A Wachau jobban teljesít, tokaji és rheingaui kontextussal

Nagyjából egy éve történt, hogy tokaji és wachaui alapborokat hasonlítottunk össze: az osztrák csúcsborvidék 10 euró alatti egységes stílusú, profin elkészített tételei meggyőzőbbek voltak a hegyaljai pincészetek elég sokszínűre vinifikált (szép magyar szó!) belépő kategóriájú furmintjainál. A 2012-es évjárat nem volt az igazi Hegyalján, de akkor a 2011-es ikerévjárat sem, lehetne erre mondani, és talán igaza is van annak, aki ezt mondja. Szóval 2013-at inkább meg se néztük így, mondván adunk egy esélyt az akkori teszten az akkor még rémes sajtójához képest egyébként meglepően jól teljesítő Tokaj Kereskedőháznak, hogy összeszedje magát, és kitalálja, hogy mégis mit akar. Ígérjük: az összehasonlítást jövőre már nem ússzák meg a tokaji alapborok.

Dőreség (ismét egy szép magyar szó) lenne ülni a nem létező babérjainkon és nem figyelni arra, mi történik a szomszédban. Már csak ezért is örömteli, hogy az osztrák borokra egyre nagyobb figyelem irányul a hazai boros és nem boros sajtóban – beletartozik ebbe a Fertő-tó környéki édesek miatti értelmetlen fanyalgástól kezdve a burgenlandi kékfrankosok iránti kereskedői-borbloggeri rajongáson át a stájer morillonmesterek sauvignon blanc-ból készült tételeire érkező értő bólogatás. Ez mind-mind tök jó!

Miért ittunk wachaui borokat és hogyan?

Ahogy látjuk, a Wachau mintha ismét kimaradna a szórásból, szóval arra kértük a Domäne Wachaut, mutasson nekünk pár bort: mi most a Wachau? Már csak azért is, mert mint azt a Mandineren is közölt évjáratjelentésében a szövetkezetet megírta: 2013 kivételes évjárat volt a Duna-menti borvidéken. Kell ennél több?

A kóstolótársaság igencsak változatos volt, de pont ez benne a jó. Annyit talán megenged az olvasó, hogy elforduljak az olyan szakmai tesztektől, ahol sokkal inkább saját hozzáértésük, állítólagos kritikai észrevételeik szobrát faragják a résztvevők, mintsem az adott borokra kíváncsiak. Itt igazából sem az állandó bizonyítási kényszere miatt Ott Is Hibákat Kereső, Ahol Nincs ún. Szakértő nem érzi jól magát, de az se, aki a kóstolót vezeti, ha pedig nem érezzük jól magunkat, semmi értelme az egésznek. Ez egy ilyen dolog. Volt szigorú borkritikusunk, volt sommelier-nk, volt borászunk, voltak borkedvelő és azzal most barátkozó újságíróink, volt egy remek szakácsunk, mikrobloggereink, kapásból egy olyan nyitott és érdeklődő társaság, ahol az, hogy többféle nézőpont is felmerül egy bor kapcsán, nem opció, hanem alapvető adottság. És ez a mondat még rímelt is!

Aki ismeri a Wachaut, nyugodt szívvel ugorja át a következő három bekezdést.

*

A sort a Domäne Wachau zöldveltelinijeivel kezdtük. A Wachauban a szigorú osztrák bortörvényre is rálicitálnak – minden téren. Nincs mustédesítés, nincs utólagos édesítés, nincs savcsökkentés, sem savpótlás, a bornak olyannak kell lennie, ahogyan a szőlőben megtermett. Ez egy rizikós értékválasztás, amely kapásból a felsőbb polcokra pozicionálja a borvidéket, de a hitelesség és nagy minőség lehetőségének alapja is egyben. A wachaui bornál három dolog játszik fontos szerepet: az első a minőségi kategória, a második a szőlőfajta, a harmadik a borvidéken belüli termőhely.

