Június 9-én arról döntünk, kiket küldünk az Európai Parlamentbe. Vajon milyen esélyei vannak a jobboldali pártoknak, hogy leváltsák az egyre ideologikusabb, föderalistább, Európának ártó baloldali többséget? Áttekintettük az 1979 és 2019 közti negyven év választási trendjeit, és értékeltük a kilátásokat.
Nyitókép: A közelgő választást beharangozó óriásplakát az Európai Parlament épületének homlokzatán.
Forrás: Shutterstock
Hét nemzetek feletti párttömörülésnek van frakciója a 705 tagú Európai Parlamentben: az Európai Néppárt (magyar tag: Kereszténydemokrata Néppárt) 179, a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége (magyar tagok: Magyar Szocialista Párt és Demokratikus Koalíció) 146, az Újítsuk Meg Európát (magyar tag: Momentum) 98, a Zöldek – Európai Szabad Szövetség (magyar tagok: Lehet Más a Politika és Párbeszéd) 73, az Identitás és Demokrácia (nincs magyar tagja) 70, az Európai Konzervatívok és Reformisták (nincs magyar tagja) 63, az Egységes Európai Baloldal – Északi Zöld Baloldal (nincs magyar tagja) 39 képviselővel rendelkezik. Emellett a pártcsaládon kívüliek 39-en vannak, köztük a Fidesz 12 és a Jobbik 1 képviselője. Mindez azt jelenti, hogy a baloldalnak 356 képviselővel épphogy többsége van az Európai Parlamentben.
A Euractiv által készített márciusi felmérés szerint az ID 82, míg az ECR 81 helyet szerezhet az európai testületben, az EPP-nek 184 mandátum jutna. A szocialistáknak 135 helyet jósol a mostani felmérés, a liberálisoknak (Renew Europe, amelyben Emmanuel Macron pártja is helyet foglal) 87-et, mögöttük a meggyengült zöldek és a szélsőbal áll, előbbi 51, utóbbi 46 hellyel. Ebből nem következik ugyan jobboldali dominancia, mivel a jobboldalnak a régóta a szocialistákkal együtt szavazó EPP-vel közösen lehet meg legjobb esetben a szűk, a parlament felénél épphogy nagyobb többsége, de a jobboldali frakciók súlya nagyobb lesz, így könnyebben el tudnak kaszálni balos javaslatokat, és gyakrabban rá tudják szorítani az EPP-t, hogy velük szavazzon, ne a baloldallal.
Az Európai Parlamentnek, amely a történelem első közvetlenül választott nemzetközi parlamentje, két székhelye van: Strasbourg és Brüsszel. Az előbbiben főleg a parlament ülésezik, huszonkét bizottsága többnyire Brüsszelben tárgyal. Ez a világ második legnagyobb parlamentje a 788 tagú indiai törvényhozás után. Az ötévente újraválasztandó EP-ben a tagállami delegációk nem arányosan reprezentálják országuk népességét, a degresszív arányosság elvének megfelelően a nagy nemzetek kicsit kevesebb, a kis nemzetek kicsit több képviselőt küldhetnek annál, mint amennyit a népességük indokolna. A megfontolás, hogy a nagyok ne uralhassák a kicsiket. A legnépesebb német delegáció 96 tagú, a legkisebb létszámú, 6 fős csoportokat pedig Ciprus, Luxemburg és Málta küldte az EP-be. A Máltánál 179-szer népesebb Németországnak csak 16-szor annyi képviselője van, mint a szigetországnak. Magyarország 21 küldöttet delegálhat az intézménybe.
Az EP-képviselőket nem ugyanúgy választják minden országban. A legtöbb helyen az egész ország egy választási körzet, és pártlistákra lehet szavazni, de vannak kivételek, például Belgium, Ír-, Lengyel- és Olaszország. A tagállamok különböző választási módszertanokat alkalmaznak, vannak zárt és nyílt listás EP-választások, s a bejutási küszöbök sem azonosak. A részvétel rendszerint alacsony, ami tovább gyengíti az EP legitimitását.
Annak ellenére, hogy az Európai Parlament folyamatosan jelen van a médiában a fentiekhez hasonló híreivel, üléseivel, határozataival, a nemzeti parlamentekhez képest súlytalan testület. Az uniónak két fontosabb kormányzati szervezete is van: az Európai Bizottság, illetve az Európai Unió Tanácsa.
