Színházból nem lesz polgárháború - a Mandiner a Krétakör alapítójával, Schilling Árpáddal beszélgetett a hazai kultúrharcról, nemzeti és szakmai együttműködésről, blöffről és innovációról, függetlenségről és művészi szabadságról. Terján Nóra interjúja.
2010. november 18. 09:12
p
0
0
23
Mentés
Terján Nóra
Az alternatív színház vajon öncélú, művészi blöff, vagy pedig egy kísérleti, komoly, újító műfaj, melyet igenis támogatnia kell az államnak?
Én nem ismerek olyan művészt, aki a blöff szándékával alkotna. Ezt a minősítést általában akkor használja a kultúrpolitika, és maga a szakma is, ha meg akarja spórolni az érdemi párbeszédet. Annyit azonban mindenképpen leszögezhetünk, hogy a jelenleg független státuszú színházi alkotók és társulatok elitje esetében senki sem használja ezt a kifejezést. Most az a legfontosabb kérdés, hogy az ő esetükben a színházi szakma legerősebb befolyással rendelkező csoportja, és azon keresztül a kulturális államtitkár úr fenn kívánja-e tartani a független státuszt (ami azt jelenti, hogy az illető nem normatívan, hanem pályázati forrásból tartja fönn magát), vagy valami más, eddig nem körvonalazott megoldást kínál nekik a jövőben. Az a törvény, amely másfél éve rögzítette, hogy a független szcéna épp olyan jogkörökkel rendelkezik, mint a kőszínházak, nagy áttörés volt az előadóművészetek újkori történetében. Szerintem az volna a legjobb megoldás, ha törvényileg elkülönítenék a színházak egészére szánt összeg adott százalékát (ahogy az említett törvény tette, de kisebb mértékben) a színházi kísérletekre. És a meghatározott paraméterekkel (előadásszám, foglalkoztatottak száma, belföldi és külföldi reputáció) rendelkező alkotókat és társulatokat normatív alapon támogatnák, akárcsak a kőszínházakat.
A Krétakört, Bozsik Yvettet és Pintér Bélát mindenki ismeri, azonban a függetlenek támogatásának zárolásakor sokan kifogásolták, hogy ezekre a pénzekre gyakorlatilag bárki pályázhat - így pedig fenn áll a veszély az egész műfaj felhígulásának. Valós ez a veszély?
Az önkifejezés emberi, ha úgy tetszik polgári alapjog – célszerű innen közelítenünk. A kérdés az, hogy ezt az állítást hogyan ágyazzuk be a színház szakmai keretei közé? Másfél évvel ezelőtt, amikor az előadóművészeti törvényt megfogalmazták, egy kritériumrendszert is megalkottak. Bizonyos pályázatokra, pénzekre csak azok szállhatnak versenybe, akik a komoly elvárásoknak megfelelnek: két éves működés, jogi háttér, hoztak-e már létre előadásokat, stb. Nem igaz az az állítás, hogy bárki pályázhat bármekkora összegre, sőt az sem igaz, hogy a pályázók köre egyre csak bővül (tavaly kevesebben pályáztak a minisztériumhoz, mint két éve). A Magyar Teátrumi Társaság, Vidnyánszky Attila vezetésével, úgy támadja ezt a területet, hogy nem rendelkezik releváns információkkal. Hozzájuk intézem a kérdést: ki és mi alapján jogosult eldönteni, hogy mikortól érdemel állami támogatást a színházi tevékenység? Ugyanis ezen az alapon én is mondhatom, hogy Balázs Péter színháza blöff, államilag az ilyet nem illik támogatni, tartsa el magát a piacról.
