A szüntelenül fenyegető Damocles kardja – Magyar sajtó a krími háború idején

Eddig áttekintettük, hogy zajlott a krími háború, most pedig azt nézzük meg: kik és hogyan tudósították róla a nyugati közönséget. Milyen csatornákon juthatott el az információ Szevasztopolból Londonba, vagy Isztambulból Bécsbe? Milyen körülmények között dolgoztak a korszak újságírói?

A tizenkilencedik század közepén a sajtó szerepe megváltozott, hatalma megnövekedett: a háborús tudósítások nyomán megbukott például Lord Aberdeen kormánya Britanniában. Magyarországon nem volt ilyen jellegű hatalma az újságíróknak: egyelőre azon ügyködtek, hogy legalább egy kicsit is szabadon írhassanak a megszállt országban – vagy ha ez nem ment, akkor éppen magyar nyelven, de Bécsben.

Először élőben: a háborús tudósítás hajnala

Manapság általános, hogy egy folyó eseményt élőben követhet a közvélemény: például az arab tavasz vagy az ukrajnai forradalom eseményeit folyamatosan élő felvételen, illetve percről percre követhette a közönség a közösségi- és híroldalakon. Nem volt ez mindig így. Hérodotosz meséli, hogy az athéni hadvezérek a marathóni csata előtt követet menesztettek Spártába, hogy segítséget kérjenek. A követ, Pheidippidész nagyon gyorsan tudott futni, ez is volt a foglalkozása: egy nap alatt ért Spártába. A lakedaimóniai férfiak úgy döntöttek, segítenek, de vallási törvényeik nem indultak azonnal a csatába, így csak annak befejezése után értek Athénhoz.

Az ókortól XIX. század elejéig nem sok változás történt a hírközlés, az információ átadásának technikájában: az üzenetet, hírt, levelet az egyik fél papirosra vetette, majd azt különböző útvonalakon, szállítási eszközökön eljuttatta a másik félhez. Persze a hatékonyság szempontjából nem volt mindegy, hogy egy futár rohan a poros úton, vagy a XV. században alapított Thurn und Taxis precíz postahálózata szállítja az információt; de végső soron ugyanúgy működött az információáramlás az ókori Hellászban, mint a XVIII. századi Franciaországban. A XIX. században azonban sok egyéb területhez hasonlóan, azokkal összefüggésben a hírközlés technikája forradalmi változáson esett át, megváltoztatva mindeközben a társadalom viszonyulását úgy térhez, mint időhöz. Ezt a változást a távíró hozta el.

Osztrák postakocsi

Daniel R. Headrick When Information Came of Age című könyvében amellett érvel, hogy a beszéd kifejlődése, az írás megjelenése, a nyomtatás feltalálása után következő információs forradalmat több faktor hozta létre, s a távíró feltalálása csak logikus folyománya volt az államok, a társadalom és az üzleti élet igényének a gyors információszerzésre és információtovábbításra. A postai szolgáltatás fejlődése és a vasút fejlődése is ebben az irányban hatott: legyőzni időt és távolságot.

Témánk szempontjából is fontos a postai szolgáltatás fejlődése, s ezzel összefüggésben a gőzhajók megjelenése, az utak fejlődése és a vasutak térhódítása. A fejlődés ívét talán így foglalhatjuk össze legjobban: a jobb utak és a postai szolgáltatások fejlődéséhez vezettek; a következő fázis a vasutak és a gyors gőzhajók megjelenése, s ezáltal a még gyorsabb terjesztés volt. Az Egyesült Államokban 1792-ben például törvényt fogadtak el a postáról, szövetségi hatáskörbe vonva annak működtetését. 1792-ben 75, 1840-ben 13.486 posta működött az államokban.

A rendszer elsődleges célja az újságok terjesztése volt. Ekkor még nem a vasút, hanem a megbízható postaszolgáltatás fűzte össze egységes egésszé az Egyesült Államokat. Szintén fontos újdonság volt a postaszolgáltatás tekintetében az 1840 január elsején az Egyesült Királyságban életbe lépő törvény, mely bevezette az előre fizetett, olcsó, bélyegekkel működő postai rendszert.

