Június 9-én arról döntünk, kiket küldünk az Európai Parlamentbe. Vajon milyen esélyei vannak a jobboldali pártoknak, hogy leváltsák az egyre ideologikusabb, föderalistább, Európának ártó baloldali többséget? Áttekintettük az 1979 és 2019 közti negyven év választási trendjeit, és értékeltük a kilátásokat.
Nyitókép: A közelgő választást beharangozó óriásplakát az Európai Parlament épületének homlokzatán.
Forrás: Shutterstock
Hét nemzetek feletti párttömörülésnek van frakciója a 705 tagú Európai Parlamentben: az Európai Néppárt (magyar tag: Kereszténydemokrata Néppárt) 179, a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége (magyar tagok: Magyar Szocialista Párt és Demokratikus Koalíció) 146, az Újítsuk Meg Európát (magyar tag: Momentum) 98, a Zöldek – Európai Szabad Szövetség (magyar tagok: Lehet Más a Politika és Párbeszéd) 73, az Identitás és Demokrácia (nincs magyar tagja) 70, az Európai Konzervatívok és Reformisták (nincs magyar tagja) 63, az Egységes Európai Baloldal – Északi Zöld Baloldal (nincs magyar tagja) 39 képviselővel rendelkezik. Emellett a pártcsaládon kívüliek 39-en vannak, köztük a Fidesz 12 és a Jobbik 1 képviselője. Mindez azt jelenti, hogy a baloldalnak 356 képviselővel épphogy többsége van az Európai Parlamentben.
A Euractiv által készített márciusi felmérés szerint az ID 82, míg az ECR 81 helyet szerezhet az európai testületben, az EPP-nek 184 mandátum jutna. A szocialistáknak 135 helyet jósol a mostani felmérés, a liberálisoknak (Renew Europe, amelyben Emmanuel Macron pártja is helyet foglal) 87-et, mögöttük a meggyengült zöldek és a szélsőbal áll, előbbi 51, utóbbi 46 hellyel. Ebből nem következik ugyan jobboldali dominancia, mivel a jobboldalnak a régóta a szocialistákkal együtt szavazó EPP-vel közösen lehet meg legjobb esetben a szűk, a parlament felénél épphogy nagyobb többsége, de a jobboldali frakciók súlya nagyobb lesz, így könnyebben el tudnak kaszálni balos javaslatokat, és gyakrabban rá tudják szorítani az EPP-t, hogy velük szavazzon, ne a baloldallal.
Az Európai Parlamentnek, amely a történelem első közvetlenül választott nemzetközi parlamentje, két székhelye van: Strasbourg és Brüsszel. Az előbbiben főleg a parlament ülésezik, huszonkét bizottsága többnyire Brüsszelben tárgyal. Ez a világ második legnagyobb parlamentje a 788 tagú indiai törvényhozás után. Az ötévente újraválasztandó EP-ben a tagállami delegációk nem arányosan reprezentálják országuk népességét, a degresszív arányosság elvének megfelelően a nagy nemzetek kicsit kevesebb, a kis nemzetek kicsit több képviselőt küldhetnek annál, mint amennyit a népességük indokolna. A megfontolás, hogy a nagyok ne uralhassák a kicsiket. A legnépesebb német delegáció 96 tagú, a legkisebb létszámú, 6 fős csoportokat pedig Ciprus, Luxemburg és Málta küldte az EP-be. A Máltánál 179-szer népesebb Németországnak csak 16-szor annyi képviselője van, mint a szigetországnak. Magyarország 21 küldöttet delegálhat az intézménybe.
Az EP-képviselőket nem ugyanúgy választják minden országban. A legtöbb helyen az egész ország egy választási körzet, és pártlistákra lehet szavazni, de vannak kivételek, például Belgium, Ír-, Lengyel- és Olaszország. A tagállamok különböző választási módszertanokat alkalmaznak, vannak zárt és nyílt listás EP-választások, s a bejutási küszöbök sem azonosak. A részvétel rendszerint alacsony, ami tovább gyengíti az EP legitimitását.
Annak ellenére, hogy az Európai Parlament folyamatosan jelen van a médiában a fentiekhez hasonló híreivel, üléseivel, határozataival, a nemzeti parlamentekhez képest súlytalan testület. Az uniónak két fontosabb kormányzati szervezete is van: az Európai Bizottság, illetve az Európai Unió Tanácsa.
