Súlyosabb a helyzet, mint 1936-ban, mindenki gonosz, irány a háború – kiadta az ukázt a brit kormánypárt képviselője

Nyitókép: MTI/EPA/Abir Szultan

Harcba hívja a POLITICO olvasóit hosszú esszéjében Tobias Ellwood brit konzervatív parlamenti képviselő, a brit hadsereg volt tisztje, korábban külügyi és védelmi államtitkár, illetve a brit alsóház védelmi bizottságának volt elnöke. Kiadja a jelszót: „ahogy gyűlnek a viharfelhők sivárnak tűnő jövőnk felett, készülnünk kell”. Ugyanis egyszerűen nem ignorálhatjuk tovább 

Ellwood ezért elmagyarázza, mire kellene költeni a brit védelmi költségvetés GDP-arányosan 2,5 százalékra emeléséből keletkező 75 milliárd font pluszforrást öt év alatt: úgy látja, szükség van „nagyobb felszíni flottára a nemzetközi kereskedelem védelméhez”, ideértve a jégsapkák olvadásával egyre népszerűbb sarki útvonalakat. Emellett kell egy új harckocsi-divízió, új repülők és drónok a Királyi Légierőnek, valamint bővíteni kell a képességeket a kibertérben, az űrben, a „szürke zónában”, a kiképzésben és a logisztikában. Az adatbiztonság pedig azért lett legalább olyan fontos, mint a területvédelem, mert „egy sornyi rossz kód elég volt ahhoz, hogy tavaly augusztusban leálljon a Heathrow repülőtér, és a külvilággal való digitális kommunikációnk 99 százaléka tengeralatti kábelek labirintusán keresztül zajlik, melyeket meg kell védeni”. Ellwood figyelmeztet: 

Emellett azt is látja, hogy „ahogy a fegyverkezési szerződések frissítése elmarad és eltűnnek a hidegháború korából megmaradt hátsó csatornák, az alacsony robbanóerejű atomfegyverek jelentette kockázat is hónapról hónapra növekszik”, így elrettentési célból el kellene gondolkodni a saját taktikai atomfegyverekbe való befektetésen is.

A konzervatív képviselőnek meggyőződése: Rishi Sunak miniszterelnök azon bejelentése, hogy ideje a védelmi ipart „háborús talapzatra helyezni”, a nemzet egésze számára volt üzenet. Ugyanis bár „sokan azt mondják, hogy túlzott vészmadárkodás 1936-hoz vagy 1946-hoz hasonlítani a mai helyzetet”,

Ennek oka, hogy „nem csak fegyverkeznek és összeállnak a tévelygő nemzetek, hanem a Nyugat még túl megosztott és kockázatkerülő is, az ENSZ-nek pedig éppúgy nincs hatalma, mint a Népszövetségnek”, s akkor a nem állami szereplők, új technológiák és atomfegyverek jelentette „rémisztő dimenziókat” még meg sem említette.

Ellwood mindeközben úgy értékeli: Vlagyimir Putyin újraválasztása „megerősíti azt, hogy ő most a legnagyobb hatalmú vezető Európában”, és „így, hogy nem korlátozza sem párt, sem ideológia, hatalmasabb ma, mint Sztálin volt”. Célja pedig a brit képviselő szerint nem más, mint utánozni „hősét”, visszaszerezve a befolyást Kelet-Európa fölött, „ideértve minden hódítást egészen Rettegett Ivánig visszamenőleg”. Úgy véli: „Putyin egy orosz típushoz nyúl vissza – Rettegett Iván keletre ment, Nagy Péter északra, Nagy Katalin délre, Sztálin pedig nyugatra”. Így aztán „az, ha Moszkva bármiféle győzelmet ér el, csak felbátorítaná Putyint, jelentős következményekkel Európa biztonsága és gazdasága számára”. Ezért határozottan állítja: „messze költséghatékonyabb volna megakadályozni ezt azáltal, hogy Ukrajna képes győzni”.

Azt ugyanakkor elismeri: „a dolgok állása egyre inkább Oroszország javára fordul”, s a Putyin ukrajnai legyőzését jelentő „könnyebb opció” pedig „kezd bezárulni”.

Azonban úgy látja, hogy a problémát nem csak Oroszország jelenti: Kína az, aki „stratégiaibb, korszakalkotó kihívást jelent”. A két országot Ellwood szerint összeköti „a Nyugat lenézése, a nyugati elvek elutasítása, és az, hogy szeretnék meggyengülni látni a Nyugatot”. Kínának pedig szerinte emellett nagyobb tervei is vannak: globális vezető szerep, gazdasági és technológiai fölény, valamint területi és regionális igények érvényesítése a Dél-kínai-tengeren és Tajvanban. Ezek mögött áll össze Ellwood szemléletében egy 

 Rendkívüli veszélyt lát a brit képviselő abban is, hogy a Sanghaji Együttműködési Szervezet képében már „globális intézményük” is van, mely Eurázsia területének 80, a világ népességének 40 százalékát tömöríti, valamint 2021-es arányok szerint a globális GDP ötödét, s gyakorlatilag ez az „anti-Nyugat”.

Mindezen veszélyekre tekintettel Ellwood súlyos következtetést von le: Nagy-Britanniának fegyverkeznie kell – „és az elsők között lennie, akik útját állják a veszélynek”.