Az EP elődje az 1951-ben hat állam által alapított Európai Szén- és Acélközösség, más néven Montánunió közgyűlése volt, amely a római szerződések aláírása után az Euratomnak és az Európai Gazdasági Közösségnek is a közgyűlésévé vált. Noha Robert Schuman, aki az egész együttműködés kiötlője volt, nem gondolt ilyen testületre, a Montánunió intézményrendszerét kidolgozó Jean Monnet mégis fontosnak tartotta a létrehozatalát. Attól tartott ugyanis, hogy mivel az Európa Tanácsnak is van konzultatív közgyűlése, hasonló nélkül az Európai Szén- és Acélközösséget sem fogadná el a közvélemény.
A közgyűlés tagjait a kezdetektől 1979-ig a nemzeti parlamentek delegálták, és nem volt érdemi döntési jogköre. Ennek oka, hogy a közösség a tagállamok együttműködése, és nincs európai démosz. 1979 óta azonban kötelező a képviselők közvetlen megválasztása, amivel a világon egyedülálló hibrid rendszer jött létre, és ami egyben alapot szolgáltatott az Európai Parlament folyamatos hatáskörbővítési igényeinek.
Az első közvetlen EP-választást 1979. június 7–10-én tartották, a kilenc tagállam 110 millió választója 410 helyről döntött. Az átlagos részvétel 63 százalékos volt, a legmagasabb Olaszországban majd 85 százalékkal, a legalacsonyabb az Egyesült Királyságban 32 százalékkal. Akkor a Szocialista Pártok Konföderációja győzött 112 mandátummal, utánuk következett a kereszténydemokraták néppártja 108, a konzervatív Európai Demokraták 63, a kommunisták 44, a liberálisok 40, a nemzeti konzervatívokat és a gaulle-istákat magába foglaló Európai Progresszív Demokraták 22, a függetlenek 11 és a csoporton kívüliek pedig 10 mandátummal. Világos többsége egyik politikai oldalnak sem volt. Az elnök a francia liberális Simone Veil lett. Az EP októberben már vitát rendezett a világban mutatkozó éhezésről.
Ezen év nyarán Altiero Spinelli olasz kommunista politikusnak, a föderációs elképzelések egyik atyjának kezdeményezésére a képviselők rendszeresen találkoztak a strasbourgi Krokodil étteremben, hogy kidolgozzák a közösségi intézményrendszer szerintük szükséges reformját. Spinelli, aki tíz évet töltött börtönben kommunista nézeteiért, az egyik alapítója az Európai Föderalista Mozgalomnak, és szerzője annak az 1941-es ventotenei kiáltványnak, amely európai föderális köztársaságot hirdetett, a világföderalizmust jelölve meg a végső célnak. 1970 és 1976 közt az olasz kormány delegáltja volt az Európai Unió Bizottságában, majd 1979-ben elindult az EP-választáson az olasz kommunisták jelöltjeként. Mindebből megérthető, milyen mélyre nyúlnak a mai föderalista törekvések gyökerei.
Spinelli javaslatára végül reformbizottság alakult az EP-ben. 1981 novemberében határozat született a testületben az európai együttműködés struktúrájának megerősítéséről. 1983-ban az EP ünnepélyes nyilatkozatban kéri konzultációs jogkörének bővítését. 1984-ben a testület elfogadta a Spinelli-munkacsoport tervét az Európai Unió megalapításáról és az EP döntéshozatalba való intenzívebb bevonásáról (együttdöntési eljárások). A tagállamok „elásták” a tervezetet, az mégis alapot szolgáltatott az 1986-os Egységes európai okmányhoz és az 1992-es maastrichti szerződéshez.
Spinelli 1986-ban elhunyt, de 2010-ben Guy Verhofstadt, Daniel Cohn-Bendit, Sylvie Goulard és Isabelle Durant – ismert és befolyásos liberális-baloldali politikusok – létrehozták a további föderalizációt erőltető Spinelli-csoportot, amely politikusok, agytrösztök, ngó-k és tudósok hálózatát működteti célja eléréséhez. A csoport magyar tagja Dessewffy Tibor DK-közeli spindoktor. Ma számos európai uniós intézmény és épület viseli Spinelli nevét.
