Huszonegyedszerre kérdezhetjük meg uniós tagokként, hogy mit adtak nekünk a brüsszeliek

Huszonegy éve ezen a napon, 2004. május 1-jén lépett be Magyarország az Európai Unióba egy politikailag egyszerre unalmas és izgalmas referendum után: a 2003. április 12-i népszavazáson hazánk uniós tagságát az érvényesen szavazók 83,76 százaléka, kicsivel több mint hárommillió ember támogatta.

Azóta is rejtély ugyanakkor, hogy a mérsékelt, 45,62 százalékos részvétel minek volt köszönhető – hiszen a magyar országgyűlési választásokon jellemzően 60-70 százalék között alakul a részvétel,

Most, hogy az Európai Unió életében a bővítés bő tíz év szünet után ismét ügy lett – a magyar elnökség igyekezett kimozdítani a holtpontról a nyugat-balkáni országok csatlakozási tárgyalásait, Ukrajna mihamarabbi EU-csatlakozását pedig nehéz nyíltabban szorgalmazni, mint azt az Európai Néppárt és az általa delegált európai bizottsági elnök teszi –, alkalom nyílik átadni tapasztalatainkat azoknak, akik ma az EU határain az uniós csatlakozásban látják a jövőjüket. A Nyugat-Balkánon az EU-eufória már apadóban van. Moldova esete meglepő, ott az EU-csatlakozási folyamat komollyá válása sajnálatos módon egybeesett az orosz-ukrán háborúval, így a moldávok az EU-ból egyelőre leginkább a drága rezsit látják, hiába küldi oda Brüsszel a pénzt számolatlanul. Az országban élő moldávok le is szavazták a csatlakozást; a diaszpóra szavazatai kellettek ahhoz, hogy végül átbillenjen a mérleg.

EU-eufória minden jel szerint a magyarokban is volt, és egyáltalán nem is értéktelen, amit Brüsszeltől kaptunk:

• nyitott, (lényegében) ellenőrzés nélküli határokat – még a migránsválság óta a legkülönbözőbb ürügyekkel folyamatosan fenntartott osztrák határvédelem sem hasonlítható ahhoz, ami a magyarokat 2004 előtt az országból való kilépéskor várta, pláne, hogy a határon kígyózó sorok és aggodalom valódi okát, a vámhatárokat nemzeti hatáskörben nem is tudja senki visszaállítani; 
• szabad munkavállalást, az EU országaival való szabad kereskedelmet minden más relációhoz képest minimális tranzakciós költségekkel, ami lehetőséget teremtett magyar cégeknek külföldön, és vonzó befektetési célponttá is tette hazánkat;
• (lényegében) ingyenes tranzakciókat a SEPA-övezeten keresztül, ingyenes roamingot az EU-n belül;
• csak uniós tagállamok állampolgárainak járó masszív előjogokat a többi uniós tagállamban;
• Erasmust (elvileg);
• uniós fejlesztéspolitikát, ami minden probléma ellenére a világ leggazdagabb harmadába tartozó, fejlett intézményrendszerű országot csinált hazánkból jelentős pénzügyi és technikai segítség mellett.

• Elveszítettük az önálló kereskedelempolitikát, ezáltal fejlesztés- és gazdaságpolitikai eszköztárunk egy részét: nem határozhatunk meg saját iparunk, mezőgazdaságunk védelme érdekében vámokat. Át is vette Nyugat-Európa fontos stratégiai szektorainkat a közművektől az élelmiszer-kiskereskedelemig, és hosszú ideig magánál is tartotta.
• Elveszítettük a magyar vállalatok állami támogatásának jogát, ezért nem nyúlhattunk utána a Malévnak – hiszen ez az uniós szabályok értelmében tiltott állami támogatás, amely nem fér össze a szabad versennyel.
• És jogalapot adtunk arra, hogy a többi tagállam politikai nyomást gyakoroljon ránk.

Nem számolhattunk viszont:

• a feleslegesen drága, az uniós zöldpolitika költségei által drágított üzemanyaggal;
• a szankciós felárral, amibe az Oroszországgal szemben vívott uniós gazdasági háború kerül;
• az autóipar tönkretételével a zöldpolitika mentén;
• az Erasmus-szankcióban megnyilvánuló faji alapú megkülönböztetéssel;
• és a leges-legidegesítőbbel: azzal, hogy a magyar ész szerint a józan paraszti ész tárgykörébe tartozó ügyekben, legyen az a migráció, a gazdasági versenyképesség, az LMBTQ+ vagy a háború, folyamatos, az EU szerződésein túlterjeszkedő beavatkozási kísérletekkel találkozunk, s ezen ügyekben a magyarok többségének álláspontját aztán felőrlő, elhúzódó, versenyképességet gátló gazdasági szankciókkal terhes küzdelmekben kell megvédeni.

Egyszerre sikertörténet és intő példa – ez Magyarország uniós huszonegy éve, melyet érdemes tanulmányoznia minden ma szuverén országnak, aki jövőjét az Európai Unióban keresi.

Nyitókép: MTI/Bodnár Boglárka