Az első azt jelenti, hogy a leszüretelt szőlő érettsége és az abból készült bor alkoholtartalma alapján három kategóriába sorolják az itt készült borokat:

• az alapszint a Steinfeder az alacsony alkoholú (11,5% alatti), gyorsan, akár nagyobb mennyiségben is elfogyasztandó, könnyedebb borokat takarja,

• a középszint a Federspiel (11,5-12,5% közötti alkohol) a komoly érlelési potenciállal rendelkező, apróbb finomságokat, termőhelyi jellegzetességeket felmutató borokat jelenti,

• a felsőszint a Smaragd (12,5% fölötti alkohol) pedig a csúcsborok és az apró nüanszok és komoly élvezetek világa, amikért komoly pénzeket készek fizetni a világ borrajongói.

Szőlőfajtából a rajnai rizling és a zöldveltelini a jellemző: utóbbit a dombok alsó részeire, előbbit a tetejére ültetik. A termőhely pedig burgundi mintára lehet borvidéki, települési vagy dűlős szintű bor: nyilván minél kisebb területről származik, annál nagyobb elvárásokkal kell kóstolnunk a pohárból, hiszen minden dűlő más-más mikroklímával és kőzettel rendelkezik, így minél kisebb egységnyi területről származó bort iszunk, az nagy valószínűséggel annál egyedibb élményt nyújt. És persze annál drágább.

*

A Domäne Wachau borait én azért tartom évről évre izgalmasnak, és magát a koncepciójukat zseniálisnak, mert a burgundi területi alapú besorolást (alap: borvidéki bor, közép: települési bor, felső: dűlős bor) remekül ötvözik az ésszerűség határain belül a fent részletezett wachaui borminőség-alapú besorolással. Így aki csak egy sima zöldveltelinit szeretne inni, ugyanúgy megtalálja a számításait, mint aki arra kíváncsi, hogy mondjuk a borvidék egyik csúcsának számító Achleiten-dűlőben milyen bort ad a rajnai rizling a Smaragd- vagy éppen a Federspiel-kategóriában.

Mi a szőlészeti-borászati közszolgálat, ha nem ez?

Domäne Wachau Steinfeder Hochrain Grüner Veltliner 2013

Ha éttermem lenne, ezt biztos tartanám – mondta róla Unger Tamás. De vajon miért vélekedett így a szigorú borkritikus? Azért, mert ez egy fűszeres, fajtatipikus zöldveltelini? Vagy azért, mert a friss és élénk savaival azonnal étvágyat csinál? Vagy mert ár-érték arányban nagyon ott van? Sajnos nem tudom, ezt tőle kell kérdezni, talán be is kommenteli majd a cikk alá, a lényeg, hogy mindhárom kérdésem értelmezhető kijelentésként is. Szuper bor a Wachau hűvösebb, nyugati részéből.

Domäne Wachau Federspiel Kollmitz Grüner Veltliner 2013

A Wachau középső részén, Joching löszén termett az alapanyag. Ilyen egy hamisítatlan, elegáns és minden ízében wachaui veltelini, sok-sok fűszerrel és jó egyensúllyal.

Domäne Wachau Federspiel Kaiserberg Grüner Veltliner 2013

A Kaiserberg közvetlenül a Dürnstein-Rossatz közötti Duna-kanyarban, a leghíresebb wachaui csúcsdűlők, az Achleiten és a Klaus szomszédságában található, a borvidék egyik legrégebbi említésű dűlője. Nevét állítólag Nagy Károlyról kapta, aki 800-ban itt vert sátrat, mielőtt kiűzte volna a Duna völgyéből az avarokat. Az eddigiekkel szemben nem a veltelinis fűszerességgel, hanem inkább visszafogottsággal, tartalommal és halvány mineralitással szeretne meggyőzni. Ami azt illeti, meg is tud győzni.

