Csak közben ez a nálunk – úgy tűnik örökre berendezkedett – korai kapitalizmus még mindig sémákban tartja a fejünket: úristen szabad-e pénzt keresni, jaj, szabad-e tévébe menni bohóckodni? Mikor a Rolling Stones vagy a Beatles befutott, egy éven belül magánrepülőgépen jártak. És az baj? Kit érdekel, ha dalok igazak. Sőt! Annál igazabb a dal, ha a világ magánrepülőt ad érte. A könnyűzene mindig arról szólt, hogy semmim sincs, de a gondolataimmal, a szövegemmel, a dalaimmal megcsinálom magam. A rock and roll a kezdetektől fogva a pénzről is szólt, ne kelljen már ezt szégyellni.
Szerinted nálunk szégyellni kell?
Igen, valami miatt mi még mindig szégyelljük a pénz iránti vágyat. Két szélsőséget fogadunk el: az éhhalál szélén álló, élhetetlen »művészt« és a rohadt, pénzhajhász, »köcsög celebet«. Utálkozva ugyan, de a közönség éppen ebbe a két szélsőséges szerepbe kényszeríti bele a zenészeket, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy ez is egy szakma. Nagy szükség lenne rá, hogy kulturálisan, szellemileg engedjünk meg egy életpályamodellt a zenészeknek.”