Szintén az Egyesült Királyságban jelent meg 1814-ben a gőzsajtó, mellyel óránként 1100 oldalt lehetett kinyomtatni. 1848-ban megint fejlődött a nyomtatás technikája: a rotációs sajtó segítségével a század végére már akár milliós példányszámban is megjelenhettek a különböző lapok. Vizsgált időszakunk elején, 1850-ben a londoni Times 40 ezer példányban jelenik meg.

Távíró: Európa növekvő testének erezete

Az elektromos távírót még egy fejlemény előzte meg: az optikai távírók elterjedése. A francia forradalom idején Claude Chappe által feltalált és alkalmazott módszer ugyanis először tette lehetővé a többirányú, bármilyen üzenetet közvetíteni képes, gyors kommunikációt. A Chappe-féle optikai távíró gyakorlatilag egy T-betűre emlékeztető pózna volt, melynek középső, négy irányba mozgatható karjának két végére hét irányban mozgatható táblákat szereltek. A távírász ezeket karok segítségével tudta mozgatni. A Párizs és Lille közti 225 kilométeres szakaszon 1-2 perc alatt ért végig egy jel, mely egy számot jelölt a kódkönyvben.

Chappe-féle optikai távíró

Az üzenet dekódolása a másik oldalon 20-30 percet vett igénybe. Az optikai távíró gyengesége pont az volt, hogy látni kellett az előző póznát: tehát éjszaka nem lehetett használni, és a rossz látási viszonyokat okozó időjárás is akadályozta a használatát. Headrick szerint Chappe távírója volt az igazi forradalmi újítás a kommunikációban, az elektromos távíró már csak technikailag tökéletesítette a rendszert.

A technikai tökéletesítésre azonban úgy tűnik, szükség volt az elterjedéshez: az optikai távíróvonalak első sorban Franciaországban épültek ki, ott is csak politikai és katonai üzenetek továbbítására használta az állam. A kereskedelmi célú felhasználásra – a tiltás ellenére – különböző kalózvonalak épültek ki.  A működtetés azonban költséges volt, a rendszer pedig nem eléggé megbízható. Az 1837-ben Cooke és Wheatstone, illetve a Morse által egymástól függetlenül kifejlesztett elektromos távírórendszerek gyorsabbak és olcsóbbak voltak, ráadásul egész nap, az időjárástól függetlenül üzemeltek.

Terjedésüket leginkább a vasútvonalak kiépülése segítette elő, ahol az egyvágányú vonalakon szükség volt a vonatoknál gyorsabb kommunikációra. Az új, gyors rendszer komoly kapacitással rendelkezett, így lehetővé vált a vonalak kereskedelmi célú felhasználása. A nemzeti, majd nemzetközi, illetve transzkontinentális kábelhálózat magával vonta a magáncégek, illetve az állam szerepének kérdését is.Európában végül a távíróhálózatok állami felügyelet alatt maradtak, míg az Egyesült Államokban magáncégek irányították a fejlesztést.

Szikratávíró

A Habsburg Birodalomban az uralkodó 1847. január 16-i rendelete alapján állami monopólium lett a távíró. Ausztria első távíró-vezetéke Bécs és az akkor még előváros Florisdorf között húzódott, két év múlva viszont már távíró működött a császárváros és Prága, illetve Brünn között a vasút mentén. Ennek a vasút- és távíróvonalnak az egyik oldalsó leágazása volt a pozsonyi, az első magyar vonal, melyet az 1847-48-as országgyűlés alatt használtak, de a szabadságharc kitörésekor bezárták.

