Egyáltalán nem nehéz újat kitalálni

 

Ezt a posztsanzon kifejezést már próbáljuk kikoptatni, tulajdonképpen ez is egy skatulya és mi pont ezt akartuk kikerülni. A sanzon dalszövegközpontú, mi pedig szeretnénk, ha nem csak zeneileg lennénk kiforrottak, hanem az egésznek lenne valami olyan mondanivalója, ami megkülönböztet minket másoktól. Eközben persze tudatos az, hogy így próbáljuk kerülni a kliséket. Hasonlítottak már bennünket a Vad Fruttiktól az Amorf Ördögökön keresztül a Hiperkarmához, a Quimbyhez, a Kispálhoz... Ez mondjuk azt is jelenti, hogy nem nagyon tudnak minket hová tenni, ám ha valami jellemző ránk, akkor az az, hogy erőteljesen kavargunk zenei stílusok között, még zenei stílusokon belül is; de van egy vezérszál, amely miatt az egész egy koherens valami marad. Izgalmas játék, teher alatt növekedünk.

 

 

A legjobban azok inspiráltak, akikről tudom, hogy nagyon nyitottak mások és más zenei stílusok felé. Talán bennünk is az lehet  más mint mondjuk a többi zenekarban, hogy egyáltalán nem próbáljuk meg saját magunkat behatárolni, hanem mindig megpróbáljuk megfogalmazni zeneileg a legmegfelelőbb, vagy legjobb formában azt, amit egyébként a szöveg közölni akar. Ezért van az, hogy mondjuk a keringőktől elkezdve a drum and bass-dolgokon át a cigányzenén, punkon keresztül mindenféle stílusból és műfajból felhasználunk elemeket. Nyilvánvalóan az is hozzájárul ehhez, hogy sokféle zenész van a zenekarban, basszusgitárosunk, Horváth Ede reggae-t, dobosunk, Németh Szabi horvát folkzenét játszott sokáig, volt gitárosunk, Kunert Peti triphopot, billentyűsünk, Kovács Zoli pedig amellett, hogy játszott triphopot, sokáig blues-zenész volt, valamint zörejzenékkel is kísérletezik. Gitárosunk, Totya (Nagy András) imádja a cigányjazz, Django Reinhardt-szerű dolgokat, én pedig szinte mindent. Ugyanolyan nagy hatással volt rám a rap, a punk, a komolyzene, a jazz – évek óta folyamatosan keresem az újat és nincs olyan nap, hogy ne találjak egy olyan előadót, aki inspirál, aki hatással van rám.

 

 

Igen, új dolgokat. Aki állandóan jelen van, az Bartók. Bakeliten hallgatom, aztán ott van még Erik Truffaz, akinek a zenéje szembe ment az adott trenddel, ám közben valahol mégiscsak klasszikus alapokon nyugszik. Olyan előadókat keresek, akik nem tagadják meg a zenei történelmet, de próbálják a már leütött billentyűket olyan sorrendben lehelyezni, amelyek újszerűvé teszik azt, amit csinálnak. A nyitottság a legfontosabb, egyáltalán nem nehéz újat kitalálni.

 

 

 

 

Az első versemet talán tizennégy-tizenöt éves koromban írtam, de már hatévesen találkoztam a zenével, mert általános első óta énekkarban énekeltem. Nyilvánvalóan egyik sem élne meg a másik nélkül, más a dalszövegét például irtó nehezen éneklem feldolgozásként is, mert nem érzem magamat otthon bennük - kivéve, ha nagyon szeretem.

 

 

Attól függ, hogy mondjuk szabadversről, vagy kötött formáról beszélünk. Utóbbi esetben nem sokban más a dalszöveg, hiszen maga a dal is ritmussal bír, a szabad versnél pedig nem kell megfelelni semmilyen kritériumnak. A puszta gondolatoké a főszerep, miközben a dalszövegnél, ha nem egy spoken word jellegű dologról beszélünk, akkor stimmelniük kell a soroknak. Ebből a szempontból mindenképpen más a kettő, közben viszont mégsem, mert amikor leírok mondjuk egy dalszöveget, akkor ugyanúgy gondolkodom a tartalom megfogalmazásáról, akár egy versnél - ezek csupán praktikus dolgok.

 

 

Nekem a mai napig rettenetesen új dolog a szereplés. Az Elefánt másfél éve létezik, előtte ugyan volt egy blues-zenekarunk és pár kisebb fellépésünk, viszont ezen a nyáron nagyjából egy hónapban volt vagy féltucat koncertünk. Ezt ugyanúgy tanulni kell és épp elég koncentrációt igényel az, hogy hogyan viselkedjek a színpadon, hogyan kommunikáljak a közönséggel, hogyan vigyem a hátamon a zenekart frontemberként, így jelenleg nem nagyon vágyom arra, hogy egy másik műfajban is kipróbáljam magam. Ráadásul versenyző alkatnak tartom magam, és eléggé jó slammerek vannak. Az én szövegeim inkább leírva vagy elolvasva működnek, a slamnek pedig megvan az a műfaji követelménye, hogy ne legyen túlspilázva. Nem lehet túl bonyolult, vagy pusztán nagyon szép, mert mindig kevésbé működnek azok, mint a vicces szóvirágok.

