A számok egy része úgy alakul, hogy Enikővel kiválogatjuk azokat a népdalokat, amelyeket szeretünk, elküldjük Gary-nek, ő pedig kitalálja rá a gitárt, ami egyszerre jazz és blues is, nekem pedig meg kell tanulnom a népdalokat erre a hangzásra. Így tanul, fejlődik az ember; a dalok másik részében pedig Gary is meg én is csináltunk számokat, amelyekre Enikő tette rá a régi népzenei témát - tehát meg van fordítva a dolog.
Mik a legközelebbi terveid ezzel a formációval?
Az első, rövid távú tervünk, hogy ezt a lemezt bemutassuk majd Magyarországon is a Szigetet követően, aztán Lengyelországban, Kelet-Európában, Angliában, de koncerteznénk Olaszországban és Spanyolországban is. Meglátjuk, hogy a kiadó mennyit tud hozzáadni. Magyarországon kicsit attól tartok, hogy a népzenészek azt mondják mindenkiről, aki kvázi az ő szemléletük szerint belekotnyeleskedik a műfajba, hogy ez nem jó. Ez a hozzáállás persze megvan a klasszikus jazzben is, de kint mindenkinek tetszett, akiknek elküldtük. Véleményem szerint viszont a manhattani gyökerű Gary, akinek az apja rabbi volt New Yorkban, többet hozzájárul a magyar népzene terjesztéséhez azzal, hogy a gitárjára veszi ezeket a számokat, mint nagyon sok itthon magyarkodó, mellét döngető ember. Ha sikerült bemutatni, akkor jövőre tervben van még egy lemez felvétele. A De Bort pedig ugyan feloszlott, de Kovács Bencével folyamatosan próbálunk, úgyhogy amikor nincs Pearly Clouds, akkor az Első Benedek nevű underground formációval örömzenélünk. Gary Lucas-szal pedig egy duócédét is összeraktunk
Egy nem magyar nyelvű közönség számára mennyire érthető, fogyasztható a zenétek a dalszövegek, a magyar folklór ismerete nélkül?
A londoni, bemutatkozó koncerten a számok között a kicsit súlyosabbnak tűnő magyar népzenei szövegeket lefordítottuk az angol közönségnek szabad fordításban. Nagyokat nevettek és tudták fogni. A lemezen is az összes szöveg le van fordítva. Eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha angolul próbálnánk, de a Gary szerint is elveszik az íze. Volt egyszer egy koncertünk a cseh-lengyel határon egy bányavidéken. Itt az emberek csak mezőgazdasággal foglalkoznak, vagy pedig ipari munkások és lejöttek az újonnan nyílt klubba még munkaruhában egy sörre és várták, hogy lesz valami jó kis blues vagy rock koncert. Ekkor elindult az Édesanyám dallama, és sorban a többi magyar nóta - látni kellett volna az arcukat az első tizenöt percben, ahogy csak álltak az első sörükkel a kezükben és nem tudták mire vélni az egészet, hogy mi történik. Aztán egy ponton egyszer csak megtört a jég és elkezdtek tapsolni - onnantól pedig minden volt, még rájátszás is. Tapasztalatom szerint meg lehet nyerni a legnehezebb közönséget is. Szeretem, ha tétje van egy fellépésnek és nem lehet tudni, hogy mi fog történni: ott és akkor kell megfelelni az adott körülményeknek. Ha rossz a hangosítás, ha kell tizenhárom, ha kell, négyszáz ember előtt. Ez ráadásul egy érzékeny felállás: a gitár és a szaxofon szólóhangszerek, így rögtön kihallatszik, ha nem jó - plusz a Gary-nek megvan az a régi jó free hagyománya, hogy elkezd kalandozni és azt ott helyben kell lekövetni. Ám ha minden fix és előre tervezett lenne, akkor unalmas is volna előadni.