A világosi fegyverletétel után aztán kiépült a Pest-Pozsony vonal földalatti kábelekkel: a pesti végpont „biztonsági okokból” a Károly-kaszárnyába került. A budai távírdát kizárólag Albrecht helytartó használatára létesítették 1853-ban, de ebben az évben a hálózat már érintette Szegedet, Temesvárt, Orsovát, Zimonyt, Péterváradot, Lovrint és Nagyszebent. 1854-ben 16 állomás működött Magyarországon. Miközben az ausztriai hálózat fejlesztése gyors ütemben haladt, addig a magyar hálózat igencsak lemaradt.

Az ország úthálózata sem volt a legjobb állapotban. Kaposi egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az úthálózat volt a magyar gazdaság klasszikus neuralgikus pontja”. Kaposi összegzése szerint a neoabszolutizmus időszaka alatt az állami utak fejlesztésére is alig költöttek, a helyi utakra pedig még kevésbé. Ennek nyilvánvalóan rossz hatása volt a postai szolgáltatás minőségére – s így közvetve az újságok eladási mutatóira is.

Utazás a szolnoki „töltésen” 1853 tavaszán. Illusztráció Bernát Gáspár egy karcolatához. (OSZK)

Szabad sajtó: a tájékoztatás legfontosabb eszköze

Összegzésképpen tehát elmondhatjuk, hogy a 19. században a hírközlés technikája forradalmi változáson ment keresztül. A gőzhajó, a vasút és a távíró feltalálása és elterjedése lerövidítette a távolságokat és a korábbi korokhoz képest jelentősen lecsökkentette az időt, amíg a hír egyik pontból a másikba eljutott. A fejlődés látványos volt Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, és kissé kevésbé látványos Európa közepén, ezen belül pedig Magyarországon. A sajtó szerepe is megváltozott az új környezetben: a szabad sajtó a tájékoztatás legfontosabb eszköze, a demokratikus berendezkedés megalapozója lett.

A változást talán leginkább éppen a krími háború kapcsán foglalhatjuk össze. Az új eszközök tették lehetővé, hogy a korábbi gyakorlathoz képest szinte élőben számoljanak be a brit és francia lapok a hadszíntér eseményeiről, ahová a történelemben először megbízott hadi tudósítót és fényképészeket is küldtek. „A háború elején” – írja Orlando Figes – „a leggyorsabban öt nap alatt értek a hadszíntérről Londonba a hírek: két nap alatt gőzhajóval Balaklavából Várnába, három nap alatt lóháton Bukarestbe, ahol a legközelebbi távírda volt. 1854 telére a franciák kiépítették a távíróvonalat Várnáig, így két napra rövidült ez az idő. 1855 áprilisában – mikor a britek kiépítettek egy tengeralatti vezetéket Balaklaváig – a hírek pár óra alatt Londonba értek.”

William Howard Russell, a Times tudósítójának teljes riportjai ugyan csak a távirati hírek megérkezése után pár nappal jelentek meg az újságokban, mégis: a háború borzalmai – és a hadvezetést kritizáló hangok – megjelentek a brit újságolvasók reggelizőasztalán, hiába követelte a hadsereg és a politikusok a riporterek elhallgattatását. Az eredmény nem maradt el: a sajtó nyomásának hatására 1855. január 29-én a brit parlament bizottságot állított fel, hogy kivizsgálják a hadsereg helyzetét. Ezzel együtt Lord Aberdeen kormánya is megbukott. A „negyedik rend”, a sajtó hatalma teljes erejében megmutatkozott.

William Howard Russell, háborús tudósító

Nem mindenhol volt azonban olyan hatalma a sajtónak, mint Nagy-Britanniában vagy Franciaországban, ahol III. Napóleon rendkívül figyelt arra, hogy csak jól kommunikálható lépéseket tegyen, s folyamatos hangulatjelentésekben követte a közvélemény alakulását. Az orosz sajtót például szigorú cenzúra akadályozta abban, hogy gyors és pontos híreket adjon a háborúról. A magyar sajtó helyzetét pedig a következő szakaszban tárgyaljuk.

