A populisták a jogos közharagot használják fel, de nem tudnak tartós reformokat véghez vinni, hacsak nincs tervük.
SOHRAB AHMARI
1985-ben született Teheránban. Író, szerkesztő, publicista, a Compact magazin alapítója, korábban a The Wall Street Journal, a Commentary és a New York Post szerkesztője volt. 1998-ban költözött családjával az Egyesült Államokba. Ateistaként nevelkedett, 2016-ban katolizált. Könyveiben és cikkeiben a konzervatív értékek támogatója és a progresszió kritikusa.
Csak egyszer találkoztam Donald Trumppal, de az gondolatébresztő volt. Az októberi Al Smith-emlékvacsorán történt, amelyet 1945 óta a New York-i katolikus érsekség tart meg, hogy jótékony célra pénzt gyűjtsön. Az elnökválasztás éveiben mindkét fő jelöltet felkérik nyitó előadásra. Kamala Harris a programok ütközésére hivatkozva távol maradt. A döntésével kapcsolatos médiareakciók nagy része szóba hozta a 2016-os vacsorát, amelyen Donald Trump keményen beleszállt ellenfelébe, Hillary Clintonba. Timothy Dolan bíboros, New York érseke figyelmeztette Harrist, hogy azok a jelöltek, akik nem vesznek részt az Al Smith-emlékvacsorán, elbukhatnak a szavazóhelyiségekben. Jóslata két héttel később beteljesedett.
Trump a provokatív énjét élte ki, nem törődött a szokásokkal és az udvariassággal. Ennek testközelből szemtanúja voltam, ahogy az emelvényen más médiaszemélyiségekkel, üzleti vezetőkkel és a New York-i, többségében demokrata párti politikai osztály vezető tagjaival ültem.
Ellentétben a legtöbb vendéggel, akik csóválták a fejüket Trump viccei és sértő-komikus kiszólásai hallatán, én lelkiismeret-furdalás nélkül nevettem. Trump vicces volt. „Régebben azt hittem, hogy a demokraták őrültek, amiért azt mondják, hogy férfiak… menstruálnak – szúrt oda –, de aztán találkoztam a demokrata alelnökjelölttel, Tim Walzcal.” A szenátus demokrata párti frakcióvezetője, Chuck Schumer felé fordulva a következőket mondta: „A pártja annyira woke lett, hogy ha Kamala veszít, önnek esélye van, hogy az első női elnök legyen.”
Az amerikai nép néhány nemzedékenként olyan politikai vezetőkhöz fordul, akik szembeszállnak az elitek bizonyosságaival, és megkérdőjelezik a berögzült érdekeket. E figurák egy része politikai kívülálló, mint például az agrárpopulista William Jennings Bryan, aki nagy eséllyel indult a demokraták elnökjelöltjeként mint az aranystandard ellenfele, amely szerinte elnyomja a gazdákat és a munkásokat. Más figurák pedig az elit árulói voltak, mint például Franklin Delano Roosevelt.
