Mi történik Venezuelában?

„Az év első hetében történt, hogy amerikai különleges egységek éjszakai rajtaütéssel elfogták Nicolás Madurót Caracasban, majd egy hadihajón keresztül New Yorkba szállították, ahol kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos vádak alapján áll bíróság előtt. A venezuelai parlament Delcy Rodríguez alelnököt eskette fel ideiglenes elnökként, miközben Donald Trump – aki nyíltan vállalta az akció politikai felelősségét – arról beszélt, hogy az Egyesült Államok »addig fogja irányítani Venezuelát, amíg nem jön létre egy biztonságos, helyes és megfontolt átmenet«. Gyakorlatilag mindenki megtalálta a saját narratíváját a fejlemények kapcsán, ami nem volt nehéz, hiszen ha valahol, hát Venezuelában, nem minden az, aminek látszik. Azoknak viszont, akik a  második világháborút követő konszenzusos világrendet gyászolják, érdemes felidézni, hogy a latin-amerikai történelem egyik régi forgatókönyve tért vissza: gyenge, legitimációját elvesztett rezsim + amerikai katonai erő + »demokrácia« szólam a díszletben.

Ahhoz, hogy értsük, miért tudott ez a történet idáig fajulni, érdemes visszanézni az elmúlt húsz évre. Hugo Chávez 1998-as győzelme még sokaknak a remény pillanata volt: olajország, hatalmas bevételek, szociális programok, a »bolivári forradalom« nagy ígéretei. A gyakorlatban azonban nagyon gyorsan kialakult az a rendszer, amelyben az állam, a kormánypárt és az erőszakszervezetek egyetlen politikai gépezetté olvadtak össze, és minden a lojalitásról szólt, nem a kormányzóképességről. A »forradalom« identitás és felmentés lett: amíg a zászló ugyanaz, addig bármit rá lehet írni.

A chavizmus igazi abszurditása az volt, hogy miközben folyamatosan a demokráciára hivatkozott, lépésről lépésre üresítette ki a demokratikus intézményeket. Külön alkotmányozó nemzetgyűlés a parlament fölé emelve, lojális választási bizottság, a bíróságok fokozatos bekebelezése – mindezek együtt hozták létre azt a díszletdemokráciát, ahol választás van, de a hatalomváltás lehetősége szisztematikusan ki van írva a képletből. A Carter Center, amely az 1998-as választás óta figyeli Venezuelát, évek óta arról ír, hogy a hatalom és az ellenzék közötti szakadék intézményesült, a választások inkább konfliktuskezelési kísérletek, mintsem tiszta politikai versenyek.

A 2024-es elnökválasztás volt az a pont, ahol a rendszer végképp önmaga paródiájává vált. A Carter Center nyáron kiadott nyilatkozata szerint a választás »nem felelt meg a választási integritás nemzetközi standardjainak, és nem tekinthető demokratikusnak«, a hatóság pedig még csak szavazóköri bontásban sem tette közzé az eredményszámokat. Az Amerikai Államok Szervezetének jelentése részletesen leírta, hogyan állították le az adatátvitelt egy állítólagos kibertámadásra hivatkozva, majd hirdették ki Madurót győztesnek átlátható ellenőrzés nélkül. Ez már nem egyszerűen trükközés volt, hanem tiszta bohózat: a rezsim önmaga szervezi a versenyt, önmaga írja a szabályokat, majd közli az eredményt – de a bizonyítékokat már nem mutatja meg senkinek.

Ehhez jött hozzá az ellenzék szisztematikus »pályáról leterelése«: a legerősebb jelöltek kizárása adminisztratív és jogi eszközökkel, hogy aztán a hatalom a maradék, legyengített mezőnyre mutogathasson: »lám, volt verseny«. A 2019-es Guaidó-epizód külön fejezet a venezuelai bohózatban: az Egyesült Államok és több nyugati ország őt ismerte el »ideiglenes elnökként«, miközben a tényleges hatalom továbbra is Madurónál és apparátusánál maradt, Caracas pedig megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Washingtonnal.