A magyar sajtó irányítása a Bach-rendszerben

A világosi fegyverletétel után Magyarországon ostromállapotot hirdetett ki a császári hatalom, az ország területén pedig hat katonai parancsnokságot szervezett. Ezen belül tizenöt polgári kerület működött. Ez a sajtóélet szempontjából azt jelentette, hogy eleinte a felügyeletet a III. hadsereg rendőri osztálya, majd 1852-től a polgári ügyekért felelős helytartóság megfelelő osztálya gyakorolta. 1854 májusáig, az ostromállapot fennállásig azonban a helytartóság is a haditörvényszékhez volt köteles továbbítani az ügyeket. A sajtóélet szempontjából az Erdélytől és a déli szláv területektől megfosztott, végül öt kerületre felosztott országban a pest-budai kerület volt a legfontosabb.

A Haynau nevével fémjelzett „rémuralom” időszaka alatt a sajtóügyekért első sorban a III. hadsereget irányító Florian Macchio tábornok, valamint Karl Geringer, a polgári hatóság feje felelt. Haynau leváltása után, a neoabszolutista berendezkedés kiépítése alatt 1851-től az ország kormányzója, Albrecht főherceg, valamint 1852-től Josef Prottmann, a pesti rendőrfőnök feleltek a sajtóügyekért. A korabeli visszaemlékezések szerint Macchio idején enyhébb volt a szigor, nem fordult elő elkobzás sem, de Protmann és Albrecht főherceg érkeztével utólagosan is felülvizsgálták az addig megjelent kiadványokat.

Julius Jacob von Haynau, bresciai hiéna

A sajtótörvény megalkotására 1852-ig kellett várni, addig a hivatalnokok azt az 1851. július hatodikán kelt császári rendeletet tartották irányadónak, mely ideiglenesen szabályozta a sajtóügyeket, bár Magyarországra hivatalosan nem terjedt ki. Itt jelenik meg először a „megintési rendszer”, azaz a helytelennek tartott irányvonalat képviselő lapok kétszeri írásbeli megintés utáni betiltása három hónapra. Ez a rendelet azt is lehetővé tette, hogy a belügyminiszter bármilyen külföldi lapot betiltson, s azok, illetve a betiltott belföldi lapok terjesztését pénzbírsággal vagy elzárással büntesse.

A végleges, kiegyezésig érvényben lévő sajtótörvényt végül 1852. május 27-én adták ki, de csak augusztus 18-án lett világos, hogy hatálya Magyarországra is vonatkozik. A törvény nem jelent meg a kormánylapban, hanem külön füzetben küldték ki a hivataloknak. Magyarországon erről csak augusztus 26-án tájékoztatott Albrecht főherceg körlevélben, s csak 28-án küldték szét a törvényt. Ezért még hivatalos életbe lépése (szeptember 1.) után is voltak olyan hatóságok, melyekhez nem jutott el a törvény szövege. Budára például csak novemberben, vidékre decemberben érkezett meg az új sajtórendtartás.

A nem csak sajtótermékekre, hanem minden géppel sokszorosított művészeti alkotásra is vonatkozó új törvény kötelezővé tette az impresszumadatokat és a művek terjesztés előtti bemutatását, szabályozta a lapalapítást, kijelölte a kötelespéldányok gyűjtőhelyét, illetve rögzítette a politikai tartalmú kiadványok esetében kaució mértékét. Ez a hatvanezer fő feletti lakossággal rendelkező településeken megjelenő lapok esetében tízezer; a harmincezer feletti lakosságú településeken, hétezer; ez alatt ötezer pengőforint volt. A heti háromnál kevesebbszer megjelenő lapok esetében feleződtek a fenti összegek. A törvény kötelezte a lapokat a hivatalos hibaigazítások, illetve a lap elleni per esetén az ítélet közlésére. A 22. paragrafus pedig megismételte a fent ismertetett „megintési rendszert”.

