„Bartók olyan, mint a Nap” – Párniczky András a Mandinernek

Tizenöt éves a Nigun, de még mindig megkapja néha, hogy klezmert játszik, ugye?

Előfordul.

Nem idegesíti?

Nem örülök, ha a klezmerrel azonosítják a Nigunt, ugyanakkor meg is értem. Amit mi csinálunk, az a közép-európai zsidó zenéből táplálkozik, amit viszont általánosságban a klezmernek szoktak hívni, tehát érthető, ha ez ugrik be sokaknak. Maga a szó – k'lệy-zęmęr – egyébként nem jelent mást, mint: hangszeren játszani. Ez pedig stimmel. A klezmer persze, mint bármely népzene, funkcionális muzsika. Esküvőkön, ünnepeken játszották, arra találták ki. A Nigun nem játszik esküvőkön, a mienk színpadi, előadói műfaj, amelyhez a régi dallamok inspirációként szolgálnak.

A Bartók-féle irány, csak éppen határozottan zsidó alapokon?

Bartók tiszta forrás-gondolata abszolút meghatározó számomra, igen. Nem csak a Kárpát-medence vagy a zsidó zene jó példa arra egyébként, a legerősebb ebből a szempontból talán a nyugat-afrikaiak muzsikája. Nincs semmilyen művészi értéke, a hallgatók egyáltalán nem művészeti produktumként fogják fel. Úgy állnak hozzá, hogy ha benne van az energia, a magasabb rendűhöz való közeledés, számukra nem hamis. Minden, amiből ez hiányzik, az viszont igen. Nem az a fokmérő tehát, hogy jól játszottam-e a gitáron, hogy egyáltalán be van-e hangolva a hangszer. Az ottani befogadó számára elhangolt hangszeren is lehet kristálytiszta zenét játszani.

Nyugtasson meg: ön azért behangol október 20-án a Müpában, amikor Bartókot játszik majd!

Ígérem. Mindenesetre a tiszta forrás kapcsán Bartók is erre gondolhatott. Hogy azok a rezgések, amelyek körülvesznek bennünket és amelyek nyilvánvalóan emberfölöttiek, megjelennek-e a zenében. A bolygók rezgései, vagy ha úgy tetszik, a világ harmóniája. Ha nagyon elrugaszkodottnak tűnne a gondolat, jelzem: cseppet sem az. A skálákat, akkordokat, a felhangrendszert, amelyeket ma is használunk, az ókori görögök mintegy melléktermékként hozták létre a bolygók tanulmányozása közben. Ezer évekkel később meg műszerek igazolják, hogy nem tévedtek. Akárcsak az atomok esetében.

Nem ortodox zsidó családban nőtt föl, ugye?

Nem.

Mit jelent a zsidósága? Hit az egy Istenben, vagy éppen a bolygók imént említett rezgéseiben hisz, a zsidóság pedig hagyomány csupán?

A válasz: igen.

Ez ám a válasz!

Elég rabbinikus, nem?

Tökéletesen!

Jó, nem viccelem el: volt idő, amikor jártam szombat-fogadásra, megtanultam héberül olvasni a szövegeket, de nekem nem működött. Pontosabban nem úgy. Elkezdtem lejárni imádkozni, aztán azon kaptam magam, hogy ott is zenész vagyok. Hirtelen került egy gitár a kezembe és énekeljük azokat a dalokat. Na, akkor volt transzcendencia-élményem, előfordult, hogy tíz percen keresztül borsózott a hátam. De az is a zene volt. Nekem a transzcendenshez való közelkerülés nem a jóga, nem a meditálás, nem a szombat-fogadás, nem az ima: hanem az, hogy zenélek.

Ez a megközelítés elég távol áll a mai jazz-fősodortól, nem?

