Mostantól arra megyünk, amerre Európa – legyen arra bármi

Védett ár stop, kamatstop stop, Ukrajna-ügyi különcködés stop. Minden máshogy van Brüsszelben, második (vagy, ki tudja, talán már első) kormányunk székhelyén a júniusi EU-csúcson, mint bármelyik másikon a három év alatt, amióta én ide feljárok. 27 tagállam nevében adja ki az Európai Tanács az Ukrajna-ügyi konklúziókat,

és elindult a felzárkózás az EU furcsa gazdaságpolitikájához is: a túlszabályozáshoz mindenben, kivéve az árakat, mert egyedül azokhoz nem szabad hozzányúlni soha, soha, soha.

Miközben a miniszterelnök viszi abszolút magánszámát nagy sikerrel – „minden EU-s intézmény vezetője történelminek nevezte a magyar-ukrán megállapodást”; „sokan jönnek oda hozzám kérdezni, hogy mi a recept”; a Bizottság maga az Asterixet megbolondítani hivatott hivatal, ahol paragrafusokon élvezkednek a bürokraták; kit érdekel, lesz-e EU-ügyi államtitkár, és meddig maradnak az EU-nagykövetek –, azért a valóság nagy erőkkel kopogtatja a sufni tetejét. Pár nappal az EU-csúcs kezdete előtt elindul a kamatstop kivezetése; megszűnik a fix 3 százalékos kkv-hitel, felváltja egy ígéret, amely majdan remélhetőleg uniós forrásból megvalósul szeptember után; bár az iráni háború még dúl, kivezetik a védett árat, mert elméletileg hamarosan alá csúszik a benzin- és dízelár is – bár ki tudja, két Trump-tweettel arrébb nem pattan-e vissza máris.

(Pontosabban: mellyel szemben a deficitet kialakították az Európai Unió saját vállalatainak versenyképességét szétverő szabályai és a szabadkereskedelem igen sajátos kínai értelmezése, karöltve.)

A migrációban ez most épp kapóra is jöhet: Magyar Péter arra számít, hogy a tagállami vezetők hangulata épp annyira migrációellenes, hogy akár kötelezettségszegési eljárás és bármilyen egyéb jogi következmény nélkül is megúszhatja a migrációs paktum végre nem hajtását. Minden másban viszont látványos az igazodás. Az uniós ortodoxia most arrafelé mutat, hogy a szén-dioxidnak lehet (nota bene, az egész világon messze a legmagasabb) hatósági ára Európában, másnak viszont nem – pláne olyasminek nem, mint a hitel, az üzemanyag vagy a rezsi, amin nyugat-európai cégek szívesen realizálnak extraprofitot. S láss csodát: a magyar kamattámogatott hitelek tizenöt éves hagyománya megy is a kukába úgy, hogy többé sosem látjuk, vége a védett árnak, szeretettel várjuk a most jóváhagyott új helyreállítási terv rezsipolitikai rendelkezéseit és az őszre az Európai Bizottság felé benyújtandó nyugdíj- és adóügyi reformterveket. Lehet ezt szeretni, lehet nem szeretni: igazodunk. Ahogy igazodunk Kína ügyében is. Egy szó nincs a mesterségesen magas energiaárakról, a méretgazdaságosságot gátló versenyjogi szabályokról, a tiltott állami támogatások feleslegesen szigorú szabályrendszeréről, az agyhalott kvótakereskedelemről és karbonvámokról, vagy akár arról, hogy a tisztességtelen kínai kereskedelmi gyakorlatokkal szemben (no persze szigorúan csak a saját versenyképességügyi önsorsrontásunk felszámolása után) miként kellene fellépni.

S lesz még annyi, de annyi politikaterület, ahol a fősodor lottója szerint dől majd el, igazodhatunk-e értelmes politikához, vagy valami blődséghez kell majd igazodnunk. Egy dolog lesz csak konstans: az igazodás. Egyébként pedig, mint Gálvölgyi János időjárás-jelentésében, mindannyian Isten kezében vagyunk, önálló akarat nélkül.

Most pár évig ízlelgetjük majd, hogyan smakkol a fősodor;

Csak el ne felejtsük közben, hogy lehet ezt máshogy is. Lehet gondolni valamit akkor, ha a fősodor parancsa a gondolattalanság; lehet menni akkor is északnak, ha a nagyok újrakalibrálnák az iránytűt. A szuverenitás először gondolati, s csak utána politikai kategória. Ha előbbi nem sorvad el, esélyünk lehet az utóbbira.

***

Nyitókép: Geert Vanden Wijngaert / POOL / AFP