Kiröhöghettek, de én vagyok a rock and roll

„Te szabad vagy?

Igen, mert a saját döntéseim alakítják az életem. Ezt kevesen értik, mert mindenki csak a hangos torzított gitárt, a nagy hajat, meg a bőrdzsekit érti. De kérdezem, a nagyhajú, hangosgitáros bőrdzsekis rock and roll-e, ha egy kiadó mondja meg neki, hogy hol lépjen fel, ha egy rádió egyezteti vele a következő száma bpm-jét, és ha nem tud felmenni a színpadra, amíg a dílere nem ér vissza?! Én ma már szabad vagyok, nem mondja meg senki, hogy mit csináljak, ha akarok tévézek, ott ahol akarok, ha akarok zenélek, úgy ahogy akarok, azt írok le, és azt mondok, amit akarok.

Nem tartozom senkinek, se reklámszerződésért, se Kossuth-díjért, se fesztivál- vagy borászat tulajdonrészért cserében. 

A pénztől te is függsz, nem?

Sőt! Szeretem a pénzt, főleg, ha úgy keresem meg, ahogy én akarom. Kiröhöghettek, de én magam vagyok a rock and roll, a kopaszodó homlokommal meg a piszkafa lábammal, meg a dioptriámmal együtt. Csak a gondolataim, a mondataim, a dalaim által. A rock and roll fejben van, ezt próbálom a fiataloknak elmondani.

Csak közben ez a nálunk – úgy tűnik örökre berendezkedett – korai kapitalizmus még mindig sémákban tartja a fejünket: úristen szabad-e pénzt keresni, jaj, szabad-e tévébe menni bohóckodni? Mikor a Rolling Stones vagy a Beatles befutott, egy éven belül magánrepülőgépen jártak. És az baj? Kit érdekel, ha dalok igazak. Sőt! Annál igazabb a dal, ha a világ magánrepülőt ad érte. A könnyűzene mindig arról szólt, hogy semmim sincs, de a gondolataimmal, a szövegemmel, a dalaimmal megcsinálom magam. A rock and roll a kezdetektől fogva a pénzről is szólt, ne kelljen már ezt szégyellni. 

Szerinted nálunk szégyellni kell?

Igen, valami miatt mi még mindig szégyelljük a pénz iránti vágyat. Két szélsőséget fogadunk el: az éhhalál szélén álló, élhetetlen »művészt« és a rohadt, pénzhajhász, »köcsög celebet«. Utálkozva ugyan, de a közönség éppen ebbe a két szélsőséges szerepbe kényszeríti bele a zenészeket, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy ez is egy szakma. Nagy szükség lenne rá, hogy kulturálisan, szellemileg engedjünk meg egy életpályamodellt a zenészeknek.”