A Transtelex, az „offline programfüzet” réme és a torockói Double Rise – avagy egy szórványfesztivál értelméről

Fotó: Kiss László / MTI

Kissé keserédes beszámolót írt a Transtelex a torockói Double Rise-ról, mivel az újságírójuknak ahhoz támadt kedve, hogy öt év után újra meglátogassa a szórványmagyarságban megrendezett fesztivált.

különben „nehéz este elé néz”. Hát nem tudom, én ha még véletlenül előfordulok fesztiválon, eleve „offline programfüzetből” tájékozódom, akkor is, ha kiváló a lefedettség. De biztos más korosztály vagyunk. Itt jegyezném meg, hogy 

Pedig nem az „offline világ” van a netért, a csetért és hasonlókért, hanem a net a való világért. Hogy Torockón gyenge a jel, az meg hozzásegít ahhoz, hogy ha már fesztiválozni jöttél, akkor valóban fesztiválozz, telefonnyomogatás helyett. Én elég hamar megszoktam korábban is, idén is, és kiválóan elvoltam telefon és internet nélkül a barátaimmal.

A transtelexes szerző kifogásolja a látogatószámot, azt állítván, kevesen vannak, „de a szervezők még mindig megszervezik” a Double Rise-ot. Szerinte „néhány nap fesztiválozás után itt szinte mindenki ismerősként köszön a másiknak, mert nagyjából annyi résztvevő van, hogy négy nap alatt össze lehet ismerkedni mindenkivel”. Szerintem ez előny is lehet,

Torockó azért mégsem viselne el szigetnyi embert. Meg ha valaki meglátogatta a nagyszínpad koncertjeit, akkor azért nem az volt a benyomása, hogy itt kifejezetten kevesen vannak. 

Jut azért dicsérő szó is a Transtelextől a szervezőknek, a programhelyszínek eloszlása szimpatikus nekik, miszerint a zenei helyszínek a falun kívül vannak, a kulturális programok bent a faluban. Bár megjegyzik, hogy még mindig sokat kell gyalogolni. A sok egyébként az körülbelül nagyon maximum 15 perc, de inkább 10, és

Emellett többnyire sikerült épp olyan eseményekre mennie a szerzőnek, ahol saját mércéje szerint kevesen voltak. Ha például eljött volna meghallgatni Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt az általa kritizált Tóbiás-udvarba, vagy eljött volna ugyanoda a törikvízre, akkor talán láthatott volna annyi érdeklődőt, amennyire már ő is csettintett volna. Amúgy ugyanaz érvényesül a Double Rise-on, mint minden más panelbeszélgetéseket is felvonultató fesztiválon: minél ismertebb egy-egy meghívott, annál többen vannak rajta. 

Részemről élveztem a Poket-pajta és a Tóbiás-udvar programjait is, éjszakánként meg hatalmasokat nótáztunk-táncoltunk a Folkudvarban.

Mindenkinek joga van a véleményéhez, a Transtelexnek is, s én nem vagyok sem fesztiválszakértő, sem fesztiválszervező. Ha ők így látták, így látták. Ha van bármilyen probléma, legyen az kommunikációs vagy szervezési, akkor azt a szervezők bizonyára első kézből érzékelik.

Én szeretem a kilencszedszerre megrendezett, 2016-ban indult Double Rise-t, mert unikális, és nem csak a budapesti vendégek által négy napon át konstans csodált Székelykő miatt. Magyarországon tudnék mondani ennél sokkal kisebb nyári minifesztiválokat, amelyek részéről nem is cél a nagy tömeg megszólítása, inkább a minőségi mikronyilvánosságoké.

A Double Rise nemcsak helyszínét és kicsit a kultprogramokat tekintve sajátos, hanem 

Ez pedig az, hogy ne csak Székelyföldön meg az erdélyi nagyvárosokban legyen fesztivál, hanem az erdélyi szórványmagyarság kellős közepében is. A 326 ezer lakosú Fehér megyében a magyarság arányszáma 5 százalék, viszont itt van Gyulafehérvár a felújított fejedelmi palotával és a középkori építésű katolikus katedrálissal, meg itt van Nagyenyed a Bethlen Gábor Kollégiummal, és akkor csak talán a három legfontosabb intézményt említettem. 

s a hagyományos formákon túl talán épp a Double Rise-féle fesztiválok tudnak plusz vonzóerőt jelenteni.