Szuverenitás, identitás és a jogállamiság meghamisítása

Nyitókép: MTI/EPA/Olivier Hoslet

Engedjék meg, hogy írásom elején visszatekintsek a korszakunk kiindulópontjára, az 1990-es évek elejére. A berlini fal leomlott. A liberális demokrácia győztesnek hitte magát. Valójában azonban jóval kisebb volt ez a győzelem, mint gondolnánk. A szovjet béklyótól megszabadult nyugati értelmiséget egy új globalista fantazmagória hipnotizálta. Nem a Nyugat és a demokratikus nemzetek győzelmét ünnepelte és nem ezen gondolkozott, hanem sokkal inkább a világ egyesülésének egy olyan jövőbeli formájáról, amely a gyökeret vert identitások kitépésén és meghaladásán alapult. Az új ember nomád lesz, aki otthonosan mozog a világ összes metropoliszában, de idegen a saját hazájában. Az új totalitarizmus magját vetették el.

A korszak uralkodó értelmisége természetesnek vette, hogy a nemzetállamot elavult politikai formaként kell kezelnie. Minden olyan elképzelést és vállalkozást elméletben és gyakorlatban egyaránt maguknak éreztek, amely nemzetek feletti politikai-intézményi struktúrát vázol fel. Ezek között az Európai Unió volt az első. Akik nem fogadták el ezt előrelépést vagy haladási irányt, azokat reakciósnak, az emberiség zsákutcájának tekintették.

Nyilvánvaló, hogy a nemzetállamot nem lehetett rendelettel egycsapásra eltörölni. Ehelyett inkább azon dolgoztak, hogy kiüresítsék, megfosszák politikai lényegétől és egy adminisztratív maradványra redukálják. Ebben a kialakulóban lévő világban a népek sokféleségét a népek felcserélhetősége váltotta fel. Az államra többé már nem egy történelmi nemzet politikai kifejeződéseként tekintettek, hanem egy adott népesség technokrata irányítási rendszerének, amely a migránsok újabb és újabb hullámaival egyre sokszínűbbé válik. Ezt az elérni kívánt demográfiai átalakulás történelmi léptékkel egyedülálló társadalmi mérnöki vállalkozáshoz lehet hasonlítani.

Az elmúlt harminc év alatt ez a forradalom bontakozott ki a szemünk előtt. A nyugati állam szépen lassan egy üres burokká redukálódott. Az állam maradék erejét arra használták, hogy a multikulturális együttélés nevében egyfajta tekintélyelvű átnevelést hajtson végre a lakosságon, azzal a gyakran hangoztatott céllal, hogy egy új népet hozzon létre. Ezt neveztem a munkámban „diverzitárius rendszernek” (régime diversitaire), amely a multikulturalizmust, mint a „sokféleségre” épülő ideológiát intézményesítette azért, hogy a népet megfossza identitásától.

Ezzel az ideológiai iránnyal szemben azonban a népek ellenállnak, mert időközben gyorsan tudtára ébredtek annak, hogy megfosztják őket identitásuktól és demokratikus önrendelkezésüktől. Ezt az ellenállást persze a „diverzitárius rendszer” a „szélsőjobboldallal” azonosította, a nácizmus és a fasizmus emlékét mozgósította ellene. Az intellektuális becsület azt diktálja, hogy tegyük félre ezeket a vádakat, amelynek egyetlen funkciója az ellenfelek és a másként gondolkodók megfélemlítése, és beszéljünk egy nemzeti és demokratikus ellenállásról, amely a szuverenitás és az identitás kettős követelésén alapul.

Szuverenitás és identitás: ez a két fogalom sok tekintetben elválaszthatatlan egymástól. Lehet, hogy vissza akarjuk állítani a nemzeti szuverenitást, de mi értelme lenne egy ilyen vállalkozásnak, ha az már nem egy konkrét, történelmileg és kulturálisan felismerhető népen alapulna? Fogalmazzunk konkrétan. Képzeljük el, hogy Franciaország az Európai Unió

felbomlását követően e század folyamán teljesen visszanyeri szuverenitását, de időközben túlnyomórészt muszlim lakosságúvá válik. Ezt a szuverén országot formálisan Franciaországnak nevezhetnénk, de többé már nem lenne Franciaország. Ezzel szemben egy politikai lététől megfosztott identitás szükségszerűen marginalizálódik. Ezért igyekeznek visszaszerezni függetlenségüket azok a népek, amelyek elvesztették azt, és ezért igyekeznek megszerezni azt azok, akik soha nem voltak önállóak.

