Velkei Zoltán: Már mi is a fősodorban vagyunk

Hogy változott a fantasztikus irodalmi közeg az elmúlt években? A Mandiner.sci-fi első születésnapjára arra kértünk egy sor, a sci-fi-, fantasy- és horrorközegben aktív írót, szerkesztőt, bloggert és olvasót, hogy értékeljék a magyar fantasztikum helyzetét 2016-ban.

Aki válaszol: Velkei Zoltán, az Agave Könyvek kiadóvezetője.

*

Amikor elkezdtük a 2014-es évet – ami számomra különösen fontos volt, hiszen akkor neveztek ki kiadóvezetőnek – éppen egy paradigmaváltás elején voltunk. Addig többnyire életműveket gondoztunk olyan értelemben, hogy a szerzőink (pl. Philip K. Dick, Ray Bradbury, Iain M. Banks, Dan Simmons, John Scalzi, China Miéville stb.) korábbi, magyarul meg nem jelent műveit hoztuk folyamatosan, úgymond „befoltozva a lyukakat”.

Ezzel szemben 2014-ben hirtelen csináltunk négy világpremiert Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájával és John Scalzi Bezárt elmék című regényével, és ezek mellett is kiadtunk több könyvet, ami éppen csak kapható volt pár hónapja az amerikai piacon, gondolok például Kim Stanley Robinson, Pierce Brown, Adrian Barnes és William Gibson műveire. Én emiatt sok tekintetben fordulópontnak éreztem 2014-et, ráadásul ez a könyvkiadási gyakorlat azóta szinte általánossá vált a hazai SF-ben, és talán mostanra teljesedett ki.

Ha megnézem, hogy mit adtunk ki idén, akkor a 2014 előtti történések egy sokkal régebbi időnek tűnnek, egy ősi világ szép emlékeinek. Néhány kivételtől eltekintve az új címeink nem régebbiek egy-két-három évesnél, és 2017-nek is hasonlóan fogunk nekifutni. Nem is tudnám már elképzelni másképp: talán napjaink pop-kulturális dilije az, hogy mindenki a többiek előtt akar járni, és a múltról nem veszünk tudomást. Jelenleg érdekesebbnek/értékesebbnek tűnik az, ami előttünk van annál, amit bármikor elővehetünk korábbról.

Velkei Zoltán

Úgy érzem, hogy egy olyan időben élünk, amikor kiadóként sokkal nehezebb megfelelni az olvasói elvárásoknak. Elfogytak a biztos klasszikusok, ami nagy kihívás elé állít minket, hiszen nem tehetünk mást, mint megjósolni a jövő klasszikusait, kiadni azokat és várni a lassú eredményt. Ráadásul az elmúlt tizenöt évben annyi könyv jelent meg magyarul, hogy mára sok olvasó egészen terebélyes gyűjteménnyel rendelkezik, és ennek következtében az ingerküszöbük is magasabban van. Gyakorta olvasom molyos értékelésekben a friss megjelenések kapcsán, hogy olyan történeteket mesélnek el, amiket már ismernek, csak más köntösbe öltöztetve.

Gyakorta olvasom azt is (nem csak a Molyon), hogy az új szerzők nem érnek fel a régiekhez. Megjelent mostanra egyfajta sorozatellenesség is. Nehéz ráérezni, hogy mire vágynak igazán az emberek, és ez a nemzetközi világra is igaz: az utóbbi években inkább szerencsés „beletrafálások” vannak, semmint kiszámítható sikerek. Elég csak megnézni A marsit, ami évekig a kutyának sem kellett, aztán egyszer csak eladtak belőle több millió példányt, és seperc alatt összedobtak egy nagyköltségvetésű filmet. Fogjuk is a fejünket, hogy nem vettük meg, pedig a kéziratot jóval a Fumax előtt olvastuk.

Az egésszel arra akarok kilyukadni, hogy az SF mind kiadói, mind olvasói oldalról most útkereső fázisában van. Mind tudjuk, hogy jön az elkerülhetetlen változás, de még nem mertük teljesen elengedni a múltat. Az új dolgokat igazságtalanul még mindig a régi nagyokhoz mérjük, holott inkább az ismeretlen előfutáraként kellene tekinteni rá: egy darabnak abból, ami előttünk áll, és nem feltétlen ítélkezni felette, hanem örülni annak, hogy üdvözölhetjük, mert már mi is a fősodorban vagyunk. Évtizedeken át tartott az SF-hez való hazai felzárkózás, a történelem pótlása – egy ideje viszont a jövő már itt van, és aktív résztvevői vagyunk.

*

Nyitóképünket az Agave Könyvek Facebook-oldaláról csentük. A cikksorozat összes része A magyar fantasztikum helyzete címke alatt elérhető, de érdemes követni Facebook- vagy Moly-oldalunkat is.