1984 áprilisában, a következő választás előtt az EP felszólította az Európai Közösség intézményeit, hogy a társuláson kívüli országokkal való kapcsolattartásban vegyék figyelembe, mennyire tartják be az emberi jogokat. A júniusi választáson már tíz tagállam polgárai vesznek részt, és 434 helyről döntenek, a részvételi arány azonban alacsonyabb az 1979-esnél, 61 százalékos, amivel csökken a testület legitimitása. A szocialisták javítanak, 130 helyük lesz, a néppártiaknak 110, a konzervatív európai demokratáknak 50, a kommunistáknak 41, a liberálisoknak 31, a zöldeknek 20, a nemzeti konzervatívoknak 29, a Le Pen vezette, franciákat és olaszokat magába foglaló nacionalistáknak 16, míg a függetleneknek 7. Ezzel a baloldalnak lett enyhe többsége.
Az új parlament decemberben nem fogadta el az EK költségvetési tervezetét. 1988 február elején határozatot hoztak a fasizmus és a rasszizmus európai újjáéledése ellen. 1989 márciusában a szociális jogok katalógusának megalkotását sürgették.
Júniusban újra választások következtek, 12 tagállam polgárai döntöttek 518 EP-helyről. A részvételi arány tovább csökkent, ezúttal 58,5 százalékra.
A szocialisták 180, a néppárt 121, a liberálisok 49, a kommunisták 42, a konzervatívok 34, a zöldek 30, a nemzeti konzervatívok 20, a nacionalisták 17, a regionalisták 13 helyet szereztek, a függetlenek 12-en lettek. Ez baloldali többséget jelentett.
1994-ben ugyan továbbra is 12 tagállam népe választott, a német egyesülés miatt megemelték az EP képviselői helyeinek számát 567-re. A részvételi arány tovább csökkent, 56,8 százalékra. Megerősödött a jobboldal, illetve a Maastricht-ellenes pártok is. Továbbra is a szocialisták maradtak a legnagyobb csoport 198 hellyel, még úgy is, hogy Wilfried Martens vezetésével a néppárt egyesült a konzervatívok csoportjával, s együtt 156 helyet szereztek. A liberálisok 44, a kommunisták 28, a Forza Europa jobboldali csoport 27-et, a nemzeti konzervatívok (EDA) 26-ot, a zöldek 23-at, a radikális baloldaliak csoportja (ERA) 19-et, az euroszkeptikusok (EN) 19-et, és 27-re nőtt a független képviselők száma. Ez megint baloldali többséget jelentett.
Az 1999-es EP-választáson az addigi trendek még markánsabbá váltak: egyre nagyobb EU, egyre nagyobb EP, egyre kisebb részvétel: az ekkor már 15 tagállam 626 képviselőt választott, ám a részvétel ezúttal a korábban szokásos 2 százalék helyett 7 százalékkal esett 49,8 százalékra, először 50 százalék alá. Ekkor vált először az Európai Néppárt és a konzervatívok (EPP–ED) csoportja a legnagyobbá 233 képviselővel, maga mögé utasítva az addigi győztes szocialistákat, akiknek 180 helyük lett. A liberálisok 50, a zöldek 48, a kommunisták 42, a nemzeti konzervatívok 31, az euroszkeptikusok 16 helyet szereztek, a külön „technikai csoportba” szerveződő függetlenek 16-an lettek, s rajtuk kívül még volt 8 további független. A baloldali képviselőcsoportoknak 320 fővel 7 fős többségük lett.
2004-ben 25 tagállamban választottak 732 helyre képviselőt, a 45,5 százalékos részvétel 4 százalékos esést jelentett. A néppárt maradt a legnagyobb 268 képviselővel, a szocialisták (PES) 200 helyet szereztek. Az ALDE néven először fellépő liberálisok 88, a zöldek (G–EFA) 42, a radikális baloldaliak 41, az Identitás és Demokrácia (ID) néven futó euroszkeptikusok 37, a nemzeti konzervatívok (UEN) 27, míg a függetlenek szintén 27 helyet értek el. A szűk többséget 371 hellyel ekkor is a baloldal szerezte meg.
