Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
Andy Weir A marsija óta nem olvastam ilyen emberközeli hard sci-fit.
„Andy Weir A marsija óta nem olvastam ilyen emberközeli hard sci-fit. Amíg Egan a kvantumfizikában és a x+1. dimenzióban érzi magát otthon, addig Stephenson olyan technológiákkal operál, ami kis túlzással akár egy emberöltőn belül valósággá válhat. Időnként úgy éreztem, hogy ha tudnék hegeszteni és megfelelő mennyiségű fém állna a rendelkezésemre, bátran nekiállhatnék a hátsókertben egy valódi, működő teherrakétát építeni, mert csaknem ilyen részletességgel olvashatunk az űrutazásról a regényben. Olyan könnyedén vezet végig minket Stephenson az asztrodinamika súlytalan, ám veszélyekkel teli világában, hogy már-már úgy érezhetjük, bárki képes lenne navigálni az űrben vagy egy randevút levezényelni. Vagy egy élő, lélegző mesterséges biomot létrehozni, forgó modulokban élni, szkafanderbe bújva javításokat végezni azokon – s ezt a könnyed, de mégis komoly hard SF jelleget viszi végig a könyv első két részében.
A könyv harmadik része ellenben egy olyan jövőképet fest, ami szerintem az egész regény csúcspontját jelenti. Szakít Stephenson az emberközeli hard sci-fivel, Clarke és Robinson legmonumentálisabb elképzeléseihez mérhető világot alkotva. A Robinsonnal való hasonlóságot tovább erősíti, hogy több szász oldalon keresztül szinte semmi sem történik. A cselekmény lelassul és csak ürügyet szolgál arra, hogy messzemenően részletes képet kaphassunk a távoli jövő bámulatos világáról. Nem mindenkinek fog tetszeni ez a része A hét Évának, de aki szerette Robinson 2312-jét, annak nem fog csalódást okozni.”