Domäne Wachau Federspiel Bruck Riesling 2013

A Bruck a Wachau legnyugatibb, legmeredekebb, leghűvösebb, legszelesebb részének, a Spitzi-ároknak is az egyik legnyugatibb területe. A Spitz környéki borok az elmúlt években a borvidék legjobbjainak számítanak, a két neves osztrák szaklap, a Vinaria és a Falstaff tesztjein csak Franz Hirtzberger smaragdjai legalább annyi első helyezést és 90 fölötti pontszámot elhoztak már, mint a kelet-wachauiak együtt.

Ez már csak azért is érdekes, mert a Domäne Wachau a borok leírásában a Spitzi-árok klímájáról azt írja: erősen feszegeti a szőlőtermesztés északi határát. Hogy az utóbbi évek remek eredményei a globális felmelegedés vagy éppen az évek során kialakult esetleges termőhelyi stílus hatására jöttek-e létre, izgalmas kérdés (én nyilván nem tudhatom), a bor mindenesetre egyszerre sűrű és elegáns, és bár még nagyon fiatal, jól mutatja, milyen egy szuper nyugat-wachaui. Tegyük el érlelni, fogunk neki még örülni!

Domäne Wachau Federspiel Loibenberg Riesling 2013

Ez meg az egyik legkeletibb dűlője a Wachaunak: 420 méterig kúsznak fel itt a szőlőtőkék a Duna fölött. A Loibenberg borainak ízeit a löszös-palás alapkőzet és a meleg pannon klíma hatása jellemzik. Érdekes, hogy sokkal semlegesebb, lágyabb és úgy egyáltalán: kevesebb, mint nyugati testvére. A jolly joker tipp: tegyék el érlelni!

A wachaui legenda két felvonásban: Domäne Wachau Smaragd Achleiten Grüner Veltliner 2012 és Domäne Wachau Smaragd Achleiten Riesling 2012

Az Achleiten egy fogalom. Ez _a_ wachaui dűlő. Egyszerre az osztrákok Szent Tamása, Kassai-Hasznosa, sőt Romanée-Contija, mi több Rüdesheimer Schlossbergje! A csúcsok csúcsa, egy élő, bejárható és tapintható legenda. Helyenként százéves tőkéivel, meredek teraszaival, a szőlők teraszfalból kiálló, kövek közt kukucskáló gyökereivel a nagy nemzetközi szaklapok Wachauról szóló cikkeinek kedvelt illusztrációja, borboltok legdrágább és legjobb osztrák borainak egyike. Jegyezzék meg ezt a dűlőnevet.

Az Achleitenből kaptunk egy zöldveltelinit és egy rizlinget is – mindkettőt a 2012-es évjáratból. Azért nem 2013-ból, mert a minták küldése idején (június eleje) kénezték éppen az egyébként szeptemberben forgalomba kerülő borokat, a kénezés pedig nem éppen az a fázisa a bornak, amikor élvezhető jegyeket produkál. Az Achleiten 2012-es veltelinije szinte hibátlan, tömör, koncentrált, komoly, érlelhető, nagyszerű darab a fajta fűszeres jegyeinek elegánsabbik részével, hosszú lecsengéssel. Az igazi aha-érzés azonban a 2012-es Achleiten-rizlingnél jött el mindenki számára.

Nem tudok mást mondani rá, parádés. Kiemelkedő minőség, megkérdőjelezhetetlen nagyság. Tömör, koncentrált, ásványos, nagyon egyben van. Húszeurós árával vitathatatlan ár-érték arány. Ha csak egy osztrák csúcsbort venne, ez legyen az!