Összehasonlításképpen: a „szabad sajtó otthonában”, az Egyesült Királyságban a 19. században további könnyítések történtek az újságok számára. 1836-ban csökkentették a bélyegadó összegét, majd 1855-ben eltörölték azt; 1861-ben pedig a papírra kivetett adó eltörlésével még gyorsabban kezdett fejlődni a sajtó, immár a szegényebb rétegekhez is eljutva. Láttuk fent, hogy milyen hatalma volt az ellenőrző szerepét akadálytalanul gyakorló sajtónak az Egyesült Királyságban. Ferenc József egyébként 1858-ban rendelettel vezet majd be egy brithez hasonló bélyegadót a politikai napilapokra a birodalomban.

Magyarul gyengén tudó külföldi cenzorok

A lapok napi életét leginkább befolyásoló döntés az utólagos ellenőrzés bevezetése volt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a lapot egy órával a megjelenés előtt be kellett mutatni a rendőrségen. Egyes vélemények szerint ez az intézmény tényleg szívesség volt, mivel a lapok így mentesültek az esetlegesen nem megfelelőnek tartott cikkek miatti elkobzás során bekövetkező anyagi kártól. 

A magyarul gyengén tudó külföldi cenzorok a törvények és az informális elvárások átláthatatlan hálójában gyakran maguk sem tudták, mire kéne figyelniük, így – hogy önmagukat védjék – legtöbbször kíméletlenül álltak hozzá a magyar lapokhoz. A káosz és a felelősség elhárítása pedig sokszor egészen abszurd esetekhez vezetett. Ilyen volt például, mikor a Hölgyfutárt három hónapra felfüggesztették, mivel egy cikkben egy bécsi hölgyet a „szép idegen” jelzővel illette. Az intézkedés indoka: „a Monarchia egységének tagadása”.

Gőzsajtó

Az utólagos ellenőrzés intézménye így leginkább az öncenzúrát volt hivatott elősegíteni. Később, a tárgyalt lapok történeténél látni fogjuk, hogy a hatalom igyekezett már eleve olyan személyeket a szerkesztői székbe helyezni, akiktől valamiért lojalitást várhattak. Ehhez az adott személyekről részletes jelentések készültek. Azt is látni fogjuk, hogy ez a buzgalom szinte egy esetben sem vezetett a hatóságoknak megfelelő eredményre.

Mindenesetre rendszeresen téma volt még kormányüléseken is a magyar sajtó, amit rendesen meg is figyeltek a különböző szervek. A tartományi vezető szervek a hangulat- és egyéb jelentések mellett félévente kötelesek voltak a sajtótermékeket is jellemezni. A szerkesztők maguk sem riadtak vissza attól, hogy egy-egy ellenlábasukat feljelentsék: így tett például Pompéry János és Szilágyi Ferenc Török Jánossal kapcsolatban.

A Hölgyfutár címlapja 1850-ben

Frankenburg Adolf írja visszaemlékezéseiben, hogy a bécsi lapszerkesztők elmentek Kempenhez, és a cenzúra visszaállítását követelték. A rendőrfőnök erre azt mondta: „Ezt a jótéteményt, uraim, már régen elveszítették.” Frankenburg szerint a hírlapíró ezért csak színi kritikákat írt, a többi eseményt csak regisztrálta, a politikai ügyekhez kesztyűs kézzel sem nyúlt.

A technikai feltételek között az előző fejezetben megemlítettük a magyarországi utak rossz minőségét, illetve a régió lemaradását a távíróvonalak kiépítésében. Egy másik fontos szempont a nyomdák kérdése. A magyar hírlapok ebben a korszakban Pestre koncentrálódtak. Ennek oka volt, hogy itt működtek a legnagyobb nyomdák: Heckenast Gusztáv nyomdája (Vasárnapi Újság 1854-től, Magyar Sajtó 1857-től); illetve Emich Gusztávé (Pesti Napló a kezdetektől, illetve 1852-től a Magyar Hirlap). 

