Az egység még persze közel sem teljes, sőt akkor talán elegánsan is fogalmaztunk, de az, hogy a borászok megtalálják a bikavér stílusát, amit a fogyasztók is elfogadnak és megkedvelnek, egy folyamat része, amihez idő kell. És persze a stílus is sok mindenről szól, hiszen amellett, hogy valamifajta közös nevezőre kell jutni a borászoknak, minden termelőnek bele kell vinnie valahogy a saját egyéniségét is borba. Ehhez meg kell találni a megfelelő hordókat, a készítési eljárásokkal kísérletezni kell.
Mire van szükség, ez is egy kérdés
És persze az sem mindegy, hogy minek képzeljük el a bikavért: egy fiatalon jól fogyasztható bornak, vagy egy hosszabban eltartható, akár 15-20 éves potenciállal rendelkező házasításnak. Mert akkor nem biztos, hogy a 2-3 éves bikavérek megfelelő örömforrást fognak jelenti a fogyasztók számára, hanem ki kell várni vele több évet is, mint mondjuk egy bordeaux-inál.
Ha már az érlelhetőségről írok, mindenképp felmerül a kérdés, hogy szükség van-e a bikavérnek olyan minőség szerinti szabályozásra, mint amilyen létrejött Egerben. A sétálókóstoló folyamán volt olyan termelő, akinél éreztem, hogy van létjogosultsága a magasabb minőségi pozíciónak, de volt olyan is, akinél ennek az ellenkezője volt igaz, mert nagyon tetszett az alapbikavér vibrálása, ezzel szemben a superior kategóriájú bor túl nagy, túl nehézkes volt az általam képzelt bikavérideálhoz képest. Ha pedig a minőségi kategóriában való fellépés, ösztönösen sokkal nagyobb testet, magasabb koncentrációt is jelent, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ez a követendő irány.