Márai magnóra mondott végrendelete

Nyáry Krisztián Facebook-oldalán hozta nyilvánosságra Márai Sándor író 1967. február 21-én magnóra mondott végrendeletét, amelyben feleségét és nevelt fiát szólítja meg. Végül mindkettejüket túlélte. Nyáry ugyanott a végrendelet teljes szövegét is közölte, alább olvasható:

„Mami, Janika!

Mielőtt visszaviszem ezt a tape recordert, amit tegnap kölcsönvettem — ez az utolsó előadásom, dear listener —, valamit szeretnék mondani. Lehet, hogy együtt hallgatjátok ezt a hangszalagot, lehet, hogy csak az egyik vagy a másik hallgatja, azt szeretném mondani, hogy: ami elintéznivalóm van, amennyire lehet, azt fölírtam, végrendelet, ez-az, ott van a széfben; amit nem tudok még körülbelül sem elintézni, az a kérdés, hogy mi legyen a kézirataimmal? Sokat gondolkoztam, és nem tudok idekünn senkit — se intézményt, se magánszemélyt —, akire ezeket a kéziratokat nyugodtan rá lehet bízni, mert föltehető, hogy vagy elkallódik, nem törődnek vele, vagy törődnek vele, és az se lenne esetleg jó.

A széfben, a végrendeletemben azt írtam, hogy van itt ez a Rutgers University, hogy ott kellene talán letétbe tenni, de közben gondolkoztam, ez nem lenne jó, nem lehet ezt itt senkire se bízni.

Én azt kérem tőled, Janikám, hogyha úgy fordulna egyszer a dolog, hogy neked kell ebben a kérdésben dönteni, akkor ezeket a kéziratokat, amiket persze előkészítek, csomagold be jól, úgy, hogy víz, por, az idő ne ártson nekik, viaszkos vászonba és a többi, és őrizd meg. Juhász Vilmos talán alkalmas arra, hogy átnézze, hogy mi az, amit ki lehet adni belőle, mit lehet egyáltalán csinálni, de hát ő is egy öregember, ki tudja, hogy mire úgy fordul a dolog, itt lesz-e ő még? Őrizd meg a kéziratokat, és ha egyszer Magyarországról elmentek az oroszok, titkos választásokat tartottak, helyreállt egy alkotmányos helyzet, akkor, de nem előbb, kapcsolatot kell keresni a Magyar Tudományos Akadémiával, és ott letétbe helyezni az összes kézirataimat azzal, hogy őrizzék meg, amíg te, az örökös, természetesen elsősorban Mami, mint örökös, valamilyen formában rendelkezni kívánnak vele.

Ezt Janikám fogadd meg, és csináld meg. Addig azonban, miután remélem, hogy ti ketten még sokáig együtt lesztek, azt ajánlom, hogy ezt az Ithaka-dolgot lehet folytatni, és nem a régi dolgokat, de a kiadatlan magyar kéziratokból időnként egyet-egyet — ilyen Ithaka-alapon, ahogy azt megszerveztük, megcsináltuk — ki lehet adni. Hát ezeket a kéziratokat persze külön előkészítem, és majd ráírom, hogy »ez kiadható«.

A régi könyvekből újat kiadni, ezt nem ajánlom, erre várni kell addig, amíg otthon rend lesz, és otthon aztán egy kiadó gyűjteményesen, két-három kötetben, úgynevezett bibliapapíron kiadja. Hát ez a könyvekről.

Ami mármost a többit illeti, hát az egyrészt nem sok, másrészt eligazodik az magától, végrendelkeztem róla. Tulajdonképpen otthon van még két érték: az egyik a Zárda utcai öröklakás és a másik a Mikó utcai háznak két része, amit én mind vettem, az az enyém, az munkából van. Hát egyelőre persze ez nem ér semmit, de fordulhat úgy, hogy ér, és akkor Mami vagy te rendelkezzetek vele. Hát, dear listener, csak ezt akartam mondani.

Janika, köszönöm neked, hogy olyan vagy amilyen, maradj becsületes ember, vigyázz Mamira, küldjél néha pénzt a nagymamádnak. Öregasszony, megérdemli. És egyebekben hát, a többit tudjátok.

Egyszóval, halló, még azt akarom mondani, hogy ma 1967. február 21. van.

Mamikám, neked nem üzenek semmit, te úgyis tudod a többit.”