Fasiszta-e Trump?

„Amiben Trump mindenképpen egyedi jelenség: soha korábban nem illették még egy nagy párt elnökjelöltjét a fasiszta jelzővel Amerikában ilyen sűrűn. Ha pedig a világ legerősebb országában, mi több, »vezető demokráciájában« tényleg hatalomra került egy fasiszta vezető, akkor a baj minden eddiginél nagyobb.

Donald Trump profilírozása a populista kategóriában kezdődött, valószínűleg azért, mert 10-15 évvel ezelőtt a politikai diskurzus főárama mindent, ami a liberális centrumtól eltért, sokáig a populista jelzővel illetett. Az eltelt idő alatt a tapasztalatok is gyűltek, az elemzés is mélyebbé válhatott, de az elemzés tárgya is egyre többet mutatott meg a maga lényegéből.

Trump a hatalom magaslatai felé haladva sok mindent egyesített abból, amit készen talált. És elég sok mindent talált: nacionalizmust, rasszizmust, libertarianizmust.

A »csendes többségre« való hivatkozás például visszanyúlik a 60-as évekre. Az amerikai kontextusban ez a változó intenzitással megnyilvánuló rasszizmus jele, de önmagában még nem fasizmus. Paul Krugman amellett érvelt, hogy Trump nem populista, hanem a fehér felsőbbrendűség képviselője. Obama leköszönő elnök pedig már 2016-ban figyelmeztetett: a MAGA rövidítésben a »great« valójában «white»-ként fordítandó, s ezért sokkal veszélyesebb annál, mint aminek látszik.

Trump fasiszta kategorizálása két szálon kezdődött. Az egyik olyan liberálisok csoportjához köthető, akik a retorika és az ideológia elemzése alapján jutnak erre a következtetésre, és a demokrácia halálát vizionálták Trump győzelme esetére. Ebbe a kategóriába tartozik például Robert Reich (korábbi munkaügyi miniszter), illetőleg a Magyarországon jobban ismert Jason Stanley. Ez jellemzően fenomenológiai megközelítés, amely rendszerezi a felszíni hasonlóságokat időben egymástól távoli jelenségek között, viszont nélkülözi a mélyebb társadalomelméleti vagy közgazdasági megalapozást.

A másik csoport, amely a Trump iránti ellenszenvet az f betűs szó használatával igyekezett építeni az elmúlt évtizedben: a neokonzervatívoké. Ők azok, akik az 1990-es évektől fogva az USA nagy katonai intervencióit hangszerelték, a legtöbbször a demokrácia és az emberi jogok védelmére hivatkozva. De hogy a militarizmust ellenzők ne tűnhessenek fel pozitív színben, mint nacionalistákat, populistákat, fehér felsőbbrendűséget hirdetőket lehetett őket (pre-) fasisztaként kategorizálni és ezáltal kirekeszteni az elfogadható választások tartományából. Ilyen szerző a korábbi külügyminiszter Madeleine Albright, aki maga is könyvet írt Fasizmus címmel, illetőleg Timothy Snyder, akit sokan az ukrán nacionalizmus apologétájaként ismernek itthon. Ahol azonban hátsó szándék gyanítható, az elemzés kevésbé meggyőző.”

Nyitókép: Magali Cohen / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP/Wikipedia