De. Ma már a jazzt is olimpikonok csinálják. Ami a hatvanas évekig jellemző volt, hogy a jazz-zenészek gyakran alkoholisták vagy heroinfüggők, és emiatt szétesettek, az mára a múlté. Szinte sport lett a műfaj Amerikában, emberfölötti teljesítményekkel. Technikailag nagyon ki vannak gyúrva, fizikai talány, hogyan lehet egyáltalán ilyesmit eljátszani, de sokszor a félelmetesen magas szintű beszéd sem szól semmiről. Pont a lényeg hiányzik. Én is próbálok persze javítani a képességeimen, de a cél a transzcendens kapcsolat megteremtése. Mindenki, aki velem zenél, hasonlóan gondolkodik. Ki akar lépni a hétköznapokból, magával akar ragadni oda másokat is másfél órára. Ha sikerül, ha megtörténik a csoda és koncert végén összemosolygunk, mindegy is, hogy közben egyikünk a világ harmóniára, rezgéseire gondolt, a másikunk meg Istenre. Lényeg a csoda.

Kicsit földhözragadtabban: Máramarosszigeten kívül hol van a kelet-európai zsidó zene tiszta forrása?

Az egyik bölcső valóban Máramarossziget, a másik a mai Ukrajna területén volt. Nagyon nagy szerencsénk, hogy egész zenekarok ültek hajóra és mentek el ezekről a területekről Amerikába: 120 éve ugyanis Kelet-Európában nem ismerték még föl, hogy amit ezek a zenészek játszanak, érték.

Az amerikaiak felismerték?

Abszolút. Nem gondolnánk, de épphogy vége volt a rabszolgatartásnak, máris hivatalos gyűjtésekbe kezdtek. Felismerték, hogy érték lesz még a fekete zene Amerikának. Már az 1860-as években! A kelet-európai zsidó zene sem maradt volna fönt, ha száz éve nem kezdenek el felvételeket készíteni a kivándorolt zenekarok Amerikában. Kevesen tudják, de míg 1917-ben jelent meg az első jazz-lemez, már öt évvel korábban készült klezmer-felvétel. A címe ráadásul Jackie Jazz ’Em Up. Semmi köze a jazzhez, a hangszereket abszolút népzenei módon szólaltatják meg, legfeljebb a hangszerelésben érezhetők hatások, mégis beletették a címébe a jazzt, annyira vonzó volt nekik az a friss New Orleans-i történés.

Önnek is a jazz volt előbb vonzó, a zsidó hagyomány csak később olvadt bele. Miért?

Persze, jazz-zenész vagyok, a Nigun és a Párniczky Quartet is jazz-zenészekből áll. Alapélményem Coltrane. Akinek nem, azzal nem is tudok igazán jól együtt zenélni. A zsidó zenei gyökérzet a Nigunban úgy jött a képbe, hogy rádöbbentem: a jazz amerikai nyelvén nem tudok hitelesen megszólalni. A magam számára találtam tehát valamit, amitől hitelesnek érzem, amit csinálok, de a hallgató számára ez ganz egal. Zene és kész. Ha hat valakire, jó, ha nem, akkor nem jó, de teljesen mindegy, milyen gyökerű. Az csak nekem fontos.

Édesapja diplomata volt, ön Genfben született, élt rengeteg helyen.

Így volt.

Ahhoz, hogy a jazz-világsztárságra esélye legyen, Amerikában kellene élni, nem?

De igen.

Mégis mi tartja akkor itthon?

Egyrészt: van egy fiam, a vele való kapcsolatom pedig a legtisztább emberi kapcsolat, amelyben valaha részem volt. Nem vihetném magammal, úgyhogy már csak ezért sem kérdés ez már. Másrészt mindig európainak éreztem magam első sorban.

Nem zsidónak vagy magyarnak?

Ezek is fontos identitáselemeim, de az európai még ezeknél is fontosabb. Amikor megnézek például egy dán filmet, abban is érzem magam, ahogy egy szerb filmben is, amikor a haldokló cigányhoz bemennek mulatni a kórházba. Nagyon vonzó Amerika, de hiányozna ott valami. Voltam New Yorkban háromszor is, nagyszerű muzsikusokkal zenélhettem ott és nagyon izgalmas közeg. De más. Egyszer a klezmatics-os  Matt Darriau-val sétáltunk a Village-ben, ahol a jazz klubok vannak, amikor szembejött egy figura. Ment a „Hi man, what’s up?”. Mondtam aztán Mattnek, hogy olyan ismerős volt a fickó nekem is. Persze. Mark Turner volt az. A világ egyik legjobb szaxofonosa. Ezek nagyszerű élmények egy jazz-zenésznek, de ettől még én nem leszek amerikai. Meg aztán: nem vagyok már fiatal, 44 vagyok. Amikor Bécsben jártam az American Institute of Music-ba, olyan koleszban kezdtem, ahol nem hagyhatta lent az ember a cipőjét a padlón éjszakára, mert konkrétan patkányok rohangáltak át a szobán. Egy hét után távoztam, de nem viselt meg a dolog igazán. Ma azért már sikítva menekülnék haza, ha Brooklynban három másik fazonnal és néhány patkánnyal kellene együtt laknom. Bármennyire tiszteltem Coltrane-t, Miles Davis-t, az a pörgős életmód tőlem távol áll. Én otthon üldögélek Budapesten és írogatom a cuccaimat.

