A „Turul-hadművelet” nem más, mint egy bizarr, orosz-ukrán-Tisza „szövetség” agyszüleménye

Ukrajna javára végzett kémtevékenységgel gyanúsított férfit tartóztattak le Budapesten – szólnak a szerda délutáni hírek, amely újabb fejezetet nyitott az „ukrán-magyar kémháborúban”.

Ennek része volt már a háború kitörése előtt is a kárpátaljai magyar politikusok vegzálása, „szeparatizmus” vádjával elrendelt nyomozások, a lerongyolódott térség talpraállítását célzó magyar kormány segélyeinek mint térfoglalás vagy revíziós célú terjeszkedés bemutatása, ártalmatlan nemzetiségi rendezvények szeparatista gyűlésként bemutatása és így tovább. Mindezekre nem csak a média, de maguk az ukrán politikusok is siettek rátenni néhány lapáttal, például azzal az abszurd váddal, hogy a magyar kormányt előre értesítette volna Moszkva a támadásról, lehetőséget biztosítva Kárpátalja visszaszerzésére. 

Erre az „alapozásra” került aztán rá a Tisza párt „leleplezése” arról, hogy a magyar honvédelmi miniszter – az orosz-ukrán háború tartóssá válása idején – honvédelemre készíti fel a honvédséget. Ezt remekül lehetett pörgetni a médiában azzal a felütéssel, hogy Magyarország „háborúra készül”, sőt, támadó háborúba, értelemszerűen figyelmen kívül hagyva minden mondatot (például a nulladik fázisról, ami a háborús helyzetre való magasabb készültségi fokot jelentett, nem pedig támadást).

S aztán jött az újabb ügy, teljesen véletlenszerűen egy nappal erre: az „ukrán-magyar kémbotrány”, amely hézagmentesen simult mind az eddigi ukrán dezinformációs propagandához, mind az ellenzéki háborús riogatáshoz,

Kezdjük talán ezzel, vagyis a kémbotránnyal (vagy „kémbotránnyal”) – ami még akkor is kreált ügy lenne, ha bebizonyítanák az ukránok, hogy a nagy dérrel-dúrral lefogott személyek tényleg kémkedtek Magyarországnak, véli lapunk megkeresésére Somkuti Bálint. A nemzetközi hírszerzés kapcsán a biztonságpolitikai szakértő elmondja az evidenciákat:

• a szövetségesek is kémkednek egymás területén, 
• ez a hírszerzés természete, amióta világ a világ,
• a kicsik és nagyok körében is,

vagyis az amerikaiak is lehallgatták Angela Merkelt, Olaf Scholzot meg Francois Holland-ot, és a fenti országoknak is biztosan vannak ügynökeik egymás területén, ahogy ukrán, magyar és orosz kémek is biztosan vannak mindhárom országban – 

Egyébként nagyon könnyen elképzelhető az is, hogy nem valódi kémeket, hanem inkább „társadalmi kapcsolatokat” szedtek le az ukránok, vagyis olyan hírforrásokat, akik inkább hangulatjelentéseket adtak le – amit ugyebár egy újságíró is begyűjthet egy riportúton –, egy baráti beszélgetés keretein belül, netán online is. Ahogy része a mindennapi hírszerzésnek

– ha mindent, ami eközben szóbakerül, válogatás nélkül leírva is látnánk, abba is bele lehet magyarázni bármilyen konspirációt, közben lehet, hogy egy kocsmai beszélgetésben szaladt el a ló két emberrel. „Benne volt a hírekben is, hogy az állítólagos magyar kémek Signalon kommunikáltak – ez azért érdekes, mert a Signal lényege, hogy nagyon nehéz feltörni, tehát vagy magát az illető telefonját kellett ehhez meghekkelni, vagy a lakásukat bepoloskázni” – mutat rá a szakértő, aki szerint egyébként a mai technológiával beszélgetéseket is bőven lehet hamisítani, nem csak üzenetváltásokat, hanem hangalapon is a mesterséges intelligencia segítségével. Így bármilyen „bizonyítékot” elő lehet állítani az illető kémtevékenységére.

Azzal, hogy ennyire alacsony beosztású feltételezett kémek körül csapott Kijev ekkora nemzetközi botrányt, mindenképpen szokatlan és a szakma sztenderdjeitől merőben eltérő, mondhatni, egyértelmű a politikai szándék.

Hasonlóan nem magas szintű történet két ukrán állítólagos kém kiutasítása sem – bizonyítékokat itt sem tártak a nyilvánosság elé, de annyiban azért más a történet, hogy, mint Somkuti rámutat,

„A katonai attaséról egyértelmű, hogy mit csinál azon kívül, hogy közös díszszemlékre mászkál, de az is gyanús, ha három kulturális attasé van, egyértelmű feladat nélkül, ott is lehet gyanús a helyzet – más kérdés, hogy erről se nagyon szokás beszélni”. 

Az információszerzés pedig elemi nemzeti érdek is, ott főleg, ahol adott esetben káosz van. Egyébként

s ezeket a terveket a NATO elé is tárta Mateusz Morawiecki és védelmi minisztere, Mariusz Błaszczak, de végül a gyors támadás kudarca után elvetették. „A hadvezetés is a szomszéd államokból érkező támadással számol, akárki is legyen a támadó fél” – teszi hozzá Somkuti; ahogy egyéként a román hadgyakorlatoknak is gyakori – és provokatív – része Székelyföld közelében egy nyugati ellenség visszaszorítása, értse mindenki, ahogy akarja, és

Mindezt az ügyet pedig megfejelte az orosz irányból felmelegített propagandaüzenet arról, hogy Magyarország támadásra készül Ukrajna ellen, ennek legutóbbi szószólója az orosz Gazeta.ru-n publikáló amerikai Scott Ritter volt, aki szerint egyenesen az a helyzet, hogy „Magyarország csapatokat küldött az ukrán határra”. „Komoly magyar lázadás kezdődhet Kárpátalján” – írja egy másik orosz propagandaoldal ugyancsak ebben a  témában.

még ha azok nem is fegyverrel segítik Ukrajnát; „nyilván ehhez hozzájárul az ukránok makacs viselkedése a kárpátaljai magyar közösséggel szemben, ami a jó kapcsolatok egyértelmű akadálya” – teszi hozzá a szakértő. Az ukránok hajlamosak sokmindent a szeparatizmus iránti paranoiával szemlélni, vagy orosz érdeket kiáltani, ha valami nem teljesen az elképzelésük szerint alakul, de például a KMKSZ ungvári irodája elleni 2018-as molotov-koktélos támadás is elég valószínű, hogy az oroszok munkája volt, amely a magyar félelmekre „dolgozott rá” a viszony tovább rontása érdekében – fejtegeti Somkuti.

Egyébként a két háborúzó ország titkosszolgálati akciókban sem fogja vissza magát, akkor sem, ha harmadik állam területéről van szó: jelesül éppen szerdán végeztek Madridban az oroszpárti Viktor Janukovics volt ukrán elnök egykori tanácsadójával, Andrij Portnovval. „Ez a „cui prodest” elve szerint inkább az ukrán titkosszolgálat műve lehetett, de ugyanígy csinálhatták az oroszok is, mert meg akartak tőle szabadulni, vagy éppen az ukránokat hozzák kellemetlen helyzetbe” – véli a szakértő. Vagyis bizonyítékok nélkül legfeljebb sejteni lehet, kihez tartoznak a szálakat éppen mozgató kezek – a kémügyek pedig nem azok a történetek, ahol ilyesmit várni lehet.

Nyitókép: Mandiner-archív