2009-ben már 27 tagállam szavazott 736 székről, a részvétel tovább esett, 2,4 százalékkal 43,2 százalékra. A néppárt 265 helyet szerzett, újra első helyen végezve. A szocialisták 184 helyre tettek szert, a liberális ALDE 84-re, a zöldek 55-re, az eme néven először fellépő Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) soraikban a brit konzervatívokkal 54 helyet értek el, a radikális baloldaliak 35-öt, az úgyszintén ekkor létrejövő euroszkeptikus jobboldali EFD 32-t, míg a függetlenek 27-en lettek. A jobboldal 351 helyével megint elmaradt a 369 helyet igénylő többségtől, de a baloldalnak is csak 358 helye akadt. A nagy középpártok némileg veszítettek támogatottságukból, és megerősödtek a zöldek.
2014-ben, a nagy válságok után választott a legtöbb tagállam (28) a legtöbb helyre (751) képviselőket, és ekkor volt a legalacsonyabb a részvétel: 0,7 százalékos eséssel 42,5 százalékos. A két nagy párt jelentősen meggyengült, és megerősödtek a kisebb pártok, köztük az euroszkeptikusok is, ezért ezt protestválasztásként tartják számon. A 2009–2014-es ciklus közt a lisszaboni szerződésnek köszönhetően 16 hellyel nőtt a képviselők száma. A néppártnak a választás előtt a bővítések miatt 274 helye volt, de csak 221-et nyert. A szocialisták 191-et szereztek. Az ECR 70-re növelte helyei számát, az ALDE 67 helyet szerzett, a radikális baloldal 52-t, a zöldek 50-et, a szuverenista jobboldali EFDD pedig erősített 48 helyet szerezve. A jobboldal megint lemaradt a többségről, bár a baloldalnak sem lett meg.
2019-ben az EP történetében először nem nőtt a testület létszáma, viszont harminc év alatt először nőtt a választási részvétel, 8 százalékkal, valamivel 50 százalék fölé. A két nagy párt támogatottsága tovább csökkent. A választás győztesei az Emmanuel Macron elnök Renaissance pártjával erősítő liberálisok, illetve a két jobboldali frakció, az ID és az ECR lettek. A választás utáni alakuló ülésen a néppárt maradt a legnagyobb csoportosulás 182 hellyel, a szocialisták 154 helyet szereztek, az ALDE-ból Renew Europe-pá váló liberálisok 108-at, a zöldek 74-et, az ID 73-at, az ECR 62-t, a radikális baloldal 41-et, s 57-en lettek a függetlenek. A baloldalnak 376 képviselővel 1 fős, törékeny többsége lett.
A kifutó parlament összetétele ugyanakkor némileg más 2019-hez képest, többek közt a 2020-as brexit és a Fidesz EPP-ből való kilépésének hatására: az EP létszáma 705-re csökkent, és az erőviszonyok is változtak némileg.
Az Európai Parlament története 1979-től tehát leírható úgy, hogy
miközben mind a mérete, mind a befolyása növekedett, a legitimitása 2019-ig csökkent,
amikor nagyjából a tíz évvel korábbi szintre ugrott vissza a több mint 50 százalékos részvétellel; ez ugyanakkor még mindig messze van az 1979-es 63 százaléktól.
Még érdekesebb a dolog, ha ezt összevetjük a nemzeti választásokon való részvételi arányokkal: nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy utóbbi
10 százalékkal konzisztensen magasabb. A globális átlagos részvételi arány 1940 és 1980 közt 76–78 százalék volt, ami az 1990-es években 70-re, a 2010-es évekre 66 körülire esett vissza. Az európai átlag a nemzeti választásokon az 1980-as évekig valamivel 80 százalék felett volt, azóta Nyugat-Európában 10, Közép-Európában (az egykori szovjet blokkban) 20 százalékot – 80 százalék alattról 60 alá – esett az átlagos részvételi arány. Az OECD-átlag 65 százalék. Azaz a nemzeti választásokon rendszerint markánsan magasabb a részvételi arány, mint az EP-választásokon, ugyanakkor az EP-választásokon való részvételi arány visszaesése követi a nemzeti választásokon való részvétel visszaesésének trendjét, csak sokkal alacsonyabb számokkal.