Fotó: Kalocsai Richárd

Minek köszönhető, hogy Bartókot kezdte átírogatni? Kapott az alkalmon, hogy végre lejártak a jogkorlátozások?

Alapvetően igen. A jogkorlátozást borzasztóan igazságtalannak éreztem. Nem azért, mert ne akarnék fizetni az örökösöknek, hanem mert a zéró tolerancia elvét alkalmazták, gyakorlatilag tilos volt feldolgozni Bartókot. Pedig Bartók olyan mint a Nap. Ha kiállsz napozni, változtat rajtad, de te nem változtatsz a Napon. Lehet, hogy kifekszem, aztán csúnyán leégek. Ettől még a Nap nem sérül. Nem tudunk negatívan visszahatni rá. Az eredeti Bartók-partitúra sem lesz rosszabb attól, ha valaki rossz feldolgozással áll elő. A rossz úgyis eltűnik, eddig viszont a jónak sem volt esélye. Szóval nagyon vártam már, hogy megnyíljon ez a lehetőség. Ahogy a harmónia és a dallam egymásnak feszül Bartóknál, arra sem korábban, sem azóta nem volt példa. Pedig – noha ezt kevesen tudják – hobbizeneszerző volt.

Kicsoda? Bartók?

Igen. Hozzám hasonlóan állandó időviharban élte az életét. Ő is a tanításból élt; amikor gyűjtött, akkor sem tudott komponálni. Akkor írt tehát zenét, amikor nyaralt a családdal. Akkor azt mondta, na, arra van a tenger, sziasztok, engem meg láttok majd egy hét múlva. Éppen ezért viszont Bartók művészete elképesztően tiszta. Soha egy sort nem írt le elvárásra, semmilyen kompromisszumot nem kötött azért, mert a megrendelő ezt vagy azt szeretné. Annyira nem, hogy amikor már Amerikában élt, és rosszul élt, könyörögtek neki, hogy komponáljon. Csak azért, hogy tudjanak neki fizetni. Túl is fizették, de ez nem derülhetett ki: nem fogadta volna el. Menuhin is azért kérte föl, hogy segíthessen neki, de így készült a Bartók Plays Bartók lemez is. Büszke, tiszta, kompromisszummentes jellem volt, akiben egyszerre volt jelen egy későromantikus, érzelmes zeneszerző és egy hihetetlen szikár népzenész, aki mindent tempóban játszik, aki egy sebész precizitásával alkot. Szórakoztató egyébként, hogy ma is kortársként utalnak rá. Holott hetven éve halott. Csakhogy még ma is modernnek hat. Közben viszont ő volt az utolsó nem elektronikus zeneszerző. Évek óta gondolkozom azon, vajon hogyan szólalna meg Bartók elektromos hangszerrel. Szóval nagyon örülök, hogy a jogkorlátozások lejártával januárban nekiállhattam a Bartók Electrified anyagának.

Mi alapján választott a darabok közül?

A rövideket választottam.

Inspirációként csak, aztán teljesen áttette Bartókot jazzbe, vagy fel is ismeri majd őket, aki elmegy a Müpába?

Van ilyen is, olyan is. A Mikrokozmoszban a Bolgár tánc majdnem egy az egyben került be, csak harmóniákat raktam mögé. Vannak aztán olyanok is, amelyekhez nagyon hozzányúltam. Több remek zenésszel kipróbáltuk az anyagot itthon január óta, és volt, akiben bizonytalanságot váltott ki. Akkora a súlya a Bartók-műveknek. Ha jobban átgondoltam volna a dolgot, lehet, hogy megriadok már az elején és neki sem állok megírni, de szerencsére nem vacilláltam.