Az EP elődje az 1951-ben hat állam által alapított Európai Szén- és Acélközösség, más néven Montánunió közgyűlése volt, amely a római szerződések aláírása után az Euratomnak és az Európai Gazdasági Közösségnek is a közgyűlésévé vált. Noha Robert Schuman, aki az egész együttműködés kiötlője volt, nem gondolt ilyen testületre, a Montánunió intézményrendszerét kidolgozó Jean Monnet mégis fontosnak tartotta a létrehozatalát. Attól tartott ugyanis, hogy mivel az Európa Tanácsnak is van konzultatív közgyűlése, hasonló nélkül az Európai Szén- és Acélközösséget sem fogadná el a közvélemény.
A közgyűlés tagjait a kezdetektől 1979-ig a nemzeti parlamentek delegálták, és nem volt érdemi döntési jogköre. Ennek oka, hogy a közösség a tagállamok együttműködése, és nincs európai démosz. 1979 óta azonban kötelező a képviselők közvetlen megválasztása, amivel a világon egyedülálló hibrid rendszer jött létre, és ami egyben alapot szolgáltatott az Európai Parlament folyamatos hatáskörbővítési igényeinek.
Az első közvetlen EP-választást 1979. június 7–10-én tartották, a kilenc tagállam 110 millió választója 410 helyről döntött. Az átlagos részvétel 63 százalékos volt, a legmagasabb Olaszországban majd 85 százalékkal, a legalacsonyabb az Egyesült Királyságban 32 százalékkal. Akkor a Szocialista Pártok Konföderációja győzött 112 mandátummal, utánuk következett a kereszténydemokraták néppártja 108, a konzervatív Európai Demokraták 63, a kommunisták 44, a liberálisok 40, a nemzeti konzervatívokat és a gaulle-istákat magába foglaló Európai Progresszív Demokraták 22, a függetlenek 11 és a csoporton kívüliek pedig 10 mandátummal. Világos többsége egyik politikai oldalnak sem volt. Az elnök a francia liberális Simone Veil lett. Az EP októberben már vitát rendezett a világban mutatkozó éhezésről.
Ezen év nyarán Altiero Spinelli olasz kommunista politikusnak, a föderációs elképzelések egyik atyjának kezdeményezésére a képviselők rendszeresen találkoztak a strasbourgi Krokodil étteremben, hogy kidolgozzák a közösségi intézményrendszer szerintük szükséges reformját. Spinelli, aki tíz évet töltött börtönben kommunista nézeteiért, az egyik alapítója az Európai Föderalista Mozgalomnak, és szerzője annak az 1941-es ventotenei kiáltványnak, amely európai föderális köztársaságot hirdetett, a világföderalizmust jelölve meg a végső célnak. 1970 és 1976 közt az olasz kormány delegáltja volt az Európai Unió Bizottságában, majd 1979-ben elindult az EP-választáson az olasz kommunisták jelöltjeként. Mindebből megérthető, milyen mélyre nyúlnak a mai föderalista törekvések gyökerei.
Spinelli javaslatára végül reformbizottság alakult az EP-ben. 1981 novemberében határozat született a testületben az európai együttműködés struktúrájának megerősítéséről. 1983-ban az EP ünnepélyes nyilatkozatban kéri konzultációs jogkörének bővítését. 1984-ben a testület elfogadta a Spinelli-munkacsoport tervét az Európai Unió megalapításáról és az EP döntéshozatalba való intenzívebb bevonásáról (együttdöntési eljárások). A tagállamok „elásták” a tervezetet, az mégis alapot szolgáltatott az 1986-os Egységes európai okmányhoz és az 1992-es maastrichti szerződéshez.
Spinelli 1986-ban elhunyt, de 2010-ben Guy Verhofstadt, Daniel Cohn-Bendit, Sylvie Goulard és Isabelle Durant – ismert és befolyásos liberális-baloldali politikusok – létrehozták a további föderalizációt erőltető Spinelli-csoportot, amely politikusok, agytrösztök, ngó-k és tudósok hálózatát működteti célja eléréséhez. A csoport magyar tagja Dessewffy Tibor DK-közeli spindoktor. Ma számos európai uniós intézmény és épület viseli Spinelli nevét.
