Láncfűrésszel üzent az országot csődbe vivő elitnek, illetve a hazai és nemzetközi baloldalnak – riportunk Argentínából

A világ nyolcadik legnagyobb területű, 46 milliós lélekszámú országa kiváló földrajzi adottságai alapján a világ élvonalában lehetne, ehelyett a kontinens egyik legszegényebb állama, évtizedek óta permanens gazdasági válsággal és évi száz százalék feletti inflációval küzd. A problémák oka a szocia­lista jellegű politikában keresendő: a kormányok jelentős szociális programokat finanszíroztak, a szakszervezetek erősek, a gazdaság túlszabályozottá vált, a közigazgatás a hatalmas apparátus ellenére lassú, az államadósság pedig nagyra nőtt. A közeg a külföldi befektetés és a foglalkoztatottság növelése ellen hatott.

A 2023 végén elnökké választott Javier Milei az utolsó utáni esélyt ígérte az országnak. E sorok írója a minap Argentínában járt, a déli nyárban, megnézve, hol tartanak egy év után az államfő láncfűrésszel is demonstrált ígéretei.

Az élvonalból a sereghajtók közé

Argentína bruttó hazai összterméke alapján a közepesen fejlett országok közé tartozik, de az egy főre jutó jövedelem és az életminőség egyenlőtlenül oszlik el: az egy főre vetített GDP-ben a 69. helyen áll (Magyarország a 45.), s a lakosság egy nagy része a szegénységi küszöb alatt él.

Nem volt mindig így. A múlt század elején Argentínát a világ egyik leggazdagabb országaként tartották számon, amit a gazdasági mutatók és az életszínvonal is alátámasztott. Az ország az egy főre jutó GDP alapján 1913-ban a tíz leg­gazdagabb között szerepelt, megelőzve például Olaszországot, Spanyolországot és Japánt. A kiemelkedő teljesítmény elsősorban az agrárszektorra, a pampák hatalmas, gazdag termőföldjeire épült. Az európai kereslet 1870-es évektől tapasztalható növekedése a világ egyik legnagyobb gabona- és marhahúsexportőrévé tette az országot, és elhozta az argentin gazdaság aranykorát. A marhahús központi szerepe egyébként azóta sem változott: a legjobb minőségű húst nagy valószínűséggel ma is Argentínában kell keresnünk, a helyi éttermekben reggel, délben, este egyaránt lehet fogyasztani.

A 20. század eleji gazdasági fejlődést az infrastruktúra fejlesztése is elősegítette. 1914-re kiépült a világ egyik legkiterjedtebb vasúthálózata: a 47 ezer kilométernyi vonal összekötötte a mezőgazdasági területeket a főbb kikötőkkel. A vasúti és a kikötői infrastruktúrát jelentős részben brit tőkéből finanszírozták, ami tovább mélyítette Argentína integrációját a globális gazdaságba. Az európai bevándorlók milliói – főként olaszok és spanyolok – nemcsak munkaerőt jelentettek, hanem technológiai és kulturális fejlődést is hoztak. A gazdaság mellett az életszínvonal is kiemelkedő volt. Buenos Aires akkoriban a „dél-amerikai Párizsként” volt ismert, modern infrastruktúra, széles sugárutak és fejlődő kulturális élet teremtett kozmopolita légkört.

A fővárosban sétálva ma is az egykori nyugati kozmopolita nagyság köszön vissza, bár az épületek dicsfénye és állapota a válságok évtizedei alatt megkopott. Európai szemmel nézve közel áll hozzánk kinézetben és mentalitásban, és a pénzügyi problémák ellenére sem mondhatjuk, hogy megállt volna az idő. Bizonyos városnegyedek fejlesztésére jutott forrás, mint például a Puerto Madero egykori kikötői negyed rehabilitációjára. Rengeteg a zöld felület, bármerre néz az ember, sok a hatalmas fa és az egzotikus cserje. Bőven van járda, ez itt nem az USA vagy a Közel-Kelet, a város gyalogosan is kényelmesen járható.

