Geplatzt, felrobbant – mondja a német politikai úzus arra, ami tegnap Bécsben történt. Kudarccal végződtek az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) és az Osztrák Néppárt (ÖVP) januárban megkezdett koalíciós tárgyalásai, miután az ÖVP világossá tette, hogy azért olyan véresen komolyan nem gondolta a dolgot –
vagy gondolná ő, csak nem engedik neki.
Február elején egyszercsak az addig kőkemény politikai tartalomról szóló tárgyalásokat az ÖVP megakasztotta egy nagyszerű ötlettel: szép ez a sok szakpolitika, de mi lenne, ha addig nem beszélnénk többet tartalmi kérdésekről, amíg a minisztériumokat le nem osztottuk? S addig, amíg a konc el nincsen osztva, nem voltak hajlandók tartalmi értelemben továbbtárgyalni. Egyszerű volt a cél: az osztrák politikai mocsár részeként, koncon marakodó rizsporos-parókás piócák népes táborainak egyikeként akarták bemutatni heteken keresztül az eleddig szűzies, elitellenes Szabadságpártot.
Megállapodni meg nem akartak – máshogy nehéz minősíteni az elképzeléseiket a minisztériumok felosztásáról.
Az FPÖ utolsó ajánlata rendkívül gáláns volt: a közös kormányzás érdekében eggyel több minisztériumot adtak volna az ÖVP-nek, mint maguknak, s nem is akármilyeneket. Az ÖVP vihette volna a külügyminisztériumot, benne az EU-s ügyekkel (ez utóbbit a Szabadságpárt érthető módon eredetileg leválasztotta volna magának); az övék lett volna a teljes gazdaságpolitika a mezőgazdasági, a közlekedési és infrastrukturális, valamint a gazdaság- és energiaügyi tárcával; s vihették volna a védelmi minisztériumot is, benne Nehammer kancellár minden szerelemprojektjével. Emellett független miniszter felügyelte volna az igazságügyet. A Néppártnak azonban ez nem volt elég: zavarta őket a kancellári hivatal mellett még szabadságpárti kézen maradó négy minisztériumból a két érdemleges, a belügyet és a pénzügyminisztériumot is akarták volna.