 

 

 

A Vérkeringő egy versem címe, volt, aki kicsit meg is ijedt tőle, hogy ha ez lesz a lemez címe, akkor majd azt fogják gondolni, hogy véres hardcore pornó rockzenét játszunk – és egyébként tényleg! Igazából az az ambivalencia tetszik, hogy a keringő egy könnyed, ellazulós állapot, melyet a vér egy kicsit Tim Burton-össé tesz. Számomra a hús és a lélek kettőssége ez a cím, benne van a vér keringése és a keringő is, amelyek összességében nagyon jellemzik azt a világot, ami vagyunk.

 

 

Mindannyian eléggé vizuális alkatok vagyunk, többen dolgozunk civilben a vizuális művészetek körül, ráadásul a szürrealizmus nagyon közel áll hozzám - mondjuk ez talán érezhető is a szövegeimből. Ez a „szlogen” is ugyanahhoz köthető egyébként, hogy nem akarunk beskatulyázódni, nem akarunk bizonyos stílusokban élni. Sokkal inkább hangulatokat akarunk megfogalmazni a lehető legmegfelelőbb módon, és szerintem a filmzene az a műfaj, amely nagyon sokrétű lehet akár egy filmen belül is, és mindig azt közvetíti, ami a legjobban támogatja azt az érzést, amit a kép közöl. Tehát ha mondjuk költői képekben gondolkodunk, akkor olyan, mintha költői kép lenne maga a kép és az aláfestés lenne maga a filmzene - és mivel nem film, így ezért nem létező filmekhez írjuk őket.

 

 

Csodás és fárasztó. Többnyire pozitív, de persze volt pár rossz tapasztalatunk is. Játszottunk tökéletesen alkalmatlan időpontban kevés embernek, és volt olyan telt sátras bulink amire nem is számítottunk. Gyakorlatilag délután kettőtől hajnali kettőig minden idősávban megfordultunk és nagyjából két nagyobb fesztiválon kívül ott voltunk az összesen, ami minket érinthet. Hármat mindenképp kiemelnék pozitív értelemben: a VOLT a SZIN és a Buborék fesztiválokat. Ha voltak rossz érzések, inkább a szervezéssel, a flegma személyzettel, vagy az igénytelen körülményekkel kapcsolatosak, pedig aztán mi nem vagyunk sem nagy igényűek, sem akaratosak. A kultúrának éreztük imitt-amott a hiányát. De hála istennek az embereknek zenélünk, szóval ha nekik nem okozunk csalódást, akkor elégedettek vagyunk.

 

 

A legemlékezetesebb nekem a soproni VOLT Fesztivál volt. Gyakorlatilag az első napon mi voltunk az első koncert, ráadásul nem is volt más program - persze nem rendeztek körénk ezért eseményt, de azért mi éreztük, hogy valahol feltépjük a láncokat. Szóval azt élveztük. Ami mindenképp megható, vagy olyan dolog, amit szokni kell, hogy bárhol megfordulunk, ott vannak rajongóink. Az első sorok éneklik a szövegeket - erre álmunkban sem gondoltunk ilyen rövid idő alatt. Ennél többet kívánnia sem lehet egy olyan zenekarnak, amely nem köt kompromisszumokat a minőség rovására és nem ír butább dalokat csak azért, hogy többen hallgassák.

 

Ami a nyár negatívuma, hogy az egyik tagunk, Kunert Peti külföldre költözik. Az okokat felesleges magyarázni, sokan vannak így. Sokan keresik mostanság a helyüket külföldön, manapság rengeteg ember nem találta meg a számításait itthon és valahol bele is fáradt az utóbbi évek hanyatlásába. Aki a kultúra környékén tevékenykedik, az hatványozottan érzi a betokozódást. Emberileg ez nehéz, zenekarilag abból a szempontból kevésbé, hogy az ő általa hozott hangulatokat tudjuk pótolni zeneileg, így nem is keresünk a helyére mást. Nehéz is lenne, ez egy nagyon összetartó család. Túl intim alkotói viszonyok vannak itt ahhoz, hogy csak feladjunk egy hirdetést.

 

 

 

Folyamatosan dolgozunk, ilyen szempontból nincsen megállás. Egy új számot már hallhat is a közönség november 8.-án a Gozsdu Manóban, ez a szám pedig még nekünk is meglepetés lesz, valami olyan, amely nem a klasszikus dal formát követi és igazából még az sem biztos, hogy ez lesz a végleges formája. Számos dalon dolgozunk jelenleg párhuzamosan és úgy döntöttünk, hogy ezekből egyet pénteken bemutatunk, eléggé izgatottak vagyunk amúgy emiatt. A címe Hinta. Egyszerre melankolikus és energikus, ez az a páros, ami az Elefánt erőssége: sírva ugrálás, ordítás, merengés.

 

 

Az elefánt egy olyan szimbólum, amely rengeteg mögöttes tartalmat hordoz magában; például a bölcsességet, ráadásul van egy olyan tulajdonsága, hogy eleve csordában él. Nagyon erős a családi kötődés, az egymás iránt érzett szeretet és összetartás, amikor pedig megöregszik egy elefánt, akkor elmegy egyedül meghalni. Ez pedig szerintem kiválóan jelképezi az emberi sorsot: valójában mindenki egyedül hal meg, addig viszont érdemes minél szebben, minél több szeretettel élni.