A korábbi törvény lehetőséget ad bárkinek arra, hogy színházi tevékenységet folytasson, de rögzíti azt is, hogy milyen feltételek mellett jogosult arra, hogy pályázhasson is. Ez a rendszer egyszerre demokratikus és szakmailag védett. Ezzel szemben szerintem nehéz érvelni. Ezért sem próbálkoznak érvekkel, csak vádakkal. Azt jó, ha megértjük, hogy nem csak az „amatőrök” számítanak „függetlennek”. Magyarországon két államilag fenntartott színházi iskola is működik, a Kaposvári Főiskola és a Budapesti Színház-, és Filmművészeti Egyetem, ahonnan évről évre kerülnek ki fiatal, professzionális művészek. Ők nem kerülnek be automatikusan a kőszínházakba. Amivel addig nincs is semmi baj, ameddig az előadóművészeti törvény lehetőséget biztosít számukra ahhoz, hogy szakmájukban elhelyezkedjenek. A Teátrumi Társaság nyilván arra készül, hogy minden diplomásnak beígérje a kőszínházba való felvételt. De ezt csak azon az áron teheti meg, hogy a diákok jelentős része mellékszerepet kap az adott társulat munkájában, ráadásul teljesen amortizálódik az érdekérvényesítő képessége. „Örülj, hogy van munkád!” – a kőszínház ezt kínálja nekik. „Gyere és mérettesd meg magad!” – ezt kínálják a függetlenek. Most komolyan, akinek nehéz e kettő közül választania, az milyen művész, sőt továbbmegyek, milyen polgár lehet? Ugyanakkor a törvény legtöbbet támadott hatos kategóriája valóban egy furcsa vegyesfelvágott; beletartozik Bozsik Yvette Társulata, a pályakezdő színész, a Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis fesztiválja, illetve számos amatőr csoport. Én egy komoly problémát látok a szakmánkban: a fogalmak tisztázatlanságát. Ha volna esély a szakmai párbeszédre, akkor talán végére lehetne járni ennek-annak. De momentán az érvelésnek vége.
Mi lehet a megoldás?
A Teátrumi Társaságtól jött egy javaslat, amely azzal, hogy a hatos kategóriába soroltakat kiveszi a törvény hatálya alól, és az éppen aktuálisan regnáló miniszter jó szándékára bízza azok sorsát, gyakorlatilag megszünteti a független színházakat. Vidnyánszky Attila, - aki egyébként sokat köszönhet ennek a területnek (évekkel ezelőtt a Krétakör és több más társulat is adakozott a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház javára) –, úgy véli, hogy mivel ő már egy jelentős kőszínház, a debreceni teátrum vezetője, az egész függetlenségnek nincs is már értelme, a komoly tudású alkotók ne függetlenként dolgozzanak, hanem menjenek be valamelyik sarki kőszínházba. Na, erről mit gondolunk? „Ha én ilyen vagyok, te se legyél már olyan.” Másrészt még ha ő adna is lehetőséget némely függetlennek, hogy párszor játsszon a színházában, vajon az összes többi direktortól is elvárjuk ugyanezt? Harmadrészt, és ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, egy művész nem feltétlenül azért független, mert kiszorult a „profik” közül. Én elvégeztem a színművészeti egyetem színházrendező szakát, számos ajánlatot kaptam kőszínházaktól, a Madáchtól a Vígszínházon át a Katonáig, de ezt az utat választottam, mert ez állt hozzám a legközelebb. Ha muszájból be kellett volna tagozódnom a fent említett színházak valamelyikébe, azt a művészi szabadságnak, egy alapjognak a megnyirbálásaként éltem volna meg.
Fél a szakma a nemzeti együttműködéstől?
Én benne vagyok, de eddig se nemzetit, se együttműködést nem látok. Az üzenetnek valósnak kellene lennie, nem csak demonstratívnak. A Teátrum Társaság többsége alapvetően a kommerszet kedveli. Vidnyánszky viszont elkötelezett a művészet mellett. Ő lehetne tehát a kapocs, ehelyett azonban az élére áll egy politikailag elkötelezett társaságnak és vagdalkozik. Nem kérdez, nem érvel, mint egy bíró, lesújt. Történelmi helyzetben összeköthetné a szálakat, ehelyett csak mélyíti az árkot. Most van az országban egy jobboldali és egy baloldali színházi társaság. Nagyszerű. A régi penetránsra nem feltétlenül válasz az új. A színházi szakember ott kezdi, hogy értelmezi a leírt szöveget. Értelmezzék már nekem végre, hogy mi a „nemzeti”, és mi az „együttműködés”.
Híresek vagytok a közönséggel való párbeszéd megteremtéséről. Ez mennyire működik, illetve a szakmával mire jutottatok?