1984 áprilisában, a következő választás előtt az EP felszólította az Európai Közösség intézményeit, hogy a társuláson kívüli országokkal való kapcsolattartásban vegyék figyelembe, mennyire tartják be az emberi jogokat. A júniusi választáson már tíz tagállam polgárai vesznek részt, és 434 helyről döntenek, a részvételi arány azonban alacsonyabb az 1979-esnél, 61 százalékos, amivel csökken a testület legitimitása. A szocialisták javítanak, 130 helyük lesz, a néppártiaknak 110, a konzervatív európai demokratáknak 50, a kommunistáknak 41, a liberálisoknak 31, a zöldeknek 20, a nemzeti konzervatívoknak 29, a Le Pen vezette, franciákat és olaszokat magába foglaló nacionalistáknak 16, míg a függetleneknek 7. Ezzel a baloldalnak lett enyhe többsége.
Az új parlament decemberben nem fogadta el az EK költségvetési tervezetét. 1988 február elején határozatot hoztak a fasizmus és a rasszizmus európai újjáéledése ellen. 1989 márciusában a szociális jogok katalógusának megalkotását sürgették.
Júniusban újra választások következtek, 12 tagállam polgárai döntöttek 518 EP-helyről. A részvételi arány tovább csökkent, ezúttal 58,5 százalékra.
A szocialisták 180, a néppárt 121, a liberálisok 49, a kommunisták 42, a konzervatívok 34, a zöldek 30, a nemzeti konzervatívok 20, a nacionalisták 17, a regionalisták 13 helyet szereztek, a függetlenek 12-en lettek. Ez baloldali többséget jelentett.
1994-ben ugyan továbbra is 12 tagállam népe választott, a német egyesülés miatt megemelték az EP képviselői helyeinek számát 567-re. A részvételi arány tovább csökkent, 56,8 százalékra. Megerősödött a jobboldal, illetve a Maastricht-ellenes pártok is. Továbbra is a szocialisták maradtak a legnagyobb csoport 198 hellyel, még úgy is, hogy Wilfried Martens vezetésével a néppárt egyesült a konzervatívok csoportjával, s együtt 156 helyet szereztek. A liberálisok 44, a kommunisták 28, a Forza Europa jobboldali csoport 27-et, a nemzeti konzervatívok (EDA) 26-ot, a zöldek 23-at, a radikális baloldaliak csoportja (ERA) 19-et, az euroszkeptikusok (EN) 19-et, és 27-re nőtt a független képviselők száma. Ez megint baloldali többséget jelentett.
Az 1999-es EP-választáson az addigi trendek még markánsabbá váltak: egyre nagyobb EU, egyre nagyobb EP, egyre kisebb részvétel: az ekkor már 15 tagállam 626 képviselőt választott, ám a részvétel ezúttal a korábban szokásos 2 százalék helyett 7 százalékkal esett 49,8 százalékra, először 50 százalék alá. Ekkor vált először az Európai Néppárt és a konzervatívok (EPP–ED) csoportja a legnagyobbá 233 képviselővel, maga mögé utasítva az addigi győztes szocialistákat, akiknek 180 helyük lett. A liberálisok 50, a zöldek 48, a kommunisták 42, a nemzeti konzervatívok 31, az euroszkeptikusok 16 helyet szereztek, a külön „technikai csoportba” szerveződő függetlenek 16-an lettek, s rajtuk kívül még volt 8 további független. A baloldali képviselőcsoportoknak 320 fővel 7 fős többségük lett.
2004-ben 25 tagállamban választottak 732 helyre képviselőt, a 45,5 százalékos részvétel 4 százalékos esést jelentett. A néppárt maradt a legnagyobb 268 képviselővel, a szocialisták (PES) 200 helyet szereztek. Az ALDE néven először fellépő liberálisok 88, a zöldek (G–EFA) 42, a radikális baloldaliak 41, az Identitás és Demokrácia (ID) néven futó euroszkeptikusok 37, a nemzeti konzervatívok (UEN) 27, míg a függetlenek szintén 27 helyet értek el. A szűk többséget 371 hellyel ekkor is a baloldal szerezte meg.
