Minimum egy honfitársunk fekszik holtan az ukrán propaganda és a valóság közti szakadékban

Napok óta Sebestyén József – legyen emlékének áldás, békesség – jár az eszemben. Nem ismertem, fogalmam sincs, kicsoda volt ő.

Jártas vagyok a posztszovjet térségben valamelyest; jóval több volt tagköztársaságban jártam, mint amennyiben nem. Voltam a legkisebbekben és a legnagyobbakban, türkökben és szlávokban, kaukázusiakban és közép-ázsiaiakban. Különböző mértékben haladták meg ezek az országok a Szovjetuniót. Akiknek – lásd: Baltikum – eleve nem lett volna az egész behemótban semmi keresnivalója, azokon ma már néhány orosz jövevényszón, oroszajkú kisebbségen és házgyári panelen kívül az egészből semmi sem látszik.

Aztán vannak olyanok, ahol a gazdaságirányításból pillanatok alatt sikerült kiűzni a működésképtelenség szovjet szellemét, s ezt lassan-lassan követte csak a nemzeti kultúra, meg valami abban gyökeredző államvezetési rendszer kiépítése; különösen jellemző ez azokra a nemzetekre, melyeknek a Szovjetunió adott először valamiféle önálló nemzetállami jelleget. És olyanok is akadnak, ahol megpróbálta a szovjet gazdasági és politikai struktúrákat átteleltetni s azokat elfoglalni egy autochtón elit; ez a kétes esélyű kísérlet hol finomabb, hol durvább csattanásokat élt át a valósággal, s ezek a csattanások formálták ezeket a rendszereket olyanokká, amilyenek. Egy azonban közös: Belaruszon, Türkmenisztánon és Tádzsikisztánon kívül mind megtanultak nyugatiul beszélni, függetlenül attól, hogy valóságuk mennyire lett nyugativá.

A talk és a walk közötti szakadékra Oroszország esetében nagyon helyesen mutatnak rá szüntelen. Nagyon helyesen állapítják meg Oroszország európai szomszédai, hogy egy olyan ország, ahol évtizedek óta versengő választás a főhatalomért nem volt, ne hivatkozzon a demokráciára; hogy Alekszej Navalnij, Borisz Nyemcov és Anna Politkovszkaja gyilkosainak szájában meglehetősen rútul mutatnak az emberi jogok; hogy az etnikai önrendelkezés parancsa két – alapvetően jogos és elkerülhetetlen! – csecsen háború után orosz érv talán ne legyen; ahogy a nemzetközi joggal se hadonásszon olyan ország, amely az elmúlt húsz évben két szomszédja ellen követett el agressziót, és háromnak sérti területi integritását izgalmas államszerű konstrukciók fenntartásával.

Azért időszerű erre rámutatni, mert ebbe a szakadékba zuhanva szenvedett kínhalált Sebestyén József (a szárazföldi haderő parancsnoksága szerint „Joszip Joszipovics Sebestyeny ukrán állampolgár”, hogy törne bele a trizubuk a nemzetépítésbe), és ez a tény egy tisztességes világban minimum magyar, de inkább európai konszenzussá tenné a talk és a walk közötti szakadék létezését. De, kedves Brüsszel, ott van az a batárnagy szakadék. Minimum egy honfitársunk holtan fekszik benne, legyen neki könnyű a beregvidéki anyaföld.

Nincs ukrán demokrácia, nincs ukrán jogállam, nincs ukrán kisebbségvédelem, nincs európai fejlődés.

Ami ukrán nyugatosodásnak látszik nyugati üzeneteket harsogó lapok, NGO-k és nyugatos városi értelmiség képében, az részben a szegény országok természetes rétegződése globális középosztállyá, foglyul ejtett, működésképtelen állammá és elfelejtett tömegekké; részben pedig az egész volt Szovjetunióban jellemző fifikás ügyeskedés, a kiváló szovjet humántőke alkalmazkodása a szovjet működésképtelenséghez kicsi és okos megoldások révén a digitalizációtól a dollarizáción át a munkaügyi migrációig. Ez van, meg eszeveszettül sok üres duma.

A hatalom akaratával ellenkező engedmények megtétele formailag történik csak meg – „kisebbségvédelmi megoldásokat” jelentenek le Brüsszel felé, de szerintük a kisebbségi jogok valójában nem többek janukovicsi ármánynál –, és ha az igazság kiderül, ha ventilátorba trafál az állam szennye, beindul az alávaló szovjet hazudozás. Tüdőembóliáról meg a külsérelmi nyomok teljes hiányáról. A Telegramon terjedő videókat és az ukrán toborzók állatias kegyetlenségének összes többi nyomát, melyet egész Ukrajna pontosan ismer és gyűlöl, meg Rogán Antal százmiliárdos mesterséges intelligenciája képzelte csak oda.

Egy ilyen Európának szükségszerűen része Ukrajna, és ceteris paribus előbb lesz része, mint Oroszország. A kérdés csak az, hogy Ukrajna európai országgá nemesedve lép-e majd be valamikor az Unióba, vagy még így, szovjet állapotában betuszkolja az EU vezető pártja, az Európai Néppárt „geostratégiai okokká” maszkírozott, sértett hübrisze. Legyen világos: Ukrajna európai integrációja – akárcsak minden európai országé – kívánatos, ha az az ország európaivá fejlődésével párhuzamosan haladó folyamat, melynek végpontja csak az EU-tagság.

Ami most az asztalon van, az egy szovjet reflexekkel élő, bukott állam rászabadítása az EU-ra, egy vesztes háború vígaszdíja gyanánt és a Zelenszkij-kurzus megmentésének egyetlen módjaként. Erre nemet lehet és kell is mondani. Egy olyan ország, amelynek természetes reflexe halálra verni Sebestyén Józsefet, majd az egészet gusztustalan módon le is tagadni, nem öt évre van az EU-tagságról, hanem minimum tizenötre. Attól, hogy Ursula von der Leyen valami pozitív eredménnyel is be kíván vonulni a történelemkönyvekbe, ez a tény még nem megy arrébb, és nem is mehet.

Nyitókép: SERGEY BOBOK / AFP