Sok próbálkozásunk volt. 2002-ben nem fogadtuk el a legjobb alternatív előadás díját a kritikusoktól, azzal az indokkal, hogy borzasztó problémásnak tartjuk ezt a kategóriát. Később a Pro Urbe díjat utasítottuk vissza, mert álszent dolognak tartottuk, hogy egy olyan városvezetés díjazzon minket, akiktől az évek során még a pénzforgalmunk egy százalékát elérő támogatást sem kaptunk. Emellett folyamatosan jelentkeztünk írásokkal, kiáltványokkal, interjúkkal, állásfoglalásokkal. Gáspár Máté, a Krétakör valamikori ügyvezetője, akivel évekig dolgoztunk együtt, részt vett az előadóművészeti törvény megalkotásában. Ő nagyon komolyan, társadalmi munkában foglalkozott a már említett kérdésekkel. Kezdeményezéseink és az általunk képviselt szakmaiság gyakran helyezett partvonalon kívülre minket. De a remény hal meg utoljára.
Mi a véleménye Alföldi Róbert munkájáról a Nemzeti Színház élén?
Anno Hudi László és Imre Zoltán is pályázott a posztra egy egészen új koncepcióval, de Hiller István nem támogatta a tervüket, így lépett színre akkor Alföldi. Hudiék nemzetközi példákból rakták össze a pályázatot, melynek az volt az alapja, hogy ha már Nemzeti Színház, akkor legyen más, mint a többi állami fenntartású kőszínház. Ne egy nagy társulatot eltartó intézmény legyen, hanem egy többfunkciós központ, amely egyszerre reprezentál és generál. Lehetőség lett volna a vidéki és külföldi színházak bemutatására, lett volna könyvtára és archívuma, illetve fesztiválszervező irodaként is üzemelt volna. Az állandó társulat megszüntetésével rengeteg pénzt ki lehetett volna menteni más közcélú tevékenységekre. Hudiék elképzelése a befogadásra és az innovációra épült, Alföldié a termékek előállítására és a hagyományőrzésre. A zsűri a nemzeti hagyományra szavazott. Alföldinek most mennie kell, mert nálunk ez a szokás. Eltelik majd 2-3 év, és azt fogjuk látni, hogy a repertoárban ugyanazok a címek, sőt színészek szerepelnek, de sehol egy eredeti koncepció. Mert az nem fegyvertény, hogy idehozol néhány külföldi előadást. A komoly teljesítmény az, ha a kapcsolati tőkédet képes vagy megosztani másokkal.
A Krétakör legutóbbi dobásával, a színház és cirkusz határterületein mozgó URBANRABBITs-el sikerrel jártátok be Európát. A mai zavaros helyzetben hogyan lehet értéket teremteni, ami máshol is érdekes lehet?
Amikor arról beszélünk, hogy egy alkotó külföldön elismert, akkor egy termékről beszélünk. Versenyben vagyunk egy olyan piacon, ami beláthatatlanul hatalmas. Kérdés, hogy az alkotó felfogja-e ezt? Nem a trendkövetésről beszélek, hanem arról, hogy fejlődőképes-e az illető, vagyis, hogy hajlandó-e tanulni? A társadalmi problémák adottak, de azok megközelítési módja változó. A legrosszabb, amit egy művész ma tehet, ha megkérdőjelezhetetlennek tartja magát. Én hiszek az együttműködésben, még akkor is, ha rengeteg a rossz tapasztalatom.
Mi lesz a következményük a Magyar Péter-féle hangfelvételeknek? Elhozza-e Donald Trump a békét? Talpra áll-e az európai és a magyar gazdaság? Dévényi István és Gajdics Ottó vitája.
Egy évtizeden át volt a miskolci közönség kedvence, egy ideje pedig már a fővárosi nézők is láthatják, hányféle szerepben képes tökéletesen helytállni. A Thália Színházban immár második szezonját kezdő Czakó Julianna színművésszel azért is jó beszélgetni, mert az össznépi panaszkodás gyakorlása helyett nyíltan vállalja a boldogságát.
Ne maradjon le a Mandiner cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és elküldjük Önnek a nap legfontosabb híreit.
Összesen 23 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
hupikéktörpike
2010. november 21. 02:19
Nem ők tehetnek, de igen gyakran meg sem próbálnak szembemenni ezzel a trenddel, sőt, feltett kézzel elébe szaladnak.
Erre mondtam, hogy mediálni így nem képesek, pedig azt azért meg lehetne próbálni.
Nem egy színész ismerősöm (jómondjuk őket általában nem az eszükért foglalkoztatják) magyarázta nekem hosszasan, mért kell lejjebb vinni a színvonalat, merthogy a ValóVilággal kell versenyezniük- ez a hozzállás szerintem nagyon gáz.