*

Most pedig következzék pár olyan tétel, ami megmutatja, hogy egy viszonylag nagy borászat (nagynak számít a párszáz hektárt integráló Domäne Wachau egyáltalán? ha igen, mihez képest?) nem csak akkor magabiztos, ha fő termékeiről van szó, hanem akkor is, amikor be kell mutatni pár kísérletet (ha sikerült, ha nem). A Domäne Wachau ugyanis nem csak a két fontos wachaui szőlőfajtákkal foglalkozik, hanem sok mással is: egyéb szőlőfajtákkal, borászati kísérletekkel, édesborral, szén-dioxiddal dúsított habzóborokkal, párlatokkal, borlekvárral, majdnem mindennel. Ezeket egyrészt érdekességként lehet mutogatni a szakmának és a szubkultúrának (vö. tokaji vörösbor, amiről kicsit lejjebb lesz is szó!), másrészt a gasztronómia szereti, ha borlapokon ritka dolgokat is szerepeltethet, amik sokszor csak az adott étteremben kaphatóak.

Domäne Wachau Setzberg Roter Traminer Reserve 2013

A piros tramini egy ritka szőlőfajta a Wachauban, ami ráadásul a hűvösebb nyugati, konkrétan a Spitzi-árok elején, a festői városka fölötti Setzberg-dűlőben terem. Későn szüretelik, majd félig hordóban, félig tartályban dolgozzák fel, némi maradékcukrot hagyva benne. Ízében is ilyen, ez egy gasztrobor, ha találnak mellé ételeket, biztosan nagy élmény lesz, önmagában nem ezt innám.

Domäne Wachau Rosé Reserve Terassen 2013

Ez nem az a típusú rozé, amiből egész Magyarország rozéfröccse készül a nyáron. A borvidék különböző területeiről szüretelt (ezért Terassen a neve, és nem valamelyik dűlő, mint az eddigieknél) pinot noir és zweigelt a két hozzávaló, amit 300 literes francia fahordókban spontán erjesztenek, majd az erjedés végeztével finomseprőn érlelnek tovább. Ennek megfelelően a bor túlmutat a hazai rozék fajélesztős tuttifruttis gyümölcsein, kapunk cserébe sok-sok málnát, sok-sok tartalmat, remek savakat és komolyságot, eleganciát, olyan dolgokat, amiket egy rozétól ritkán kapunk.

Domäne Wachau Riesling Amphora 2012

Az amforás borkészítés egyes borász-szubkultúrákban a visszatérést jelenti a borászat vélhetően grúziai gyökereihez, amit aztán úgy ideologizálnak meg, hogy kísérletezve, új utakat keresve folytatják, hogy kitágult, immár szélesebb látásmóddal és tudással felvértezve adhassák drágábban boraikat az ilyen szövegek iránt már-már veszélyesen fogékony fogyasztóknak. A divatból természetesen a Domäne Wachau sem maradhat ki, a pincészet Master of Wine-címmel rendelkező vezetője, Roman Horvath számára valamilyen szinten presztízsértékkel is bír egy ilyen kísérlet.

Hát van, amikor egy kísérlet nem sikerül. És van, amikor a pincészet azt mondja: hát ilyen lett, igya, aki kíváncsi rá, de készüljenek fel arra, hogy ez nem egy mindennapi borélmény. Mert milyennek is kellene lennie egy agyagedényben, fedetlenül, tehát remekül szétoxidáltan erjedt és érlelt, szűretlen és derítetlen bornak? Mint egy alkoholhangsúlyos száraz szamorodni? Mert ez ilyen. Mindenesetre a Domäne Wachau kísérletezőkedve 2013-sem hagyott alább: akkor éppen egy portói stílusú 80 g/l-es maradékcukrú zöldveltelinit készítettek, velteliniből készült borpárlat hozzáadásával.

*

Csalódnának bennünk, ha magára hagytuk volna fürödni a saját dicsfényében a Wachaut?

Bármi is a válasz, nem tettük.