Trumpban mindkettőből van egy kicsi. Legközelebbi elődje azonban vitathatatlanul Andrew Jackson, az ország hetedik elnöke, a Demokrata Párt alapítója, az első populista és az amerikai hadsereg első tábornoka, aki nem a felsőbb társadalmi osztályokból származott. A skót–ír gyökerű Jackson hirtelen haragú volt, és sokáig emlékezett a sérelmekre (ismerősen hangzik?). Egyúttal tökéletes demokrata volt, aki azt az elképzelést hirdette, hogy az amerikai intézményeknek elszámoltathatónak kell lenniük a hétköznapi emberekkel szemben, és részt kell venniük a politikai konfliktusokban. Ezzel szembekerült az elit számos csoportjával, különösen a Second Bank of the United Statesszel. E magántársaság több szempontból csodálatra méltó intézmény volt, de egyúttal fegyver is. A szövetségi pénzügyi alapok kincstáraként működött, tőkéjének ötödét az Egyesült Államok kormánya biztosította, tehát lényegében magántulajdonú nemzeti bankként funkcionált, amely más bankok papírjainak felvásárlásával ellenőrizni tudta a hiteláramlást, és így a pénzpiac nyerészkedő szereplője volt. Emellett a kereskedő, gyártó és rabszolga-tulajdonos elit eszköze is, amely hatalmas erőforrásait arra használta, hogy a politikai eredményeket saját érdekei szerint alakítsa. Jackson – aki gyűlölte a papírpénzt, mert spekulánsként kudarcot vallott, és eladósodott – háborút üzent a banknak, megvétózva nyilvános alapokmányának megújítását. (Ez minden idők leghíresebb elnöki vétója.) „A bank meg akar ölni – mondta –, de én fogom megölni őt.” És így is tett. Nagymértékben megerősítette a kormány végrehajtó hatalmát és az elnöki hivatalt. A bankháború következményei azonban már nem ilyen egyértelműek: elszámoltatott egy kétségtelenül antidemokratikus intézményt, ám az azonnali következmény egy kisebb gazdasági válság, majd hatalmas infláció volt. Ezt azon „vadbankok” túlsúlya okozta, amelyeket nem tudott ellenőrizni a központi hatalom.
Ez a történet egyrészt magyarázatot ad arra, hogy miért emelkednek fel az olyan populisták, mint Jackson és Trump – válaszul az uralkodó intézmények tehetetlenségére –, egyúttal megvilágítja a populizmus ígéretét és veszélyeit is: a populisták a jogos közharagot használják fel, de nem tudnak tartós reformokat véghez vinni, hacsak nincs tervük.
Hogy a második Trump-kormányzat felkészültebb-e, mint az első, majd kiderül, mindenesetre a jelek biztatók.
A fenti történet remek ellenszere a Trumpról és a trumpi pillanatról szóló liberális hisztériának is. Jacksont a maga demokrata dühével és az elit berögzültségével szembeni attitűdjével a szabadság veszélyeztetőjeként festették le ellenfelei, valójában azonban kiszélesítette az amerikai demokráciát. Ez sok szempontból Trumpra is igaz. Közben pedig együtt nevethetünk, ahogy Trump kigúnyolja elitünket, amint tette aznap este New Yorkban. Mert valljuk be, az elitünk tényleg nevetséges.
A szerző író, szerkesztő, publicista, a Compact magazin alapítója
Nyitókép: Hillary Clinton és Donald Trump részt vesz az Alfred E. Smith Memorial Foundation éves vacsoráján a Waldorf Astoriában 2016. október 20-án.
Fotó: SPENCER PLATT/GETTY IMAGES NORTH AMERICA
Másfelől az amerikai szavazók számára otthon azt akarja demonstrálni, hogy ő volt a kemény tárgyalófél, ő irányítja a folyamatokat. Ezzel igyekszik elkerülni a demokraták támadásait, miszerint puhakezű lenne Putyinnal szemben.
Nem tehetnek semmit az EU vezetői.
Az Egyesült Államok és Oroszország sem engedte el az ügyet.
Az olasz miniszterelnök-helyettes kiemelte, hogy 1956 a mai napig a szabadság jelképének számít.
Orbán Viktor bejelentette, mikor jön a következő békecsúcs. A szerdai nap legfontosabb hírei egy helyen.
A bukott politikus azzal riogat, hogy Csehország már nem fogja olyan mértékben támogatni Ukrajnát, mint eddig.
A létesítményben az orosz hadsereg számára készülnek lőszerek, a gyárat pedig Ukrajna szövetségesei szankciókkal sújtották.
Szakértők dolgoznak azon, hogy felmérjék, mely berendezések menthetők, mit kell elbontani, és mely részeket kell újraépíteni a Mol olajfinomítójában.