A könyvkereskedői hálózat hézagos volt, a postai szállítás minősége pedig hátrányos helyzetbe hozta a vidéki előfizetőket, akik inkább a hetilapokra szoktak rá. Becslések szerint az évtized elején az napilapok állandó olvasóközönségének száma néhány száz fő lehetett. „Szűk volt a társadalomnak az a rétege, mely a közügyekre befolyást gyakorolhatott, így szükségképpen nagyon szűk volt a hírlapoknak a közügyek iránt érdeklődő olvasóközönsége is. (…) Nem jobb újsággal, hanem legfölebb csak jobb politikai programmal versengtek a közönség kegyéért” – írta Szabó László a korszakról 1916-ban.

Az első lapalapítási kísérlet: Vida Károly Figyelmezője

Érdemes a rendszer működését egy korai lapalapítási példán keresztül is megtekinteni. Vida Károly Figyelmező című lapjának története még a forradalom idejére nyúlik vissza, mikor is átvette a Budapesti Hírmondó szerkesztését. Ez a lap s programja nem tetszett a közvéleménynek, Angyal Dávid szerint annyira, hogy Vida élete is veszélyben forgott. Ennek ellenére 1848. július 19-én Figyelmező néven indított új lapot, melyben bírálta a Batthyány-kormányt és a radikalizmust.

A Honvédelmi Bizottmány decemberben betiltotta a lapot. Miután Windisch-Grätz elfoglalta a fővárost, Vida újraindította a lapját: a tábornok havi ezer forint szubvenciót ígért neki, ha konzervatív szellemben szerkeszti a lapot. A tavaszi hadjárat idején ő maga Pozsonyba menekült, itt jelent meg a Figyelmező újra 1849 júliusában, immár a Haynau mellé rendelt császári biztos, Geringer támogatásával, a korábbi szubvenciót fenntartva.

Az új pártfogónak azonban már kevésbé tetszett az, hogy Vida sorozatosan védelmébe vette a magyar állam történeti alkotmányát s egyben kritizálja a kiépülő katonai irányítást. Vidának ugyanis nem tetszett, hogy Magyarországot beolvasztják a birodalomba. Augusztus negyedikén megszűnt Vida szerkesztői engedélye és szubvenciója. Vida azonban nem adta fel: szeptemberben visszatért Pestre és itt hirdetést adott fel, hogy előfizetőket keressen a Figyelmezőnek. „Ez a hirdetés volt a Világos utáni magyar politikai sajtónak első életjele” – írja Angyal. Geringer figyelmeztette Vidát, hogy előbb újra meg kell szereznie a lapengedélyt.

A Figyelmező címlapja 1849-ben

Vida tudta, hogy az ügy meggyorsításához pártfogóra lesz szüksége, így végül Danielik János egri kanonokon keresztül megszerezte Scitovszky hercegprímás támogatását. Scitovszky és a pesti kerület főbiztos, Szentiványi Vince is ajánlotta Geringernek a lap kiadását, aki ezután szintén ilyen szellemben nyilatkozott a lap kiadásáról döntő Florian Macchio tábornoknak. Egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy Vida pozsonyi cikkei miatt érdemes őt „mérsékletre és tisztességesebb magatartásra” inteni. Sokszor fogunk még hasonló fordulatokkal találkozni. A Figyelmező tehát november 13-án újraindult. Ehhez „mindössze” két hónapra és két magas rangú támogatóra volt szüksége. Az első idézéshez pedig mindössze bő egy hétre.

Macchio tábornok és Geringer nem volt elégedett azzal, hogy Vida a történeti alkotmányt védve, a kiépülő rendszert és a centralizációt finoman kritizálva, a „szeparatizmus szellemében” írta vezércikkeit. Vida óvatosabb lett, ezért rögtön meg is kapta a kritikát olvasóitól. Erre felelve írta a következőt: „Elhisszük, hogy félénkek vagyunk, ki ne félne a szüntelenül fenyegető Damocles kardjától?” Rátapintott a lényegre: Damoklész kardja az egész korszakban a lapszerkesztők feje fölött lógott. Az események felfedték a helyzet paradox voltát is: a kormánynak nem tetszett a lap iránya, a nyílt cenzúrára azonban nem volt lehetőség.

