják. A jobboldal intellektuálisan érdekes elképzelései nem érdeklik a fiatalokat, akiket elmerültek a szórakozásban és a gyorsan változó, monitorokon lebegő képekben. 

Mi, konzervatívok nem csak a progresszívek vagy baloldaliak ellen küzdünk. Egy olyan világgal versenyzünk, ami úgy, ahogy van, apolitikus életstílust tett a magáévá, ami az emberek vágyait, az önzést és azt jutalmazza, ha szabad utat adunk a szeszélyeinknek. Egy ilyen világban ki akar önfeláldozó, önmérséklő vagy önmegtagadó életet élni? A konzervatív életstílus így szembe megy sok mindennel.

Pusztán politikainak felfogni ezt a probléma mértékének félreértését jelenti.

Kétségkívül az angolszász konzervativizmus dominálja a konzervativizmus témáját. Mi a helyzet például a mediterrán országok konzervativizmusával?

Ezek is olyan irányzatok, amelyek lenyűgöznek. A konzervatív gondolkodás világa nagyon gazdag. Én ugyanakkor leginkább az angolszász irányzathoz kötődöm, amit másként a „rendezett szabadság” kifejezéssel illetünk. Miért? Mert amikor mérlegeled azokat a tényezőket, amelyek jelentős fejlődést okoztak az életminőségünkben, beleértve az előző évszázadok technológiai fejlődését is, és a hagyományokat, amelyek segítettek civilizálnia világ azon régióit, amelyet egyes akadémikusok korábban „barbárnak” neveztek; és amikor emlékezteted magad azokra a stabil politikai intézményekre; akkor arra is emlékeztetned kell magad, hogy ezek az angolszász világban születtek meg. 

Trump

Számos amerikai lapba is ír. Hogyan látja az amerikai jobboldal helyzetét?

Az amerikai konzervativizmus évek óta küszködik. A régi, törékeny szövetség, ami Reagan alatt megvolt, már régóta odavan. Fontosabb viszont, hogy Trump kampánya tényleg felvetett pár kritikus kérdést, amelyeket válaszért kiáltanak. Miért van az például, hogy miközben számos konzervatív és libertárius kutatóintézet és alapítvány létezik, és hogy rengeteg programot pénzeltek az ilyen intézmények, ezek tanulmányai és figyelmeztetései ellenére az amerikai kormányzat továbbra is csak nő és nő, jogalkotóink és jogászaink pedig képtelenek megállítani a mindent felfaló Leviathánt? Trump megválasztása nem csak a politikai elit kudarca volt, hanem a washintoni konzervatív establishment kudarca is.

Mit gondol Trumpról?

Nem ismerem személyesen, így nem tudom, kedvelem-e. De időnként szórakoztatónak, máskor bosszantónak, megint máskor meglepőnek vagy sokkolónak találom őt. Az egyik elsődleges célja valószínűleg az, hogy nyugtalanítsa és lekösse a médiát és a közvéleményt, míg tanácsadói és miniszterei cselekszenek a színfalak mögött. Miközben a média az utolsó tweetjeivel van elfoglalva, a kormány keményen dolgozik a háttérben, hogy rendbe tegye, amit a demokrata adminisztráció tönkretett az előző években. Ezt pedig ünnepelnünk kellene.

Mit tanulhatnak egymástól az amerikai és európai konzervatívok?

Szerintem az amerikaiaknak újra meg kell ismerkedniük európai gyökereikkel. Régen többet tanultunk az amerikai alapító atyák és politikai hagyományaink európai eredetéről. Egyetemeinken arra próbálták megtanítani a diákokat, hogyan legyenek úriemberek, és megpróbálták őket felkészíteni az életre. És fontosnak tartanám, hogy az amerikaiak tanuljanak többet a történelmi épületek műemléki megőrzéséről, jobban megtanulják értékelni a szépséget. Az európaiak viszont tanulhatnának egy fontos leckét az Egyesült Államoktól: hogy ne úgy tekintsenek az államra, mint ami minden probléma megoldására alkalmas kollektív ügynökség. Az európaiaknak látniuk kellene, hogy

– és egy virágzóbb, élettel telibb politikai közösség kialakulásához. Ironikus ugyanakkor, hogy Amerika azon az úton van, hogy európai módra egyre több és több hatalmat ad a központi kormányzatnak ahelyett, hogy a helyi embereknek adna több lehetőséget. Ez veszélyes tendencia.