Mi sosem kaptunk segítséget – az ukránok még most is szívbaj nélkül belerángatnák Európát a háborúba

Van egy réteg, amelyik mindig elmagyarázza nekünk, hogy a saját értékrendünk szerint mit kellene csinálnunk, hogyan kéne gondolkodnunk, aztán ha nem úgy teszünk, akkor a saját szempontjai szerint, a saját érvkészletével megbélyegez minket. Ezek azok az emberek, akik maguk nem hívők, nem vallásosak, sőt 

Semmilyen kötődésük nincs a magyarsághoz, a nemzethez, a hagyományainkhoz, a történelmünkhöz, de az orrunk alá dörgölik, miként viszonyuljunk az oroszokhoz, ukránokhoz, Európához, Amerikához, sőt a saját múltunkhoz.

Már megírtam korábban, de nagyon szemléletes példája volt a totális félreértésnek, amikor – a vármegye, főispán szavak újbóli hivatalos használatba vételekor – a szocialista Hiller István a parlamentben latinul szólalt fel (egyébként házszabály-ellenesen), azt sugallva, hogy legközelebb a kormány majd visszahozza a latin nyelv állami használatát. Pedig míg a vármegye Szent István óta ezeréves históriánk meghatározó eleme, az önrendelkezés és a szuverenitás bástyája, addig a latin a korabeli globalizmus uniformizáló törekvése, hazánkban

Mostanság ezek a mi fejünkkel gondolkodni képtelen, és ezért lépten-nyomon magukat lebuktató alakok oroszbarátsággal (sőt -bérencséggel) kezdték vádolni a nemzeti kormányt, s megannyi szavazójukat. Jóllehet ha kicsit figyelmesebben megnézzük, éppen azok álltak be a feltétlen ukránimádatba, akiknek (vagy szellemi-biológiai őseiknek) remekül megfelelt a „felszabadító” Szovjetunió gyámkodása, és

És érdekes módon azok, akik anno gyűlölték a megszálló vörös csillagos idegeneket – ami sokszor csak annyiban merült ki, hogy minden létező sportágban és versenyen az oroszok ellen drukkoltak –, hirtelen azt vették észre, hogy már nincs is bajuk velük. A veszélyt ugyanis – legalábbis rövid- és középtávon – nem ők jelentik. 

Alapvetően három tábor van. Az egyik – nevezhetjük őket akár hazaárulóknak –

A másik – nevezzük őket szuverenistáknak vagy hazafiaknak – mindig a magyar érdeket tartja szem előtt, képes kiegyezni akár a korábbi ellenféllel is (mind a Rákóczi-, mind a 48-as szabadságharc vezetői Törökországban kerestek menedéket; a Habsburgok által távollétében halálraítélt Andrássy Gyula az Osztrák-Magyar Monarchia első magyar miniszterelnöke, később közös külügyminisztere lett), mert nem egy adott népet vagy dinasztiát gyűlöl, hanem a magyarok aktuális ellenségét.

Ők például belesimultak a Kádár-rendszer poshadt mindennapjaiba, és mire megértették, hogy az idők szava közben az orosz-ellenességre változott, addigra már nem az volt a jó megfejtés.

és az ukrán-orosz konfliktus kapcsán két párhuzamot hoznak fel, győzködvén bennünket, hogy álljunk teljes mellszélességgel az ukránok oldalára. 

Csakhogy a mi esetünkben egy ezeréves államot daraboltak fel tulajdonképpen katonai győzelem nélkül (a fegyverszünetet Padovában kötöttük, a kapitulációkor magyar területen egyetlen idegen katona sem állt, a minket megrablók egy részét korábban legyőztük – románok –, másik része nem is létezett – Csehszlovákia és Jugoszlávia –, a Burgenlandot elrabló osztrákok meg éppenséggel a szövetségeseink voltak). Az ukránok kizárólag a jelentős többségében oroszok lakta területeikből veszítenek, a két vitatott keleti megye pedig egyébként körülbelül akkora, amekkora földet

És míg a mi az arányaiban és számaiban nagyságrendekkel nagyobb veszteségeink miatt nem kaptunk semmiféle támogatást vagy kárpótlást, addig az ukránok elvárnák, hogy mindenki velük legyen.

Az ötvenhatos párhuzam végképp hamis, mert ott egy megszállt ország lázadt fel azok ellen, akiket a nyugatiak engedtek be az adott területre, s míg most egy sosemvolt ország néhány ezer négyzetkilométeréért Nyugat-Európa vígan belemenne egy világégésbe, '56-ban a korábban a szovjeteknek ajándékozott fél Európa egyik országának szabadságküzdelmét egyetlen puskagolyóval sem támogatták. Amiképpen sem az elképzelhetetlenül igazságtalan Trianon, sem ötvenhat vérlázító leverése miatt mi nem reszkíroztuk, hogy belerángassuk a kontinenst egy háborúba,

Sokáig mondtuk, hogy ez nem a mi háborúnk; akár két, tőlünk független szláv állam, akár két nagyhatalom proxyháborújaként tekintünk rá. Közben azért valamennyire óhatatlanul belekeveredtünk mi is. Politikailag és gazdaságilag az EU megannyi szankciós csomagja, kétes nyilatkozatai (az volt az érzésünk néha, hogy a nem tag Ukrajna elsőbbséget élvez velünk a tagokkal szemben), vagy a gázszállításokkal való játszadozás miatt érezhettük így.

nemzetközi jogilag a magyar állampolgárságú kárpátaljaiak szabad mozgásának korlátozása, besorozása és vágóhídra küldése, szimbolikusan pedig a munkácsi turul ledöntése voltak azok a mozzanatok, amelyek alapján semmiképpen sem vélhettük, hogy mi ebben a konfliktusban az ukránokkal lennénk egy csapatban.

Amiképpen a hidegháborúban hiába tartoztunk a Varsói Szerződésbe, lelkünk mélyén a nyugatnak drukkoltunk a Brezsnyevekkel, Andropovokkal és Csernyenkókkal szemben, most furamód' fordult a kocka, és bizony nehezünkre esik barátként tekinteni a Von der Leyenekre, Manfred Weberekre, Daniel Freundokra és David Pressmanekre. De talán éppen ez a nehezen definiálható pozíciónk segít abban, hogy

***

(Nyitókép: Carl Court / AFP)