A politikai bohózat hátterében közben valódi emberi dráma zajlott. A rezsim ellenzékével szembeni fellépésről egymást követték a jelentések: megfélemlítés, önkényes őrizetbe vételek, kínzásvádak, politikai foglyok. A mostani átmenetben az egyik fő amerikai hivatkozási alap épp az volt, hogy a hadművelet óta »több politikai foglyot szabadon engedtek« – ehhez képest civil szervezetek szerint több száz fogolyhoz képest csak néhány tucat szabadulásról van ellenőrizhető adat. Ez az abszurditás újabb csúcsa: ugyanaz az állam, amelyik éveken át tucatjával zárta börtönbe az ellenfeleit, most »jó pontokat gyűjt« a fogolyengedésekkel, hogy a Washingtonnal folytatott alkudozásban jobb pozícióból induljon.

Gazdaságilag Venezuela már régóta összeomlott állam benyomását kelti: olajban úszó ország, amelyben mégis alapvető élelmiszerekből is hiány van, a bolívar értéke a semmihez közelít, a lakosság jelentős része elvándorolt. A Maduro elfogása utáni napokban a venezuelai valuta újabb mélyrepülést produkált a feketepiacon, miközben a részleges olajblokád és a szankciók miatt alig érkezik dollár az országba, és a Nemzetközi Valutaalap 2026-ra ismét extrém inflációt jelez előre. Ilyen környezetben egy külső katonai beavatkozás nemcsak politikailag, hanem nagyon is konkrétan gazdasági értelemben is mindent felborít.

A 2026. január 3-i akció – brit parlamenti háttéranyagok szerint »Operation Resolve«, amerikai sajtóhírekben »Operation Absolute Resolve« néven – klasszikus különleges művelet: hónapokig tartó hírszerző előkészítés, majd éjszakai rajtaütés Caracasban, helikopteres kivonással és azonnali szállítással egy amerikai hadihajóra, onnan pedig New Yorkba. Venezuelai források szerint a támadásban mintegy száz ember halt meg, köztük Maduro testőrségének jelentős része és kubai katonai tanácsadók. A nemzetközi jogászok egy része világosan kimondja: egy ország nem érvényesítheti saját büntetőjogát egy másik állam területén annak beleegyezése nélkül, és Maduro erőszakos elhurcolása ezen az alapon jogellenes. A kép tehát egyszerre tragikus és abszurd: egy súlyosan kompromittált, legitimációját elvesztett elnököt egy olyan állam ragadja el, amelyik maga is átlépi a szuverenitás határát.

Ha egy lépést hátrébb lépünk, a venezuelai epizód egy hosszú amerikai mintázat utolsó fejezete. A hidegháború óta Latin-Amerika tele van olyan történetekkel, ahol Washington a »demokrácia« vagy a »stabilitás« jelszavával avatkozott be – többnyire baloldali vagy egyszerűen csak önálló utat kereső kormányok ellen. A képlet ismerős: először politikai–gazdasági nyomás, majd szankció, aztán, ha ez nem elég, jön a nyílt vagy fedett katonai eszköz.

Grenada 1983-ban: az »Urgent Fury« hadműveletben amerikai és karibi csapatok szállták meg a szigetet, hivatalosan az ott tanuló amerikai medikusok védelmére és a rend helyreállítására hivatkozva, miután belső puccs és kaotikus helyzet alakult ki.

Panama 1989-ben: az »Operation Just Cause« célja Manuel Noriega eltávolítása és kiadatása volt, akit az USA saját bíróságai előtt vádoltak kábítószer-kereskedelemmel, miközben ő maga évtizedekig együttműködött az amerikai hírszerzéssel.

Haiti 1994-ben: az »Operation Uphold Democracy« ENSZ-felhatalmazással, Jean-Bertrand Aristide elnök visszahelyezésére hivatkozva történt – a katonai rezsimet el is távolították, de a mély társadalmi problémákra nem született tartós megoldás.

