Alig maradt már remény: lépésről lépésre szorulnak vissza az ukránok

Nyitóképen: Tengerészgyalogosok készülnek a krinkiji húsdarálóba 2024 márciusában egy herszoni lőtéren. Fotó: AFP / Gian Marco Benedetto / Anadolu

„Sajnos fokozatosan területeket veszítünk, de nem tarthatjuk meg azt, ami már romokban hever” – ezt Oleh Sirjajev, a 255. rohamzászlóalj parancsnoka mondta az AP hírügynökségnek, miközben az ukrán visszavonulást magyarázta a Csasziv Jar nevű település térségében. Az ukrán hadsereg ugyanis számos ponton feladta állásait az utóbbi hónapokban.

Csak egy példa: a Volodimirivkától északra található ukrán erők meghátráltak a bekerítés elől, helyüket orosz csapatok vették át; a szeverszki szektorban az oroszok elfoglalták Ivano­-Darjivka települést; az ukrán erők visszavonultak a Donyeck megyei Urozsajnéről – ez egy átlagos nap július derekán. Igaz, az előrenyomulás lelassult: az orosz védelmi minisztérium nemrég azzal büszkélkedett, hogy „kilenc ellenrohamot vertek vissza, s a hatból négy frontszakaszon nyomultak előre”, ezek egyike azonban az volt, hogy elfoglalták a Harkivi területen lévő Vovcsanszk városban a magasházak első sorát. S persze Kijev is siet a magyarázattal: csak taktikai visszavonulásról van szó, Volodimir Zelenszkij elnök pedig a további nyugati fegyverszállításért és pénzügyi segélyért így érvel: „Ha nincs az amerikai segítség, akkor nincs légvédelmünk, nincsenek Patriot rakéták, nincs muníció a 155 milliméteres lövegekbe. (…) Ez azt jelenti, hogy lépésről lépésre vissza kell vonulnunk” – mondta márciusban a The Washington Postnak.

Időközben a segély java megérkezett: Abrams harckocsik, légelhárító rakétarendszerek, tüzérségi lőszer az önjáró és távolsági lövegekbe; radarrendszerek, távolsági csapásmérő rakéták és még F-16-os harci gépek is. Ám ez csak arra volt elég, hogy segítsen lelassítani az oroszokat, a visszavonulás pedig folytatódik.

Az elégetett dandár

Nagy gond az ukrán oldalon, hogy a politikai racionalitás gyakran felülírja a katonait – vélekedik megkeresésünkre Demkó Attila, az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője.

„Ilyen példa volt júliusban – amit már az ukránok is el­ismertek – a felrobbantott kahovkai vízerőműtől délre fekvő Krinkij esete” – mutat rá. Itt az ukrán hadseregből mintegy ezren estek vagy tűntek el, ami hasonló számú sebesültet feltételezve már „dandárméretű veszteséget jelent – fogalmaz a szakértő –, mindezt politikai célból, hogy megmutassák a kudarcos nyári offenzíva után, Ukrajna képes támadni, képes merész műveleteket végrehajtani”. A tervek kivitelezhetetlenek voltak, eszerint „Krinkijből törtek volna a Krím irányába”, azonban erre az odaküldött erőkkel esélyük sem volt, a nemzetközi figyelem pedig gyorsan tovaröppent a hősi hídfőről – emeli ki Demkó. Ott maradtak ellenben az ukrán katonák, akiknek az ellátása egyre nehezebbé vált, mert pontonhidakat nem tudtak építeni az orosz tüzérségi és légi fölény miatt, hanem sérülékeny csónakokkal, hajókkal igyekeztek szállítani az utánpótlást a hídfőnél tartózkodó csapatoknak. A folyamatosan javuló orosz precíziós csapásmérő képességgel szemben képtelenek voltak védekezni. Vagyis „politikai célokból egydandárnyi erőt égettek el, nem véletlenül hozzák fel nyugati szakértők is Bahmut példáját, ahol szintén túl sokáig védekezett az ukrán hadsereg, nagy veszteségeket elszenvedve” – teszi hozzá.

