Őszi megjelenéseink

„Az érdeklődésünk másik nagy részét a horror köti le mostanában, ráadásul látjuk, hogy a Wayward Pines-trilógia sikere felülmúlta a vártat, úgyhogy bizonyára sokan örültök annak, hogy lesz új horrorunk is: októberben adjuk Nick Cutter vérfagyasztó regényét, a Mélységet, és előre szólunk, hogy itt nem csak divatosan van ráaggatva a műfaji meghatározás a könyvre, hanem ez valóban egy mind pszichésen, mind vizuálisan kemény történet. Az amerikai megjelenését követően Clive Barker nagy idei kedvencévé vált egyébként, szóval nagyon mellé nem lőhettek vele. :)

Szintén októberben mutatjuk be Erika Johansent, aki a Tear királynője című művével tavaly kisebb jelenséggé vált a fantasyben. Több okból kifolyólag is nagyon szeretjük: egy száműzetésben élő fiatal lány történetét meséli el, aki egy királyság örököse, de sokan nem akarják, hogy elfoglalja az őt megillető trónt. Úgyhogy nincs sok választása, vagy a birodalom legrettegettebb uralkodójává válik, vagy már az első héten orgyilkosok áldozata lesz - minden rajta múlik, és azon, hogy milyen döntéseket képes meghozni. A Tear királynője azonban nem csak a története miatt jó: Johansen mottója, hogy a könyvek tanúsítják, hogy a csodálatra méltó és megragadó nők alaktól és mérettől függetlenek, és ezt ügyesen alkalmazza is a regényben, megkerülve a YA műfaj mostanra kötelezővé vált elemeit (a főszereplő nem egy lehetetlenül gyönyörű nő, és a történet teljesen mellőzi az efféle regényekben olykor nagyon erőltetve megjelenő szerelmi szálat is). Vagyis: ez egy hagyományos fantasy, ami kis mértékben - főleg az elején - merít az ifjúsági irodalomból, de alapvetően kerüli a bejáratott dolgokat. (Egyébként nagy kedvencévé vált Emma Watsonnak: Hollywood már lecsapott a filmjogokra, és várhatóan Watson lesz a készülő film főszereplője és egyben producere is.) (…)

Szintén jön szeptemberben az új Dan Simmons is. Rengeteg munkánk van az Ílionban, András hosszú hónapokon át kelt és feküdt a fordítással, csúszott is vele szegény, de végre kész az epikus mű, és megjelenhet magyar nyelven. Simmons az Iliászt ülteti át űroperába, nanotechnológiával harcoló istenekkel a Marson, múlt nélküli emberekkel a Földön, érző robotszerű lényekkel a Jupiter vidékéről és egy pusztító igazsággal, ami sokak életébe kerülhet. A Hyperion-könyvek után ez is egy kötelező klasszikus Simmonstól, ráadásul a folytatása még vastagabb, úgyhogy ismét sok idő fog hozzá kelleni - és akkor most következzék a blogbejegyzés egyetlen rossz híre -, nem biztos, hogy 2016-ban meg tud jelenni, de 2017 tavaszán vélhetően igen.

Október végén jelenik meg Ernest Cline új, Armada című regénye is. A Ready Player One szerzője ezúttal egy ifjúsági sci-fivel jelentkezik. A történet főszereplője egy Zack nevű, 17 éves srác, aki arról álmodozik, hogy egyszer vele is megtörténik az, ami a legkedvesebb sci-fi könyveiben, filmjeiben és számítógépes játékaiban: hogy kamaszkora unalmas, kertvárosi monotóniájából egy nap felrázza egy fantasztikus, világrengető űrbéli kaland. S az egyik ilyen ábrándozás közben teljesül is a vágya: megpillant egy repülő csészealjat. Ami ráadásul megszólalásig hasonlít az Armada nevű videojátékban szereplő ellenséges földönkívüli űrhajóra. Kizárt, hogy tévedjen, mivel Zack történetesen a világ egyik legjobb Armada-játékosa, minden szabad percét ezzel a játékkal tölti. Cline természetesen most is a 80-as évek popkultúrája előtt tiszteleg, a kötet tele van videojátékos, zenés és filmes utalásokkal. Mi úgy érezzük, hogy talán eggyel fiatalabb korosztály most ennek a regénynek a fő olvasóközönsége, de ez ne ijesszen el senkit: minden benne van, amiért a Ready Player One-t szeretjük. S, ha már itt tartunk: a Ready Player One nemrég megjelent új kiadásban (rendes méretben!), új borítóval, érdemes beszerezni, ráadásul Steven Spielberg már dolgozik a megfilmesítésen, ami 2017 végére várható. (…)

Érkezik Lev Grossman Varázslók-trilógiájának a második része is, A varázslókirály. A kötetben Grossman a legnagyobbakat megszégyenítő módon kerüli el a folytatások gyakori hibáit, és építi tovább lenyűgözően azt a világot, aminek A varázslókban lefektette az alapköveit. A varázslókirály nem csak elképzeli, hogy milyen lett volna a Mátrix fantasyként, de a hagyományokat felrúgva, váratlan és forradalmi ötletek folyamatos felsorakoztatásával jelzi, hogy a szerzője nem szégyelli a műfajt fenekestül felforgatni.”