„»Minden időben egy fejjel magaslott ki kortársai közül Heimann Ferenc. És milyen fejjel! Boltozatos koponyája, világító tekintete a csoportképekről is messzire kilátszik. A gondolkodás fegyelmét – háborús sebesültként megvakult – mégis mindent pontosan látó-irányító nagyapjától és indulatait a családért való örökös küzdelembe fordító édesanyjától tanulta. A semmiből való újrakezdés képességét a gazdasági válság, a háború utáni szegénység, a TSZ szervezések nyomorából.
S a tanulásról nem tud lemondani azóta sem. Gyermekkorától mindig és minden érdekli, ami szűkebb és tágabb környezetében történik. A gazdálkodást soha nem csak a saját földjén, a város szántóján, legelőjén, szőlejében, a közös szövetkezeti földeken, de az országban, a hazában, a természet egészében gondolja el. Közösségi felelősségtudata és szerzett tapasztalata emelte olyan parasztfejedelemmé, aki soha nem félt a döntésektől, mindig vállalta azok következményeit, s a közéletben sem a magánérdek, de az emberi szó, az eredendő, őseitől örökölt erkölcs mozgatta.