Ebből a szempontból a közép-, és kelet-európai nemzetek valódi politikai bölcsességgel rendelkeznek. Mindegyikük ismeri a szuverenitás és az identitás közötti létfontosságú, kapcsolatot. Vissza kell tekintenünk a huszadik századi közép-európai totalitarizmus tapasztalataira. Közép-Európa nemzeteinek még mindig élénk emlékei vannak a Szovjetunióról. Megszabadultak tőle, és visszaszerezték szuverenitásukat, amelyet egyáltalán nem akarnak feladni. A szuverenitást a legértékesebb kincsüknek tekintik, és nem arról álmodnak, hogy az Európai Unió más eszközökkel, EURSS-ként, a Szovjetunió birodalmi történelmét folytassa. Miközben teljes mértékben tudatában vannak annak, hogy az európai civilizációhoz tartoznak, több mint óvatosak az unió nagyképűségével szemben.

Az elmúlt években egy uniós hatalomátvételnek lehettünk a tanúi. Ursula von der Leyen minden Európát érintő válságot megragadott, hogy kiterjessze Brüsszel és az Európai Bizottság néven ismert politbüró hatáskörét. Korábban már említettem, hogy a „diverzitárius rendszer” szélsőségesnek bélyegzi azokat, akik vele szemben állnak. Ugyanez történik azokkal az uniós tagállamokkal is, amelyek nem kívánják alávetni magukat a diktátumoknak, és amelyeket a rendelkezésére álló eszközökkel kívánnak leigázni. Én ezt a korlátozott szuverenitás brezsnyevi doktrínájának nevezem, amelyet az európai nemzetekre alkalmaznak. Eszerint az európai országok a Brüsszel által meghatározott ideológiai és intézményi paramétereken belül szabadon folytathatják politikájukat – vagyis másként fogalmazva elvesztik szabadságukat.

Jelenleg a jogállamiság nevében próbálják meg letörni az ellenálló nemzeteket. De nem veszik a fáradságot, hogy rámutassanak, mennyire megváltozott a jogállamiság definíciója néhány évtized leforgása során. A konszenzus szerint a jogállamiság fogalma alatt olyan intézményi berendezkedést értünk, amely korlátozza a közhatalmi szervek önkényes eljárását, amelyeknek meg kell felelniük a normák hierarchiájának és egyfajta alkotmányos felülvizsgálat alá tartoznak. Röviden, a törvényeknek meg kell felelniük az alkotmánynak, amelyet az alkotmányozó szándékainak fényében kell értelmezni.

Itt kell megjegyeznünk, hogy már jó ideje nem ebben a szellemben használják a jogállamiság fogalmát. Hogyan is néz ki a jogállamiság mai verziója? Általában az emberi jogokra utalnak, amelyet inkább kinyilatkoztatnak, mintha a természetjognak egy új, de meghamisított arcát mutatnák. Vallási dimenziójuk van, mert úgy jelennek meg a történelemben, mint egy kinyilatkoztatás, amely állítólag lehetővé teszi az ember emancipációját ezen a világon, sőt, egy új ember születését: nem ezt állítják-e, amikor az emberi jogokra hivatkozva a közpénzből támogatott nemi átalakulást igazolják? Nem sok kapcsolatban állnak azokkal a jogokkal, amelyeket korábban polgári szabadságjogoknak neveztek. Ráadásul ezeknek az igényeknek a listája folyamatosan bővül.

De kit is hatalmaznak fel arra, hogy értelmezze a jogot, hogy „fejlessze” azt, ahogy mondani szokták? Ők a bírók, akik a jogot kreatív módon értelmezik, és anélkül, hogy ezt kimondanák, szuper-jogalkotóként improvizálnak. Olyan rendelkezéseket olvasnak ki, amelyeket a világ nemzetei nem fogadtak el, és amelyeket rájuk akarnak kényszeríteni. Olyan nemzetközi kötelezettségekként mutatják be őket, amelyektől erkölcstelen lenne visszalépni, majd egyre szigorúbb következtetéseket vonnak le a demokratikus hatalom számára. Ezt joggal nevezik joggal a „bírák kormányának”. Az ő hatalmuk a választott képviselők hatalmát helyettesíti, amelyet azért tartanak gyanúsnak, mert egy olyan néptől származik, amelyet saját előítéletei kísértenek.

A jogállamiság 2024-es változata egyesíti a bírák hatalmát, akik úgy alkotnak törvényt, hogy közben úgy tesznek, mintha értelmeznék azt, a militáns csoportokét, akik követeléseiket a médián keresztül alapvető jogokká alakítják, valamint a „független” közigazgatási hatóságokét, akik a társadalmi tervezés agresszív formáját gyakorolják, így és a gyűlölet és a dezinformáció elleni küzdelem nevében civilizációs cenzúrát hirdetnek anélkül, hogy erre felhatalmazást kaptak volna. Mindez egy olyan globalizált technostruktúra részeként tárul elénk, amely folyamatosan megfosztja a nemzeti szuverenitást a lényegétől.

Nem vagyok biztos abban, hogy ez a hamisított változat megfeleltethető a szabad népek számára legjobb állami rendszer arisztotelészi keresésének.

A szerző szociológus, író, politikai kommentátor.