Argentína helyzete az 1929-es világválság idején megrendült, mivel a gazdaság nagymértékben függött a mezőgazdasági exporttól. A nemzetközi kereslet csökkenése és az árak zuhanása mély krízishez vezetett. Az 1930-as első katonai puccsal megkezdődött a politikai instabilitás évtizedeken át tartó időszaka. Az argentin csoda koporsójába az utolsó szöget a Benito Mussolini által inspirált Juan Domingo Perón 1946-os hatalomra kerülése verte be. Perón rendszere egyszerre volt szocialista és nemzeti: populista politikát hirdetett, amely a munkások jogainak bővítésére, a szociális jólét növelésére és az állami iparosításra összpontosított. Államosította a stratégiai iparágakat és szolgáltatásokat, beleértve a vasutakat, a kikötőket és a légitársaságokat. Az állam korporatív módon telepedett rá a vállalatokra, központilag emelte a béreket, szabályozta az árakat és a külkereskedelmet. Perón bőkezű szociális segélyezési rendszert vezetett be, ezek a segélyek a mai napig léteznek, ami miatt az egykori elnök még ma is népszerű a társadalom egy része körében. Az intézkedések hosszú távon súlyos gazdasági problémákhoz vezettek, és a mélybe rántották Argentínát. A magas állami kiadások, a mezőgazdasági termékek iránti világpiaci kereslet csökkenése és a protekcionista importhelyettesítő gazdaságpolitika miatti versenyképtelen ipari bázis következtében a gazdaság már az 1950-es években hanyatlásnak indult. 

Strukturális problémák

Az utóbbi bő negyven évben ötször volt államcsőd: 1982-ben, 1989-ben, 2001-ben, 2014-ben és 2020-ban, az utóbbi kettő technikai jellegű. Az 1980-as években az évi több ezer százalékos hiperinfláció drasztikusan rontotta az életkörülményeket.

A rezsit eddig jórészt az állam finanszírozta, fillérekbe került a gáz és az áram, a szegényeket nagyvonalúan támogatták. Ebből adódóan magasak voltak az adók. A szakszervezetek erős pozíciója miatt gyakorlatilag senkit nem lehetett kirúgni a munkahelyéről, ezért sokszor az volt a gyakorlat, hogy a dolgozó a cég csődbe jutása vagy bezárása után akár éveken át kapta a minimálbért ahelyett, hogy az elbocsátásakor őt megillető kompenzációt kifizették volna neki. Az állam mindezt nem tudta önerőből finanszírozni, és folyamatosan nőtt az adóssága, jelenleg a GDP 90 százaléka felett jár. A nemzetközi hitelminősítők egyre rosszabb osztályzata miatt Argentína mind nehezebben és mind rosszabb feltételek mellett kapott újabb hiteleket. Az állam emiatt pénzt nyomtatott, ami az egekbe röpítette az inflációt: már a járvány előtti évben, 2019-ben is 53,5 százalékos volt a pénzromlás mértéke, 2023-ra pedig elérte a 133,5 százalékot.

Mindezek miatt 

az infláció túl magas, a szakszervezetek tevékenysége miatt pedig nem éri meg hivatalosan foglalkoztatni senkit. A helyiek egyébként sokszor kikerülték a szabályozást, mert könnyebb volt feketén mondjuk venezuelaiakat foglalkoztatni, mint argentinokat.

Jön Milei

Az évtizedek óta tartó, kilátástalan gazdasági problémák miatt egyre inkább érett az igény, hogy szakítani kell a porondot meghatározó politikusokkal, és olyan erőre van szükség, amely nincs kapcsolatban sem a peronistákkal, sem a kirchneristákkal. Ilyen új, a főáramon kívülről érkező arc lett a közgazdász Javier Milei, aki az utóbbi tíz évben leginkább a médiából volt ismert, amikor a televízióban vagy véleménycikkeiben kritizálta a gazdaságpolitikát.