2009-ben már 27 tagállam szavazott 736 székről, a részvétel tovább esett, 2,4 százalékkal 43,2 százalékra. A néppárt 265 helyet szerzett, újra első helyen végezve. A szocialisták 184 helyre tettek szert, a liberális ALDE 84-re, a zöldek 55-re, az eme néven először fellépő Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) soraikban a brit konzervatívokkal 54 helyet értek el, a radikális baloldaliak 35-öt, az úgyszintén ekkor létrejövő euroszkeptikus jobboldali EFD 32-t, míg a függetlenek 27-en lettek. A jobboldal 351 helyével megint elmaradt a 369 helyet igénylő többségtől, de a baloldalnak is csak 358 helye akadt. A nagy középpártok némileg veszítettek támogatottságukból, és megerősödtek a zöldek.
2014-ben, a nagy válságok után választott a legtöbb tagállam (28) a legtöbb helyre (751) képviselőket, és ekkor volt a legalacsonyabb a részvétel: 0,7 százalékos eséssel 42,5 százalékos. A két nagy párt jelentősen meggyengült, és megerősödtek a kisebb pártok, köztük az euroszkeptikusok is, ezért ezt protestválasztásként tartják számon. A 2009–2014-es ciklus közt a lisszaboni szerződésnek köszönhetően 16 hellyel nőtt a képviselők száma. A néppártnak a választás előtt a bővítések miatt 274 helye volt, de csak 221-et nyert. A szocialisták 191-et szereztek. Az ECR 70-re növelte helyei számát, az ALDE 67 helyet szerzett, a radikális baloldal 52-t, a zöldek 50-et, a szuverenista jobboldali EFDD pedig erősített 48 helyet szerezve. A jobboldal megint lemaradt a többségről, bár a baloldalnak sem lett meg.
2019-ben az EP történetében először nem nőtt a testület létszáma, viszont harminc év alatt először nőtt a választási részvétel, 8 százalékkal, valamivel 50 százalék fölé. A két nagy párt támogatottsága tovább csökkent. A választás győztesei az Emmanuel Macron elnök Renaissance pártjával erősítő liberálisok, illetve a két jobboldali frakció, az ID és az ECR lettek. A választás utáni alakuló ülésen a néppárt maradt a legnagyobb csoportosulás 182 hellyel, a szocialisták 154 helyet szereztek, az ALDE-ból Renew Europe-pá váló liberálisok 108-at, a zöldek 74-et, az ID 73-at, az ECR 62-t, a radikális baloldal 41-et, s 57-en lettek a függetlenek. A baloldalnak 376 képviselővel 1 fős, törékeny többsége lett.
A kifutó parlament összetétele ugyanakkor némileg más 2019-hez képest, többek közt a 2020-as brexit és a Fidesz EPP-ből való kilépésének hatására: az EP létszáma 705-re csökkent, és az erőviszonyok is változtak némileg.
Az Európai Parlament története 1979-től tehát leírható úgy, hogy
miközben mind a mérete, mind a befolyása növekedett, a legitimitása 2019-ig csökkent,
amikor nagyjából a tíz évvel korábbi szintre ugrott vissza a több mint 50 százalékos részvétellel; ez ugyanakkor még mindig messze van az 1979-es 63 százaléktól.
Még érdekesebb a dolog, ha ezt összevetjük a nemzeti választásokon való részvételi arányokkal: nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy utóbbi
10 százalékkal konzisztensen magasabb. A globális átlagos részvételi arány 1940 és 1980 közt 76–78 százalék volt, ami az 1990-es években 70-re, a 2010-es évekre 66 körülire esett vissza. Az európai átlag a nemzeti választásokon az 1980-as évekig valamivel 80 százalék felett volt, azóta Nyugat-Európában 10, Közép-Európában (az egykori szovjet blokkban) 20 százalékot – 80 százalék alattról 60 alá – esett az átlagos részvételi arány. Az OECD-átlag 65 százalék. Azaz a nemzeti választásokon rendszerint markánsan magasabb a részvételi arány, mint az EP-választásokon, ugyanakkor az EP-választásokon való részvételi arány visszaesése követi a nemzeti választásokon való részvétel visszaesésének trendjét, csak sokkal alacsonyabb számokkal.
