Leléphetünk-e a háborús játék táblájáról?

Fotó: Bulent Kilic/AFP

„Egy kocsmai vita viszonylag rövid ideig marad verbális keretek között. Az észérvek, kompromisszumok, alaposan kidolgozott és átgondolt megoldási javaslatok helyett hamar előkerülnek a kemény öklök, esetleg bicskák, boxerek és gumibotok. A konfliktust szinte kizárólag erőszakkal szokták kezelni, és sosem az győz, akinek igaza van, aki szebb vagy erkölcsösebb; egyetlen döntő szempont van: a fizikai erő.

Azt gondolnánk, a világ bölcs vezetői a több évezred alatt kiérlelt politikai viszonyok, filozófiai iskolák és rossz tapasztalatok alapján felül tudnak emelkedni egy kocsmai csetepaté színvonalán. Ehelyett azt kell látnunk a XXI. század Európájában, hogy elsötétülő elmével, a részegek vadságával és irracionális önbizalmával a politikai elit nem kívánja a véleményeket értelmesen ütköztetni, az érdekeket megismerni és méltányolni, hanem mindent az erő nyelvére fordít le, és csak ez számít a győzelem kivívásában. Vagyis az nyer, mint a kocsmában: aki több ellenséget likvidál, tehát több embert öl meg, több házat, hidat, gyárat robbant fel, nagyobb területet éget fel, számosabban irtja ki a falvakat és erőszakolja a nőket.

A kontinens keleti peremén zajló háborút egyre intenzívebben próbálják a magukévá tenni Európa vezetői és az irányításra befolyással bírók. Az elsősorban a békés fejlődésre, a nemzetek közös gazdasági összefogására és sikereire alapozott EU mostanra a háború lelkes támogatója lett.

Manfred Weber, ez a sértett középszerű figura, aki a legnagyobb frakció vezetőjeként sem tudta megcsípni a bizottság elnöki tisztét, most – nyilván nem egyéni invencióra – a sorkatonaság bevezetését javasolta. Az általános hadkötelezettség viszonylag rövid ideig létezett, de ebbe beleesett két világháború és a sok elrontott és tönkretett élet áldozatával járó hidegháború. 

A hadseregnél az a lényeg: ki adja ki a parancsot; ugyanis ő irányít, a katonák az ő céljainak vannak alárendelve. Egy NATO- vagy EU-hadsereg esetében nem a nemzetállami érdekek fognak számítani, a parancsokat birodalmi szinten adják ki.

A kérdés pedig úgy fog hangzani, vajon akarunk-e meghalni a birodalomért, amelyik folyamatosan megaláz és az elpusztításunkra tör? Van-e értelme a mai világban az ágyútöltelék-képző sorkatonaságnak, ahol – ellentétben az ősi fegyverforgatással – senki sem a saját családjáért, nemzetségéért, hazájáért fog vérezni, hanem elmebeteg politikusok és bankárok hatalmáért és pénzéért.

Egy európai véderő önmagában nem rossz ötlet, Orbán az elsők között vetette fel, de amerikai érdekekért ne haljunk meg, ne áldozzuk fel az anyagi és emberi erőforrásainkat. Pláne, ha ezekre később esetleg még szükség lehet.

Elrettentő példa 1918; milyen jól jött volna egy hatékony magyar hadsereg, hogy megállítsa a románokat vagy a cseheket. Az antant, minden fenyegetése dacára, aligha vetette volna be a háború végén hazatérő csapatait a Balkánon és Közép-Európában. Csakhogy a mi fiaink, akiket még a KuK birodalmi hadseregébe soroztak be, valahol a Piavénál táboroztak a távoli Itáliában, a hazatérőket pedig a szerb ügynök Linder Béla zavarta szét. Pedig akkor négyzetkilométereket, embereket, sorsokat, a haza egy részének megtartását jelenthette volna a hadsereg.

De a magyar katonák – akik négy évig véreztek Galíciában meg az Isonzónál teljesen idegen érdekekért, ismeretlen, velünk haragban nem álló népek ellen –, amikor tényleg szükség lett volna rá, már nem tudtak-akartak harcolni.”