A csütörtöki Müpa-koncerten a jazz-körökben nagyon nagyra tartott Frank Möbus-szal játszik majd. Ő is Bartók miatt állt kötélnek?

Nem tudom, de azonnal igent mondott. Hatalmas gitáros, nagyon várom az estét. Ő ajánlotta Daniel Erdmann szaxofonistát is, úgyhogy a dobon és a bőgőn kívül most két gitár és két szaxofon lesz a színpadon. Ahogy Paul Motian dobos electric bebop-zenekarában. Ez a felállás mindig nagyon izgatott. Benne van a lehetőség, hogy csak két gitár szóljon vagy csak két szaxofon, de lehet kvartett is; ha meg minden szól, akkor az már szinte big band.

Átküldi a kottát, vagy a képzett jazzisták egyszerűen ráimprovizálnak az anyagra?

Átküldöm, meg kell tanulniuk, ami nem egyszerű. Nem könnyű anyag ám ez a Bartók-program. Amúgy változó, ki hogy áll hozzá ehhez. Amikor Don Byronnal játszottam, ő például úgy felkészült, hogy jobban tudta a számaimat, mint én. Utána megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e. Nem hittem a fülemnek. Mégiscsak az egyik legnagyobb klarinétos! Steven Bernstein viszont, aki a Sex Mob vezetője… Nos, őt nem annyira zavarta a kotta. Ettől még rettentő jó volt vele játszani, nyitottan, lazán, nagyon zeneien oldotta meg a helyzeteket. Ez tehát a két szélsőség. Ami meg Frankéket illeti: ők ugye németek. Szóval arra tippelek, hogy lesz itt azért precizitás.

Fotó: Kalocsai Richárd

Ha egyszer nem számít nemzetközi jazz-szupersztárnak, hogyhogy ilyen figurák együtt muzsikálnak önnel?

Egyrészt valószínűleg tetszenek nekik a zenék, amiket írtam, másrészt meg olyanoknak köszönhető többek között, amilyen Retkes Attila. Kell ehhez financiális háttér, ami nekem nincs, ő pedig megteremti.

Retkes ezt akkor jobban csinálja, mint az SZDSZ-t…

Én azért is nagyra tartom Attilát. Rengeteg kárt okozott neki az, hogy elvállalta a pártelnökséget, semmi előnye nem származott belőle; ráadásul neki nem is volt része abban, ami miatt a szabad demokraták oda jutottak, ahova. Attila megpróbálta menteni a menthetetlent, csupán azért, mert hitt abban, hogy annak eredeti értékrendjére szükség van – amiben volt logika, elég, ha a mostani népszavazás érvénytelen szavazatainak arányát megnézzük.

Az azért nem mind SZDSZ-es érvénytelen volt.

Persze, és amúgy sem szeretnék politizálni. Csak ha már Attila szóba került... De ott van Bércesi Barbara is. Ők elhiszik nekem bemondásra, hogy jó lesz, amit kitalálok és megteremtik a feltételeit. Ezt ugyanis nem lehet meghallgatni előre, ilyen még sosem volt, amilyen ez a Bartók-est lesz például a Müpában. Az igazi ismertséghez viszont tényleg Amerikába kellene költözni, és akkor is szépen lassan juthat az ember följebb és följebb. Chris Potterrel beszélgettem erről nemrég. Attól, hogy Pat Metheny-vel turnézott, ő most felkerült a legfelső körbe. Előtte is zseniális szaxofonos volt, de most érte el ő is azt a szintet, ahol mondjuk Herbie Hancock van, most már saját turnét is leköthet a zenekarának a legnagyobb jazz-fesztiválokra. Miközben hatalmas megtiszteltetés nagy amerikai jazz-zenészekkel játszani, azok egyszeri alkalmak, sosincs folytatásuk. Ezért is jó, hogy most németekkel játszom a Bartók Electrified-ot. Berlin közel van, ebből még bármi kisülhet a későbbiekre nézve is.