Senki, soha nem állította azt, hogy aki életútja befejezésekor hazájáért a lehető legtöbbre volt képes – életét adta érte – az mindig mindenben csak jót cselekedett volna, mindig szembe tudott volna szállni a korszellemmel. Sőt, történelmünk nagyjai között olyanokat is számon tartunk, akiknek nem csupán életútjának egy adott korszaka ellentmondásos, hanem akiknek mártíriumától eltekintve életművük egésze az.
Akiknek az esetében a mai megbecsülésünk alapja, hogy bűneik, hibáik, tévedésük felismerése után nem együtt éltek a hazugsággal, hanem nemet mondtak rá, akkor is, ha ez óriási áldozatot kívánt. Amikor az ő emlékük előtt hajtunk fejet, akkor nem a bűnt tüntetjük fel erényként, hanem az újrakezdés életáldozatot is magában foglaló hősiességét.
Sütő Andrást segítségül hívva »a világos szavak értelmében bízva, így mások értelmében is bízva tehát« szeretném egyértelművé tenni: amikor a moszkovita kommunista Nagy Imre szobra előtt fejet hajtunk, akkor nem azzal az előterjesztésével fejezzük ki egyetértésünket, mely Sztálin halálakor a magyar nép generalisszimusz iránti hálájának emléktörvényben való megörökítését eredményezte, nem a börtönnel fenyegetett feketevágások korát akarjuk visszahozni és nem a németek kitelepítéséről szóló, a nácik által meghonosított kollektív bűnösség elvét érvényesítő kormányrendeletet előterjesztő Nagy Imre belügyminiszterre emlékezünk és más emlékezőket sem vádolunk meg alkalomról alkalomra mindezzel.
Hanem annak a néhai miniszterelnöknek adjuk meg a tiszteletet, aki politikai bűnök sorozatából álló életét képes volt megtagadni azért, hogy igent mondhasson a XX. század legnagyszerűbb magyar eseményére, az 1956-os forradalomra, és aki ezt az elhatározását önmagával szembeni kegyelmet – Donáth Györgyhöz hasonlóan – nem ismerve a bitófa árnyékában sem másította meg és kitartott a nemzet addigra már sajátjának érzett igazsága mellett.
Ahogyan Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét sem azért viseli Budapest belvárosának legszélesebb sugárútja, mert a Gömbös-féle fajgyűlölő pártban végzett munkája ebben a formában megörökítendő, hanem mert a német megszállással és a nyilas hatalommal szembeni ellenállása tőle is a legtöbbet, a legnagyobb hősiességet; életáldozatot követelt.
A Donáth Györgynek állított szobor sem jelent egy fájóan rövid, de sűrű életút minden lépésével való azonosulást, de a szabad és független Magyarországért vállalt mártíriumának emléke főhajtásra kell, hogy késztesse az utókort.
Az életáldozat mindig nehezen érthető, mindennapi létünkben felfoghatatlan, hiszen a földi élet minden, amit – a hit ajándéka nélkül – látni és felfogni vagyunk képesek. Ami azon túl van - meggyőződés szerint – a vég vagy a végtelenség. Donáth György végtelenségbe vetett hite és demokratikus meggyőződése elég erős volt ahhoz, hogy hősies kiállásával elfogadja, hogy neki a földi létből 43 év adatott.
Az, hogy hazánk élhető ország legyen nem csupán életszínvonal kérdése. Ha az időnként már tét nélkülinek tűnő ideológiai küzdelemben, az egymással szemben álló szekértáborok még olyan egységes mércét sem képesek találni, amelyre tekintettel emberi sors, életút és teljesítmény egyformán mérhető, akkor annak a közösség egésze látja kárát. Akkor nem lesznek közös hőseink és nem lesz közös történelmünk sem. Akkor azokhoz fogunk tartozni, akiknek a hazugság jut osztályrészül, mert nincs erejük szembenézni az igazsággal. Akkor nem tudjuk adósságainkat főhajtással törleszteni azokkal szemben sem, akik erre méltók és nem tudunk ítéletet mondani azok felett, akik erre rászolgáltak. Lassan mára úgy tűnik, több a történészek közötti vita, mint a kutatási eredmény, pedig ha ez fordítva lenne, talán a viták egy részét is megspórolhatnánk.
Amikor ma Donáth György emléke előtt tisztelgünk, egy olyan rövid életű jogász-politikus emléke előtt hajtunk fejet, aki nem volt ugyan mentes a korra jellemző bűnöktől, de politikai pályája során a II. világháború alatt szemben állt a német nemzetiszocializmussal, következetesen és megingathatatlanul küzdött az ország szuverenitásáért a náci, majd a szovjet megszállással szemben. Küzdött azért, hogy Magyarország olyan demokrácia legyen, ahol az ország polgárai szabadon dönthetnek saját sorsukról. E meggyőződésében a halálos fenyegetettség nem elbizonytalanította, hanem megerősítette. A hitéért és társaiért vállalt mártírium teszi indokolttá, hogy alakját bronzba öntve is felelevenítse az utókor.”