„Fasiszta erők”, „kolumbiai drogkereskedők”, „amerikai imperializmus” – paprikás a hangulat Venezuelában

Nyitóképen: A tüntetők ellen fellépő rohamrendőrök Simón Bolívar falfestménye alatt Caracasban. Fotó: AFP / Yuri Cortez

A venezuelai választási hatóság bejelentése szerint a 2013 óta hatalmon lévő Nicolás Maduro nyerte meg a július 28-ai elnökválasztást. A hivatalos adatok szerint az államfő a voksok 51,2 százalékát szerezte meg, Edmundo González, az ellenzék jelöltje pedig a 44,2 százalékát gyűjtötte be. Az országot régóta sújtó instabilitás most sem fog mérséklődni, hiszen az ellenzék szerint a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt elcsalta a választást, kezdve azzal, hogy a hatalom kizárta a versenyből az esélyesnek tartott ellenzéki María Corina Machadót, egészen odáig, hogy korlátozta a választási megfigyelők munkáját, az európai uniós megfigyelőket pedig egyenesen kitiltotta.

Maduro és az őt támogatók szerint a magukat demokratikus ellenzéknek nevező erők mögött az Egyesült Államok áll. Ezt az amerikai külügy tagadja, ám érdemes megjegyezni, hogy Machado annak az Egyesüljünk (Súmate) nevű civil szervezetnek a társalapítója, amelyet az amerikai félállami szerveződés, a National Endowment for Democracy (NED) támogatott jelentős összeggel. Machado júniusban felszólalt a NED által odaítélt Demokráciadíj átadóján, ahol kitüntették többek között Nancy Pelosit, az amerikai képviselőház demokrata párti volt elnökét.

Milliós különbségek

A választási eredményeket nemcsak az ellenzék, hanem több közvélemény-kutató is kétségbe vonta. Egyes elemzések szerint González valódi támogatottsága 65 százalékos volt. Az ellenzék azt állítja, hogy a birtokában lévő információk alapján az államfő 2,75 millió szavazatot kapott, ellenfele pedig 6,27 milliót. A kritikákra válaszul Maduro közölte: készen áll arra, hogy nyilvánossá tegye a részletes választási adatokat; emellett a legfelsőbb bírósághoz fordult az eredmény elleni támadásra hivatkozva.

Ahogy arra számítani lehetett, nem sokkal az eredmény közzététele után az ellenzékiek utcára vonultak, és soraikban félkatonai egységek is megjelentek. Több helyen zavargások robbantak ki, blokádokat szerveztek. A biztonsági erők könnygázt és gumilövedéket vetettek be. „Államcsínyről van szó, amelyet szélsőjobboldali, fasiszta erők kezdeményeztek az amerikai imperializmus támogatásával  – reagált a történtekre Vladimir Padrino López védelmi miniszter. – Meg fogjuk hiúsítani az államcsínyt.” Nicolás Maduro szerint a választási eredményt „az amerikai birodalom, a kolumbiai drogkereskedők és a szélsőséges, fasiszta jobboldaliak” támadják.

Az ellentmondásos hírek szerint eddig több mint tucatnyian haltak meg, köztük egy rendőr is. A hatóságok kétezer embert letartóztattak. A hadsereg nem adta jelét annak, hogy Maduro ellen fordul, így nem valószínű, hogy az ellenzéknek erőszakos módon sikerül megszereznie a hatalmat a következő napokban. „Az egyetlen dolog, amiről hajlandók vagyunk tárgyalni, a békés átmenet” – jelentette ki María Corina Machado. Maduro elnök kilátásba helyezte, hogy az ellenzék vezetőit börtönbe zárják.

Vajon kívülről sikerül?

Pénteken Antony Blinken amerikai külügyminiszter bejelentette, hogy Washington Edmundo Gonzálezt ismeri el a választás győzteseként. Blinken az ellenzéket érő vádakat megalapozatlannak nevezte. Szintén González mellett állt ki Argentína, Chile, Peru és Costa Rica.

Az ellenzék mögött az Egyesült Államok és szövetségesei sorakoznak fel, Madurót pedig elsősorban Kuba, Oroszország, Irán és Kína támogatja. Ők azzal vádolják az Egyesült Államokat, hogy beavatkozik Venezuela belügyeibe, és semmibe veszi a szuverenitását.

Washington egyébként már régóta küzd azért, hogy megbuktassa Ve­nezuela kormányát: a két ország kapcsolata Hugo Chávez 1999-es hatalomra kerülése után mérgesedett el, először politikailag, majd egyre inkább gazdaságilag is. Az Egyesült Államok már a 2019-es elnökválasztást sem ismerte el legitimnek, és megpróbálta Juan Guaidót hatalomra juttatni.

A venezuelai demokrácia iránti amerikai aggodalom nem volt mindig ennyire erős. Joe Biden elnök kudarcos 2022-es közel-keleti útja után, a félidős választás előtt azzal próbálta csökkenteni az olaj hazai árát, hogy feloldotta a venezuelai olajat sújtó szankciókat. Az orosz–ukrán háború kirobbanását és az Oroszország elleni büntetőintézkedések bevezetését követően egyébként az Európai Unió is mérlegelte, mennyiben lehetne kiváltani az orosz olajat venezuelaival. Annak ellenére, hogy a szankciók Caracasban sem járultak hozzá a hatalom megbuktatásához, idén áprilisban Biden úgy döntött, újra bevezet több korábban feloldott intézkedést.

Az olaj sem segít a rossz gazdaságpolitikán

Venezuelát régóta mély gazdasági válság sújtja. Hiába van a birtokában az egyik legnagyobb olajkészlet a világon, az ország gazdasága 2014 óta gyakorlatilag összeomlott, ami csak részben következik az amerikai szankciókból és az olaj világpiaci árának eséséből.

Hugo Chávez a magas olajárbevételekre építette az állam gazdaságát, ezekből fejlesztette az egészségügyet és az oktatást, új nyugdíjrendszert, államilag támogatott élelmiszer- és üzemanyag-ellátási struktúrát alakított ki. A gazdaság más szektorait azonban nem fejlesztették eléggé, így szinte elsorvadtak, ami összeomláshoz vezetett, amikor az olajár zuhanni kezdett.

Hiperinfláció, hiánygazdaság, szegénység és óriási társadalmi különbségek alakultak ki, Maduro elnöksége alatt az ország bruttó hazai összterméke kevesebb mint a harmadára esett vissza. Az ENSZ legújabb, februári jelentése szerint Venezuela lakosságának 82 százaléka szegénységben él – ez az arány Chávez elnökségének végén még 20 százalék volt –, a mélyszegénységben élők aránya 53 százalék. Az ország legelesettebb 10 százaléka mindössze havi 8 dollárnyi összegből (3000 forint) kénytelen megélni. Becslések szerint a súlyos gazdasági és politikai válság miatt a 7,7 millió ember hagyta el az országot.

Nem csoda, hogy Madurónak csak politikai machinációkkal és diktatórikus eszközökkel sikerült megőriznie hatalmát. Egyértelmű, hogy az ország helyzetét csak átfogó gazdasági reformokkal lehetne javítani, erre azonban alig van esély addig, amíg nem rendeződik a politikai válság. A rendezést viszont nehezíti, hogy a nagyhatalmak továbbra is csupán a globális sakktábla egyik mezőjeként tekintenek az országra.