Jellemző az egész visszás helyzetre, hogy a hatóságokat leginkább Falk Miksa bécsi levelei zavarták, melyek az elvileg érvényben lévő március 4-i alkotmány talaján állva védték a magyar nyelvet és a nemzetiségi jogokat. A Figyelmezőt végül 1850. január 8-án betiltották, Vida íróasztalát átkutatták, őt magát kiutasították a fővárosból. Ekkor azonban már más lapokból is tájékozódhatott a pest-budai közönség.

*

Irodalom:

ANGYAL Dávid: A magyar hírlapirodalom 1849-1860. In: Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. Szerk., bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Angyal Dávid. Pester Lloyd-Társulat és a Magyar Történelmi Társulat. Budapest, 1926.

BARBIER, Frédéric és LAVENIR, Catherine Bertho: A média története. Osiris. Budapest, 2004.

BRIGGS, Asa és BURKE, Peter: A média társadalomtörténete. Gutenbergtől az internetig. Napvilág Kiadó. Budapest, 2004.

BUZINKAY, Géza: A magyar irodalom és a sajtó irányítása a Bach-korszakban. In: Magyar Könyvszemle 1974/3-4, 269-293. o.

DEÁK, Ágnes: Államrendőrség Magyarországon, 1849-1857. 2013. Kézirat.

FICHTNER, Paula Sutter: Historical Dictionary of Austria. The Scarecrow Press. 2009.

FRANKENBURG, Adolf: Bécsi élményeim. Litfass Károly. Sopron, 1883.

GORDA, Éva: A magyar haditudósítás az első és második világháborúban. Kézirat. 2012.

HEADRICK, Daniel R.: When Information Came of Age. Technologies of Knowledge in the Age of Reason and Revolution, 1700-1850. Oxford Universit Press. 2000.

HEADRICK, Daniel R.: Tentacles of Progress. Technology Transfer int he Age of Imperialism. Oxford University Press. New York, 1988.

HEWITT, Martin: The Dawn of the Cheap Press in Victorian Britain. The End of ’Taxes on Knowledge’. Bloomsbury Academic. 2014.

KAPOSI, Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete 1700-2000. Dialóg Campus Kiadó. Budapest-Pécs, 2002.

KOSÁRY Domokos és Németh G. Béla (szerk.): A magyar sajtó története II. 1-2. 1848-1867. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1985.

Magyarország története a XIX. században. Szöveggyűjtemény. Osiris. Budapest, 2006. 353-360.

MAJOROS, István: Fejlődési utak a 19. századi Európában III.  A hétköznapok világa. General-Copy Kft. Pécs, 2001.

MCLAUGHLIN, Greg: The War Correspondent. Pluto Press. London, 2002.

MELLER, Paul Jonathan: The Development of Modern Propaganda in Britain, 1854-1902. Kézirat. Elérhető itt.

NÉMETH, G. Béla: A Pesti Napló kezdeti szakasza. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 64. (1960) 174-188.

PRUZSINSZKY, Sándor: Halhatatlan cenzúra. Médiatudományi Intézet. 2014.

SÁFÁR, József: A magyarországi távíróhálózatok története az első világháborúig. Elérhető a Magyar Elektronika weblapon.

SJØVAAG, Helle: Attached or Detached? Subjective Methods in War Journalism. 2005.

SREEDHARAN, Chindu: War and Peace Journalism. In: Fowler-Watt, Karen és Allan, Stuart (szerk): Journalism: New Challenges. Centre for Journalism & Communication Research. 2013.

SZABÓ, László: A modern újságírás. Dick Manó Kiadása. Budapest, 1916.

WENZLHUEMER, Roland: Connecting the Nineteenth-Century World. The Telegraph and Globalization. Cambridhe University Press. New York, 2013.

*

A cikksorozat Pintér Bence 2015-ben, a Krími háború a magyar sajtó tükrében címmel az ELTE BTK Történelmi Intézete számára készült mesterszakos szakdolgozatának szerkesztett változata. A sorozat korábbi részei egyben itt érhetőek el.