Nicaraguában pedig az 1980-as években az Egyesült Államok fegyverrel, pénzzel és kiképzéssel támogatta a sandinista kormány ellen harcoló Contras felkelőket, részben az Iran–Contra botrányból ismert titkos csatornákon keresztül, a Kongresszus tiltása ellenére.

Venezuela ma ebbe a sorba illeszkedik, csak a 21. századi körítéssel. Trump kijelentette, hogy az Egyesült Államok fogja irányítani az országot az átmenet idejére, miközben amerikai hadihajók foglalnak le venezuelai olajszállító tankereket a Karib-tengeren, és részleges olajblokád fullasztja tovább a venezuelai gazdaságot. A Szenátusban már most vita folyik arról, hogyan kell korlátozni az elnök hadviselési jogköreit a venezuelai akció után, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a döntés előbb megszületett, a jogi magyarázat pedig csak utána érkezik. Delcy Rodríguez egyszerre próbál kemény hangon beszélni a »törvénytelen agresszióról«, és nyitva hagyni az ajtót a szankciók enyhítéséről, a nagykövetségek újranyitásáról és az olajüzlet újratárgyalásáról. Ez is tipikus latin-amerikai kettős játék: belpolitikában kemény antiimperialista retorika, zárt ajtók mögött viszont nagyon is pragmatikus kiegyezési kísérletek.

Mindez nem menti fel a chavizmust és Madurót. A 2024-es választás manipulációja, az ellenzék szétverése, a politikai foglyok ügye és a gazdasági összeomlás önmagukban is elég ok arra, hogy a rendszer bukjon. De attól még nem válik elfogadhatóvá az a logika, hogy ha egy állam elrontotta a saját demokráciáját, akkor egy másik állam majd tankkal és kommandóval »helyreigazítja«. A latin-amerikai történelem azt mutatja, hogy a demokrácia tankok hátán ritkán érkezik tartósan; ellenben az amerikai beavatkozások nyomán sokszor hosszú évekig tartó instabilitás, függőségi viszony és újabb autoriter kísérletek jönnek.

Magyar szemmel a venezuelai történet nagyon egyszerű tanulságot kínál. A szuverenitás nem elvont, romantikus jelszó, hanem nagyon is gyakorlati önvédelem. Ha egy ország nem ragaszkodik ahhoz, hogy a saját alkotmányos rendjét, választási szabályait, gazdaságpolitikáját ő maga alakítsa – és a saját hibáiért is ő maga vállalja a felelősséget –, akkor előbb-utóbb mindig lesz egy nagyobb szereplő, amelyik majd »segít« neki. Ma ez Latin-Amerikában többnyire Washington, máshol Brüsszel, Moszkva vagy Peking; a logika mindenhol ugyanaz: a »jogállamiság«, a »demokrácia« vagy a »stabilitás« szép szavak, de nagyon könnyen eszközzé válnak, ha az érdek úgy kívánja.

Venezuela tragédiája tehát kettős. Egyrészt húsz év alatt saját vezetői tették tönkre az ország intézményeit, gazdaságát és közéletét, miközben forradalmi jelképekbe csomagolták a klientúrát és a korrupciót. Másrészt most ugyanebbe a színpadba lépett be a világ legerősebb hadserege, és a bohózatot egyszerűen átvette kívülről: változnak a szereplők, de a forgatókönyv lényege marad. Venezuelának valódi választásra lenne szüksége – olyanra, amelyet nem a Caracasban ülő apparátus ír meg, és nem is Washingtonban találnak ki, hanem maguk a venezuelaiak. És ami nem egy kommandós rajtaütéssel kezdődik, hanem azzal, hogy végre komolyan veszik: a szuverenitás nem arra való, hogy dísznek tegyék a falra, hanem arra, hogy megvédjék.”

Nyitókép: Faktum