Rajnairizling-referenciaként mutattam a társaságnak egy 2012-es Schloss Johannisberg Gelblackot, a régi rheingaui csúcsbirtok belépőborát. Gyorsan eldőlt, hogy a szívekhez a kevésbé komoly, inkább játékos és elképesztően gyümölcsös rajnai szól inkább. A wachaui szeretete fejben dől el. Szintén Németországból hoztam magammal a sor végére a Fürst von Metternich rizlingpezsgőjének extraszáraz verzióját: tartályos erjesztésű pezsgőből is lehet komoly tételt készíteni, mutatta meg a német rizling-alapborokból készített, illatban-ízben egy palackos erjesztésű pezsgő eleganciáját felmutató (ennek oka az ügyes kompozícióban keresendő amúgy) 17 g/l dosage-zsal rendelkező tétel.

Tállyáról érkeztek a tokaji kihívók

Az igencsak feltörekvő tokaj-hegyaljai Tállyáról is jöttek borok a kóstolóra. Először a Tállya Wines tételei kerültek sorra. Ami a Domäne Wachau esetében megvolt, miszerint állandóság és folyamatosság, az itt jobb, ha nem a most kóstolt borokból fog kiindulni: a friss, 2013-as furmint-muskotály alapú ZZ habzóbor bár először egészen nagy öröm a szájban, sajnálatosan gyorsan távozik belőle a szénsav. A 2012-es Tállya furmint selectionre elég alaposan ráül a hordós érlelés: ilyenkor szokták mondani az óvatos borszakírók, hogy idő kell neki, van benne potenciál. Kár, mert én most akartam meginni. Amit azonban igencsak boldogan ünnepeltem, az a tállyaiak 2013-as Inverz nevű kékfrankosa. Eleve izgalmas dolog Hegyalján vörösbort készíteni, hát még kékfrankosból!

Nem hagytuk ennyiben a tokaji témát: Homoky Dorottya hozott nekünk 2013-as mintákat, vele együtt egyfajta őszinte játékosságot, vidámságot és bizony durva izgalmakat. A 2012-es felemás megítélésű Homoky-borok után most még a borrajongós Unger Tamás is boldogan mosolygott a pohara mögül. Mondjuk meg is értem, a spontán erjedt, majd eltérő, de alapvetően nem túl alacsony cukortartalomnál leállt dűlős tállyai borok magas maradékcukor-tartalmukkal már eleve belopják magukat a szívekbe, itt azonban komoly savszerkezetet és csomó izgalmas díszítő elem is jelen van.

A Hetény, a Görbe és a Nyergesek-dűlőkből érkeztek a borok, volt, amely két fajta házasítása volt (hiszen van ott furmint és hárslevelű is, egybeszedték), és volt, ami csak tisztán furmint. A maradékcukor, a hordóval való kísérletezés és a tettenérhető tudatosság a kóstolótársaság kedvenceivé emelték a fiatal tállyai borászlány tételeit. „Mikor palackozod már le, hogy megvehessem?” – hangzott el az este alatt nem egyszer a kérdés. Azóta már le lettek palackozva, én a Nyergesek-dűlőt éreztem a legjobbnak, a Görbét a legkomolyabbnak, a Hetényt pedig a legpopulárisabbnaknak, utóbbit – persze csak ha sokáig bírja palackban –, egy idő után kíváncsiságból akár wachaui federspielek vagy smaragdok mellé is be lehetne tenni, hogy merrefelé fejlődik.

*

Nem tudom, kell-e tanulság, vagy hogy van-e egyáltalán. A Homoky-borok teljesen másról szólnak, mint a Domäne Wachau borai és kísérletei (a 2012-esek már most remek formában vannak, a 2013-as Federspielek szépek lehetnek), amikhez képest pedig a Schloss Johannisberg rizlingje és pezsgője szól megint valami egészen másról. És ez jól is van így, hiszen mindegyik borvidéken egymástól még helyi szinten is sokszor gyökeresen eltérő stílust és karaktert látni viszont a palackban, és ha jól gondolom, pontosan ez az a sokszínűség, ami miatt mi annyira szeretjük a borok világát, én legalábbis igen.