Kaptafa
Idefigyelj seggfej! De jól figyelj!.Oda írok ahová akarok, és azt mit akarok. Ami pedig Schilling Árpádot illeti: elég volt belőle a Hazámhazám meg a Simek Kittyt, akis apagyilkost felmagasztosító hülyeség.. Egyébként nem fogod megszabni sem nekem sem másnak mi tessék, avagy sem.Úgyhogy elmehetsz a fenébe. Valamint ajánlom figyelmedbe hogy , izlés dolgában már a rómaiak sem vitáztak, de mégjobban rád illik hogy: si tacuisses philosophus mansisses! Az vagy , télleg :kaptafa.
színészetnek nem utolsó, amit műveltek, de aki látta a csapat utolsó(nak kikiáltott) előadásait pár éve a Millenárisban, és vele együtt mindenféle videórészleteket a műhelymunkájukról, ahol a stáb nem kis része habzó szájjal nácizta az akkori ellenzéket... (!) az esetleg azt gondolja, hogy ezekez az alakokat utoljára kell megkérdezni bármiféle "közügyről".
(mondom ezt, miután láttam már több darabjukat és tetszettek. de láttam mást is... ami nem.)
Kedves schilling (avagy Schilling?)! Éljen a párbeszéd!
Úgy gondolom, hogy a művészet nagyrészt még mindig abban az állapotban toporog, ahová az avantgárd taszította: nevezetesen, a tradíció, úgyis mondhatnám, az 'ancien régime' elleni lázadásban.
Ennek nyomán a Krétakörhöz hasonló formációk még mindig kiemelt feladatuknak tartják (legalábbis az én értelmezésemben), hogy az állítólagos konszenzusos, mindenki által elismert, ámde éppen emiatt feltételezetten álságos közmegegyezéseket (értékeket? jujj!) feszegesse, ha úgy tetszik; megkérdőjelezze {ld. 'mi a "nemzeti" és mi az "együttműködés" ' . Ill. 'A legrosszabb, amit egy művész ma tehet, ha megkérdőjelezhetetlennek tartja magát' -ne magát tekintse megkérdőjelezhetetlennek (szörnyszülött szó), de higgyen a megkérdőjelezhetetlen dolgok létében}.
Hozzászólásomban csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy, többek között az avantgárd áldásos tevékenységének köszönhetően, ma már nincsen semmiféle "konszenzus", hacsak a csecsemőgyilkosság és az állatkínzás elítélését nem tartjuk annak, ellenben egy hallatlanul anómiás (azaz értékhiányos), zavaros és sok (bár nem minden) szempontból sérült társadalomban élünk.
Hiányolom, mélységesen, a magyar színházi életből az
a., ún."végső kérdéseket" feszegető előadásokat (ez pár ezer évig menő volt)
b., a magyar társ. aktuális problémáira reflektáló produkciókat.
Márpedig a magyar társadalom ezernyi gondja-baja (nem állítom, hogy súlyosabbak, mint korábban bármikor, de mi történetesen ebben élünk) a mögöttünk lévő diktatúrák, a posztindusztriális társadalmak lelketlensége, a magyar vidék lassú halála, közeg és közösség nélküliség stb-az esetek többségében (és itt szeretném Pintér Bélát mint kivételt kiemelni) nem ütik meg a mai magyar művészek érdeklődésének mércéjét. Következésképp ami kibeszéletlen volt, kibeszéletlen is marad, és ezek után még csodálkozunk, hogy 40, 50, 60 év távlatából is mérgez.
Akárhonnan nézem, az OPNI egykori kápolnájában (Nagy Sándor falképei és Róth Miksa üvegablakai alatt) az oltáron lefolytatott szexuális aktust imitáló jelenetet nem tudom sem az a., sem a b., ponthoz beilleszteni.
És nem vagyok gügye -ez nem kifejezetten a Krétakörre vonatkozik-, hogy minden Shakespeare előadást csak "feljavított" verzióban legyek képes értelmezni (néhány motor, három strici, egy projektor és egy öltönyös Orbán Viktor hasonmás segítségével).
Amit Shakespeare, Szophoklész vagy Csehov mond(ott), minden korban érvényes. Amelyik kor megpróbálja felülírni őket, önmagát kérdőjelezi meg.
