Az emberi élet értéke

A nyitókép illusztráció (Képernyőkép) 

„Miközben nyugaton és keleten is el-eljátszanak a nukleáris fegyverek esetleges bevetésének gondolatával, egyre veszélyesebb mértéket öltenek az eszkalációs lehetőségek. A belgák, hollandok, svédek már készülnek a háborúra, vészhelyzeti forgatókönyveket tesznek közzé, megkezdték a társadalom felkészítését arra, hogyan reagáljanak támadások esetén. Evakuálási tervek születnek, menedék- és óvóhelyeket adnak át.

Folyamatosan és mind intenzívebben szoktatják Európa népét a háborúhoz. Mondhatnánk, hogy a mai elkényelmesedett, individualista generációk torkán ezt nem lehet lenyomni, pedig valójában bármit meg lehet tenni a tömegekkel. Láttuk a Covid-kísérletet a teljes lezárásra, és hogy mire és meddig vehetők rá a társadalmak. Kiderült, hogy szinte bármire.

Az 1910-es évek elején a francia Riviérán nyaraló németek vagy a bécsi cukrászdákban nassoló franciák aligha tudták elképzelni, hogy néhány év múlva lövészárkokban fekszenek egymással szemben, és lőnek egymásra. A három éve még a Fradiban BL-meccseket játszó Ihor Haratin rövidesen az ukrán hadseregben ütközhet meg az oroszokkal – és nem labdarúgásban.

Mennyire értékes az ember? Amikor az »én«-re gondol, azt persze mindenki értékesnek tartja. Egy-egy aktuálisan kiválasztott kisebbség vagy fura szubkultúra is lehet »értékes« a fősodorban. De úgy általában az emberről talán még sosem nyilatkoztak és vélekedtek ennyire megvetően és lekicsinylően, mint manapság. Logikus lépés ez a semmiből pár évszázad alatt meghatározóvá váló ateista világkép tükrében. Mert ha az ember nem az Isten képmása, hanem csak az állatvilág egyik egyede, akkor éppen úgy kell kezelni, mint a többi élőlényt. Ha kihalhatott a kardfogú tigris vagy a tirex, ugyan ki sírna az ember után? Pláne, hogy mindezt felfogni és sírni csak maga az ember tud, mint egyetlen tudattal bíró lény, tehát ő aztán nem fog hiányozni senkinek. (Amiképpen ember híján a koala vagy a panda sem hiányozna senkinek.) Sok lelketlen önfajgyűlölő – akik az emberben kártékony lényt próbálnak látni és láttatni – már el-eljátszik a gondolattal, szükség van-e ránk egyáltalán. Mennyivel egészségesebb volna a bioszféra, kisebb az ökológiai lábnyom nélkülünk; szabadon garázdálkodhatnának az erdélyi barnamedvék (igaz, ember nélkül nem járhatnának rá a kamrában a vinétára), és vígan virulna a bánáti bazsarózsa.”