Még nem indult be az idei szezon a magyar kiadóknál, így recenzensünk egyelőre 2015-ös lemaradásait pótolja. Ezek közül az egyik legnagyobb Kim Stanley Robinson Aurora című regénye, amelyben az emberiség a csillagok felé tör, hogy aztán olyan problémákkal szembesüljön, amilyenekre nem is számított. Az üzenet: vigyázzunk a Földre, és inkább maradjunk itt.
Valamiért a tinidisztópiák mellett manapság egyre több a komoly, remek, de pesszimista sci-fi – vagy több van belőlük tényleg, vagy csak hozzám jut el valamiért több. 2013-ban írtam a Gravitáció kapcsán arról, hogy az a film bizony az űrkorszak lelkesedésének szomorű antitézise; aztán 2014-ben jött A marsi, amiről azt írtam, hogy ebben a tekintetben passzol az imént említett filmhez; és ide lehet még csapni a tavalyi Ex Machinát is, ami nem az űrről, hanem a mesterséges intelligenciáról fest lesújtó képet.
A Gravitáció arról szólt, hogy már földközelben sem habostorta az élet, ha szar kerül a ventillátorba; A marsi pedig arról, hogy a Mars egy kietlen, kopár bolygó, ahol semmi keresnivalónk nincs – főleg, ha nem vagyunk képzett, humoros botanikusok, akik akkor sem kattannak be, ha évekig kell egyedül krumplit termeszteniük. Kim Stanley Robinson Aurora című könyve pedig azt festi le, hogy 1. egy generációs csillaghajón nem olyan jó élni 2. egy közeli csillag körül sincsen semmi keresnivalónk.
A történet szerint a huszonhatodik évszázadban útnak indítanak a Naprendszerből egy generációs csillaghajót, azaz egy olyan hajót, ami a fényebesség egytizedével – tehát iszonyat gyorsan – halad, útja azonban így is több generáció életén át tart. A könyvben a hajóút végén vesszük fel a történet fonalát, amikor már közel a cél: a Tau Ceti egyik bolygójának oxigénben dús, földhoz hasonlító holdja, amit nekik kéne benépesíteniük. A hajó mesterséges intelligenciája azt a feladatot kapja a hajó főmérnökének számító, a hajó intelligenciáját folyton tökéletesítő Devitől, hogy írja meg az utazás történetét.
A hajó pedig megküzd a feladattal: úgy dönt, hogy a narratívában Devi lányát, Freyát fogja követni az utazás utolsó éveiben. Az utazás pedig nem megy olyan jól, mint azt tervezték: végig olyan érzésem volt, mint amikor a Banished nevű játékkal próbáltam játszani, de a szegény középkori emberkolóniámat majd’ minden alkalommal sikerült kinyírnom, amikor például túl sok gyerek született és kevés lett a kaja; vagy éppen túl kevés, és elöregedett az egész falu. Devi küzd ezzel a problémával, illetve a hajó ökoszisztémájának a gondjaival; eközben lánya bejárja a hajót, és megismeri az embereket, meghallgatja gondjaikat.
Innentől kicsit spoileresek leszünk.
A Tau Cetihez érve hamarosan kiderül, hogy a kiszemelt bolygóval gondok lesznek: valami ugyanis megfertőzi az elsőnek leküldött embereket. A hajón élő társadalom válságba kerül, polgárháború tör ki: az egyik frakció megpróbálná egy másik bolygó terraformálását, a másik továbbmenne egy másik rendszerbe, egy harmadik pedig Freya ötletét valósítaná meg, azaz visszatérne a Földre. Végül az öntudatra ébredő hajó akadályozza meg a válság eldurvulását: a kompromisszumos megoldás szerint leteszik az emberek egy részét a szükséges felszerelésekkel a bolygóra, a többiek pedig visszaindulnak. Az út persze nem zökkenőmentes, a vállalkozás kimenetele pedig kétes.
Rendkívül jó ötlet Robinsontól, hogy a hajó az elbeszélő, illetve, hogy a megfelelő narratíva elkészítése olyan döntési helyzetek elé állítja a hajót, melyek eredményeképpen végül kialakul egy erős éntudata. Jó látni, ahogy szegény küzd az emberi nyelv szerkezetének ellentmondásaival, a történetmesélés fortélyaival; és ezen keresztül az emberi gondolkodás logikátlanságaival. A végén még humorizálni is képes, nem is beszélve az önfeláldozásról azokért, akiket szeret: az utasaiért.
Eddig voltunk spoileresek.
A regény cselekménye több száz évet ölel fel, és ha csak a történéseket nézzük, nem valami mozgalmas vagy kalandos, de önmagában izgalmas az összes kérdésfelvetés és probléma, amivel a hajó és utasai szembesülnek. Robinson képes ezeket a dilemmákat érzékletesen, realisztikusan és kellő mélységben elénk tárni; meggyőzően érvelve amellett, hogy az emberiség otthona a Föld, és nem sok valós alapja van annak, hogy bármikor is el fogunk tudni menni innen: szóval nagyon vigyáznunk kell rá. A regény utolsó száz oldala tulajdonképpen erről szól.
Egyébként nálam nem volt sikertörténet eddig valamiért az amerikai szerző életműve: A rizs és só éveit félbehagytam, ezután pedig egyszerűen nem szavaztam bizalmat a 2312-nek és a Mars-trilógiának sem.Az Auróra meggyőzött arról, hogy Kim Stanley Robinson olyan hard SF-szerző, akit dőreség lenne kihagyni, szóval bepótolom majd a lemaradásaimat.
(Nyitókép: Könyvesblog)
Ki is ez a már megjelenésében is karakteres, titokzatos, az olvasót híresen hosszú mondataival megbabonázó szerző? Kísérletet teszünk a válaszadásra. Győrffy Ákos írása.
Kína mérnöki állam, az USA jogászi társadalom, előbbi tudatosan, hosszú távra tervezi képességeit és kapacitásait, utóbbi egyre inkább elveszik a szabályozások körüli viták, jogi csatározások útvesztőiben – állítja Dan Wang gazdaságitechnológiai elemző.
A sikerhez nem kell kiemelkedően okosnak lenni, az akaraterőtől, a szorgalomtól, a kitartástól és a kudarcokon való felülemelkedni tudástól függ minden – vallja a magyar sakkozás máig egyetlen világbajnoka, aki Lázadó királynő címmel írta meg saját igaz történetét. Interjúnk.
A lap szerint ha Moszkva győz a háborúban, Európa többi része következik, az első áldozat Észtország lesz.
„De mit tehetek, van bennem egy ilyen belső késztetés” – fogalmazott a DK egykori elnöke.
Az öröm ideje jött el, mert a világ a magyar irodalomra figyel. Csender Levente írása.
A Ferencváros veretlen az alapszakaszban.
Deák Dániel szerint a vége mindig ugyanaz: az aktuális messiással együtt elbuknak.