Milei a 2023-as választási kampányba berobbanva szinte rocksztárrá vált: keményen nekiment a baloldali erőknek, amelyek szerinte tönkretették a gazdaságot. Láncfűrészt lóbálva a kamerák előtt anarchista-kapitalistának és ultraliberális libertariá­nusnak nevezte magát, és azt ígérte, hogy inkább levágja a saját kezét, mint hogy összeálljon a hagyományos politikai erőkkel, amelyeket egyszerűen kasztnak nevezett.

Megválasztásakor kitörést ígért az utóbbi kilencven év hibás gazdaságpolitikájából, teljes deregulációt, az állam visszavonulását a társadalom életéből, alacsony adókat – de nagy megszorításokat. Azt mondta, a rezsit piaci alapra helyezi, a szociális hálót jelentősen megnyirbálja. „Ma kezdődik Argentína hanyatlásának a vége” – mondta győzelmi beszédében.

Egy év alatt a drasztikus reformok megtették a hatásukat. Milei felszámolta a minisztériumok harmadát, ami miatt több tízezer ember került utcára az állami szektorból, s ezzel önmagában a bruttó hazai össztermék 5,6 százalékának megfelelő összeget szabadított fel. A gender- és egyenlőségi minisztérium, valamint az oktatási tárca is ment a levesbe. A szociális támogatásokat drasztikusan visszavágták, az állam ez irányú kiadásai 35 százalékkal csökkentek. Ezzel párhuzamosan a lakossági rezsi hirtelen 200 százalékkal növekedett. Az intézkedések következtében a költségvetés sok évtizednyi hiány után szufficites lett idén, az infláció pedig novemberben 2,4 százalékra zuhant. Az új elnök hozzányúlt a külföldi beruházásokat akadályozó szakszervezeti jogokhoz is: a törvényben rögzített próbaidőt háromról nyolc hónapra növelték, az elbocsátást egyszerűsítették, a sztrájk lehetőségét pedig lényegében ellehetetlenítették.

A sokkterápiának persze lettek áldozatai. Az egyébként is szegénységben élő lakosság tovább szegényedett: a társadalom 53 százaléka a szegénységi küszöb alatt él, 18 százaléknyian pedig mélyszegénységben tengetik mindennapjaikat. A fővárosban szemmel láthatóan is sok a hajléktalan a padokon, parkokban, megállókban.

Az elnök legnagyobb reformjaihoz azonban parlamenti többség kellene, és itt van Milei gyenge pontja. A 257 fős alsóházban kisebbség áll az elnök mögött: pártjának, az Előretör a Szabadságnak 39 mandátuma van, szövetségeseinek 46. A peronistákból és kirchneristákból álló többség Milei minden benyújtott törvénytervezetét akadályozza. A parlamenti szembenállást jól mutatja az elnök nagy reformcsomagjának a sorsa. A 664 törvénycikkelyből álló, az „argentin szabadság alapjairól és kiindulópontjairól szóló” jogszabály, amelyet a média omnibusztörvénynek nevezett el, az államigazgatási rendszer teljes átalakítását irányozta elő: nagyarányú adócsökkentést, a vállalkozásokra vonatkozó környezetvédelmi előírások enyhítését, az állami tulajdon tömeges privatizációját, az állami szerepvállalás drasztikus csökkentését a gazdaságban. A parlamenti tárgyalások és a kikényszerített kompromisszumok miatt a csomagban már csak 232 törvénycikkely van, de még mindig nem fogadták el.

A problémák ellenére 

ahogy egy éve. A sokkterápiás politika eredménye az infláció letörésén kívül még nem érezhető a lakosság körében, a kiadások viszont az egekbe törtek, és sokan utcára kerültek. A javuló makrogazdasági mutatók mindenesetre reményt adnak az embereknek a jobb életre. Kérdés, hogy kitart-e a szavazók türelme, mire érezhető lesz a nagyszabású reformok hatása.

Nyitókép: A sokszor rocksztárként pózoló elnök a baloldal esküdt ellensége
Fotó: AFP/Luciano Adan Gonzalez Torres/Anadolu