Ami a politikai viszonyokat illeti: az első öt választást a szocialisták, a következő négyet a néppártiak nyerték – igaz, 2009 óta csökkenő támogatottsággal –, de sosem volt jobboldali többség az EP-ben, ha a liberálisokat a baloldalra soroljuk. Ráadásul a két nagy párt miatt a parlament politikai szövetségeit nem jobb- és baloldalban, kétosztatúan írhatjuk le, hanem háromosztatúan: középen együttműködik az egyre megkülönböztethetetlenebbé váló két nagy párt, s mellettük van a markáns jobboldal és a markáns baloldal. Azonban a közép és a markáns baloldal gyakran összefog a markáns jobboldallal szemben, mivel a néppárt egyre inkább balra tolódik.
Június 9-én a részvétel várhatóan megint nagyobb lesz, mint 2019-ben, a két nagy párt tovább veszít támogatottságából, ahogy a baloldal is, és megerősödnek a jobboldali pártok. Az azonban nem valószínű, hogy az EPP, az ID és az ECR magabiztos többséget szerez közösen, és az sem, hogy
az EPP-t tartósan le lehet választani a baloldalról.
Az Európai Parlament sosem volt a jobboldal igazi terepe, mégis
először van esély arra, hogy Európa jobboldali pártjai minden korábbinál nagyobb befolyást szerezzenek a testületben,
és megpróbálják megállítani a harmincöt éve tartó föderalista lendületet.
Az EP befolyásának növekedése
Az Európai Parlamentnek története folyamán folyamatosan nőttek a jogkörei, holott az Európai Unió tagállamait azok kormánya képviseli a tanácsban. Az EP tehát valamiféle párhuzamos népképviseleti szerv. A testület a nyolcvanas években már anélkül szavazott az Európai Bizottság elnökének elfogadásáról, hogy ehhez formálisan joga lett volna. Hatásköre általában EU-s szerződések idején bővült. A bizottságot elvileg bármikor meneszthette volna, de a felálló testületről nem szavazhatott 1992-ig, amikor is a maastrichti szerződés megadta neki ezt a jogot. A bizottság elnökének személyét az 1997-es amszterdami szerződés óta vétózhatja meg. 1999-ben az EP nyomására lemondott a Santer-bizottság, mivel korrupciós vádak merültek fel a költségvetéssel kapcsolatban. 2004-ben a testület nem fogadta el José Manuel Barroso bizottsági elnök részéről Rocco Buttiglione biztosi jelölését az olasz politikus homoszexualitásról vallott katolikus nézetei miatt. A 2009-es lisszaboni szerződés a teljes EU-költségvetés feletti ellenőrzés jogát megadta a testületnek, ami addig részleges volt. Azóta az EP egyre több bizottsági és tanácsi ülésen képviseltetheti magát.
Törvénykezdeményezési joga formálisan nincs, de informálisan nagy befolyással bír e tekintetben a bizottságra, és a törvényhozásban bevett együttdöntési eljárás folyamán is rengeteg lehetősége van befolyásolni az EU-s jogszabályokat. Azaz formálisan nem erősebb a bizottságnál és a tanácsnál, politikai befolyása (nyomásgyakorlás, egyeztetések stb.) mégis hatalmasra növekedett.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
A jobboldali svájci médiavállalkozó fenyegetés helyett lehetőséget lát a tengerentúli tervekben.
Példátlan döntés lenne a háborúk történetében, ha az Európában befagyasztott orosz vagyont az európai intézmények hitelességét is kétségbe vonva elkoboznák, egy gyors béke megkötésére pedig a háborúzó felek helyzete miatt is kevés az esély – vélekedtek elemzők kedden a köztelevízió 48 perc című műsorában.
Európa rekordösszegű védelmi tervekkel készül a konfliktusokra, ám egy friss elemzés szerint stratégiai, politikai és erkölcsi értelemben sincs készen a háborúra.
Az Egyesült Államok „platina” biztonsági garanciát kínál Kijevnek, míg Európa inkább csak a szájkaratéban erős.
Mire való eredetileg az Európai Unió működéséről szóló szerződés cikkelye, és miért tiltakozik Orbán Viktor az ezzel való visszaélés ellen?
Előtérben a „C” számlák.
A brüsszeli bürokraták ígérete szerint addig nem ér véget az Európai Tanács csütörtöki ülése, amíg meg nem oldódik Ukrajna finanszírozása.
2015 óta egyre inkább jellemző, hogy az európai városok a karácsonyi vásárok közeledtével készülhetnek a potenciális terrortámadásokra.