Ami a politikai viszonyokat illeti: az első öt választást a szocialisták, a következő négyet a néppártiak nyerték – igaz, 2009 óta csökkenő támogatottsággal –, de sosem volt jobboldali többség az EP-ben, ha a liberálisokat a baloldalra soroljuk. Ráadásul a két nagy párt miatt a parlament politikai szövetségeit nem jobb- és baloldalban, kétosztatúan írhatjuk le, hanem háromosztatúan: középen együttműködik az egyre megkülönböztethetetlenebbé váló két nagy párt, s mellettük van a markáns jobboldal és a markáns baloldal. Azonban a közép és a markáns baloldal gyakran összefog a markáns jobboldallal szemben, mivel a néppárt egyre inkább balra tolódik.
Június 9-én a részvétel várhatóan megint nagyobb lesz, mint 2019-ben, a két nagy párt tovább veszít támogatottságából, ahogy a baloldal is, és megerősödnek a jobboldali pártok. Az azonban nem valószínű, hogy az EPP, az ID és az ECR magabiztos többséget szerez közösen, és az sem, hogy
az EPP-t tartósan le lehet választani a baloldalról.
Az Európai Parlament sosem volt a jobboldal igazi terepe, mégis
először van esély arra, hogy Európa jobboldali pártjai minden korábbinál nagyobb befolyást szerezzenek a testületben,
és megpróbálják megállítani a harmincöt éve tartó föderalista lendületet.
Az EP befolyásának növekedése
Az Európai Parlamentnek története folyamán folyamatosan nőttek a jogkörei, holott az Európai Unió tagállamait azok kormánya képviseli a tanácsban. Az EP tehát valamiféle párhuzamos népképviseleti szerv. A testület a nyolcvanas években már anélkül szavazott az Európai Bizottság elnökének elfogadásáról, hogy ehhez formálisan joga lett volna. Hatásköre általában EU-s szerződések idején bővült. A bizottságot elvileg bármikor meneszthette volna, de a felálló testületről nem szavazhatott 1992-ig, amikor is a maastrichti szerződés megadta neki ezt a jogot. A bizottság elnökének személyét az 1997-es amszterdami szerződés óta vétózhatja meg. 1999-ben az EP nyomására lemondott a Santer-bizottság, mivel korrupciós vádak merültek fel a költségvetéssel kapcsolatban. 2004-ben a testület nem fogadta el José Manuel Barroso bizottsági elnök részéről Rocco Buttiglione biztosi jelölését az olasz politikus homoszexualitásról vallott katolikus nézetei miatt. A 2009-es lisszaboni szerződés a teljes EU-költségvetés feletti ellenőrzés jogát megadta a testületnek, ami addig részleges volt. Azóta az EP egyre több bizottsági és tanácsi ülésen képviseltetheti magát.
Törvénykezdeményezési joga formálisan nincs, de informálisan nagy befolyással bír e tekintetben a bizottságra, és a törvényhozásban bevett együttdöntési eljárás folyamán is rengeteg lehetősége van befolyásolni az EU-s jogszabályokat. Azaz formálisan nem erősebb a bizottságnál és a tanácsnál, politikai befolyása (nyomásgyakorlás, egyeztetések stb.) mégis hatalmasra növekedett.
Kedden Luxemburgban az Európai Unió Bírósága előtt megkezdődött a gyermekvédelmi törvény tárgyalása. Az ügyről Rodrigo Ballestert, az MCC Európai Tanulmányok Műhelyének a vezetőjét kérdeztük.
A politikus szerint az EU és Magyarország érdekeivel is ellentétes lenne egy gazdasági hidegháború.
Magyarország még október 22-én kérte az Európai Parlamentet, hogy vonja vissza az olasz képviselő mentelmi jogát.
Már azt is tudjuk, mikorra várható az ítélet.
Az EU Observer oldalán megjelent véleménycikk azt állítja, hogy a gyerekvédelmi törvény „erőszakos homofób hullámot” indított el a kontinensen.
A német zöldpárti EP-képviselőt erősen megviseli a magyar uniós elnökség.
Rutinosan menekül a Tisza-vezér.
Az orosz külügyminisztériumi szóvivő nem kommentálhatta az oroszok drasztikus lépését.
