Nem az a fontos, ki nyerte a strasbourgi szópárbajt, hanem hogy miért lett hazánk győztesből vesztes

Nyitókép: Thierry Tronnel/Sygma via Getty Images

„Az elnökségi program egész bemutatkozása elkeserítő képet festett arról, hogy hol helyezkedünk el az európai mezőnyben és mit gondolnak rólunk azok a partnereink, akikkel együtt kellene működnünk.

Ennek kiemelkedő megnyilvánulását jelentette Ursula von der Leyen bizottsági elnök asszony felszólalása, aki, kétségkívül példátlan módon, a szerepe adta lehetőség határait átlépve, súlyos kritikát fogalmazott meg hazánk kormányával kapcsolatban. Tette ezt úgy, hogy első elnökségét annak az Orbán Viktornak is köszönhette, aki Manfred Weberrel szemben mellé állt és hétgyermekes konzervatív hölgyként még példaként is beszélt róla pár évvel ezelőtt. Joggal fogalmazódik meg sokakban a kérdés, vajon miként történhetett ez meg, mi vezetett el oda, hogy persona non grataként kezelnek minket abban a közösségben, ahová évszázadok óta tartozónak érezzük magunkat és ahová egy rendszerváltás és egy népszavazás eredményeként kerültünk be 20 évvel ezelőtt?

A válasz sajnos egyszerű. Egyrészt ma hiányzik a politikai vezetés az unióban, nincs olyan tekintélyes politikus, mint Angela Merkel volt, aki akart és tudott kompromisszumokat kötni. Ő ezekben a megállapodásokban a különutas Magyarországnak is mindig talált helyet. Másrészt a magyar kormány túl sok konfliktust vállal Brüsszellel, nem ismeri az észszerű küzdelem szabályait. Lehet, hogy igaza van, vagy igaza lesz, de mire megyünk ezekkel az igazságokkal, ha közben az egykori posztkommunista szomszédaink elzúgnak mellettünk a fejlődésben, mi pedig egyre magányosabban és egyre eredménytelenebbül vívjuk a harcainkat. A politika művészete nemcsak a vélt igazunk elszánt képviseletéről szól, hanem a hazánk érdekében szükséges eredmények eléréséről, a lehetőségeink okos kihasználásáról is.

Itt érdemes is egy pillanatra megállni és foglalkozni azzal a néhány érdemi kritikával, amely a személyeskedésen és a tévedéseken túl valóban jogosan fogalmazódott meg a Fidesz–KDNP-kormány irányába. A legsúlyosabb szemrehányás úgy hangzott, hogy hazánk a fejlettségi mutatókban az utolsók között kullog, ezért disszonáns, hogy éppen a magyar miniszterelnök ostorozza a gyenge teljesítmény miatt az Európai Uniót. Több írásomban is elemeztem már korábban azt a tényt, hogy Magyarország a rendszerváltástól az uniós tagságig tartó úton a régió legfejlettebb államának számított a csehekkel és a szlovénokkal együtt, fej fej mellett haladtunk. Az elmúlt húsz évben viszont a fejlődésünk annyira lelassult, hogy ma már a sereghajtók közé csúsztunk le. A szlovénok és a csehek már messze járnak tőlünk, és az oroszok/szovjetek által egykoron megszállt és kommunista diktatúrába kényszerített országok közül a lengyelek és a balti államok is lehagytak minket. Két évtizeddel ezelőtt még a felvetés is abszurdnak számított volna, hogy hamarosan arról fogunk vitatkozni, hogy vajon Románia lehagyott-e már minket, vagy sem.”