Ellenállni ugyanis addig éri meg, amíg az ellenség vesztesége nagyobb a sajátjuknál, utána vissza kell vonulni – magyarázza Demkó, aki szerint a reális ukrán stratégiának része kellene legyen a rugalmas védekezés is, „ami kivérezteti az orosz erőket, majd ellentámadásba megy át ott, ahol éppen meggyengültek az oroszok”. Ehhez viszont képesnek kellene lenni feladni – politikailag, érzelmileg – fontos területeket, különben az lesz, ami most volt: „nehezen védhető pontokon égeti el a haderejét Kijev”. A politikai ráció viszont erős: Valerij Zaluzsnij mellett Petro Porosenko korábbi elnök felemelkedése is aggaszthatja Zelenszkijt, akit eközben gyanakodva figyelnek a szélsőjobboldalról is; a nacionalisták nem bíznak benne, többször megfenyegették, így a gyengeség vagy a megalkuvás jele eredményezhet egy lázadó „ukrán Prigozsint” is.

A rugalmatlanságnak persze katonai okai is lehetnek, vagyis a képességhiány. Demkó szerint ugyanis az ukránok az ígértnél jóval kevesebb nyugati hadieszközt kaptak, ami részben a több területen – Izraelben, Tajvannál – éleződő konfliktusos helyzetek miatt is alakulhatott így.

Az ukrán hadsereg állapota morálisan nem jó, de nem igaz, hogy a padlón lenne. „Kemény védekezésre képes, de nagy offenzívára semmiképpen sem” – értékeli a szakértő. Óriásiak a veszteségek, emberben és nyugati fegyverekben mérve is, viszont az égető lőszerhiányt orvosolták, elsősorban az amerikai szállítmányokkal, az erőltetett mozgósítással pedig sikerült feltölteni a sorokat. Az ukránoknak nagy fegyvertény, hogy az orosz flottát ki tudták szorítani a Fekete-­tenger egyes térségeiből, meggyengítették a légierőt és a légvédelmet, nyugati segítséggel és saját drónokkal is képesek mélységi csapást mérni orosz célpontokra – teszi hozzá.

Mindeközben az oroszok is egyre okosabban támadnak: beszivárgással, diverzióval, akár a donbaszi ipari létesítmények vezetékein bejutva és hátba támadva az ukránokat. Azonban a veszteségekre ők is érzékenyek, így nem lesz nagy nekilódulás a részükről sem – véli Demkó. Nagyon úgy tűnik, hogy a Pokrovszkból a Donbasz felé haladó útvonalat elvágják; a Toreck melletti, „New York” nevű megerősített település előbb-utóbb elesik; veszélyben van Vuhledar, és Csasziv Jart is régóta ostromolják. Moszkva idei célja így továbbra is a Donbasz bevétele. „Okosított” – vagyis szárnyakkal és GPS-rendszerrel felszerelt – bombái pedig sikeresek.

S közben támadják az ukrán hátországot; ennek volt egy tragikus mementója a kijevi gyermekkórház lebombázása. Nem tudni, hogy az intézmény mellett lévő trafóház volt-e az oroszok célpontja – az viszont biztos, hogy az ő felelősségük az incidens. Szíriában az orosz taktika része volt a kórházak támadása, és az ukránokra is nagy érzelmi hatást gyakorolt ez a csapás.

A tűzszünet reménye

A fegyvernyugvás egyelőre nem került közelebb: az, hogy Zelenszkij meghívta az oroszokat a békecsúcsra, csak a nemzetközi közösségnek szánt gesztusnak látszik. Az előrenyomuló oroszoknak most nem érdekük megállni egy tűzszüneti vonalon akárhol, amíg a Donbasz nincs a kezükön. A szakértő hozzáteszi, logikátlan Magyarországot azzal támadni, hogy az oroszokat támogatta a békemisszióval, hiszen épp az ukránoknak lenne érdekük egy tűzszünet, mivel napról napra szorulnak vissza. A frontvonalakból pedig előbb-utóbb demarkációs vonal, majd könnyen határvonal is lehet. Mindeközben a Razumkov Központ reprezentatív felmérése szerint az ukránok több mint a 40 százaléka támogatja a béketárgyalásokat Oroszországgal, s mindössze egyharmaduk ellenzi. Ez pedig a hátországban is változásokat vetíthet előre.