A republikánusok nem fogják beengedni a női mosdóba az új demokrata transz képviselőt
Nancy Mace képviselő már be is nyújtott egy javaslatot, hogy kizárja a biológiai férfiakat a női mosdóból.
A nagyon woke, nagyon „progresszív” eltörlés-ideológia első célpontja 1960-1980 között a pszichiátria volt.
Nyitókép: Stanislav Kogiku / APA-PictureDesk / APA-PictureDesk via AFP
***
A szerző pszichiáter professzor, címzetes egyetemi tanár, az MTA doktora
Nőgyógyász barátom kérdezte néhány évvel ezelőtt: tényleg igaz, hogy a pszichiátriában 20-30 évente megváltoznak a diagnózisok? Hogy ami korábban elmebaj volt, az többé nem az?
Igen, van benne igazság.
Pályakezdő koromban a pszichés zavarokkal küzdő emberek gyakran kaptak „neurózis”, nőbetegek pedig „hisztéria” diagnózist.
Ezek mára elavult fogalmak.
Egy 1716-os névtelen könyv hatására – a 20. század elejéig! – a nemi önkielégítést tartották az elmebaj egyik fő okának; antik kórlapokban nálunk se volt ritka a „maszturbációs pszichózis”. A homoszexualitást sem tudományos kutatás minősítette mentális betegségnek az 1700-as évek vége felé, hanem a szemlélet változása – amitől ezek az emberek vérpad vagy máglya helyett legalább életben maradhattak. Mivel azonban semmi nem bizonyította, hogy a homoszexualitás betegség volna, az 1970-es évektől kimaradt a mentális zavarok listájából. Pontosítsunk:
ilyen bizonyíték valóban nincs, de nem ezért törölték a DSM-ből, hanem a már akkor igen aktív homoszexuális „civil” szervezetek erőteljes nyomására.
Azzal a szakma döntő többsége egyetértett, hogy ne minősüljön pszichiátriai zavarnak; arról azonban nem volt szó, hogy világméretű mozgalom és mindent átható politikai aktivizmus, azután pedig óvodákat-iskolákat, serdületlen gyerekeket megcélzó erőszakos, tolakodó „hittérítés” legyen belőle…
Az elmúlt 250 év „progresszív”, forradalmi mozgalmaira jellemző, hogy soha nem állnak meg eredeti céljaiknál: amint azokat elérik, egyre újabb, egyre vadabb követelésekkel állnak elő. Ez a Trockij-féle permanens forradalom szükségszerű természete, és általában azzal végződik, hogy minden forradalom felfalja a saját gyermekeit – de eközben rengeteg (teljesen felesleges) kárt, zavart és szenvedést okoz az egész közösségnek.
Ma már sokan nem is tudják,
hogy a nagyon woke, nagyon „progresszív” eltörlés-ideológia első célpontja 1960-1980 között a pszichiátria volt:
a Ronald D. Laing és David Cooper által elindított antipszichiátria mindenestől tagadta a pszichiátria létjogosultságát. Cooper ténylegesen alapított is egy nemzetközi szervezetet, „NGO”-t a pszichiátria – és vele együtt a kapitalizmus – eltörlésére, amelynek rohamcsapatát a mentális betegek alkották volna. Némi hasonlatosság a feminizmus sorsában is fellelhető: miután annak első, és lényegében második hulláma is – teljes joggal – célbaért, a harmadik-negyedik hullám már magát a női(es)séget, az eredendő női létezésmódot tagadva és támadva lényegében önmaga ellen fordult.
Minden jel arra mutat, hogy a világot mindenestől átalakítani és uralni, az útban álló akadályokat pedig (a család, nemzet, vallás, hagyomány, egészség, „normalitás” puszta fogalmait is) eltörölni akarók egyre újabb embercsoportokat céloznak meg és használnak fel a maguk céljaira. Először a „proletárokat”, aztán a nőket, később a mentális betegeket, újabban pedig bármilyen azonosítható kisebbséget (gender, rassz, etnikum, életkor, testalkat, küllem stb).
Amit ma „identitáspolitikának” hívnak, az nem az érintettek testi vagy lelki egészségét, jólétét, biztonságát, környezetükkel való harmonikus együttélését szolgálja, ellenkezőleg: militáns indulatokra, szembenállásra, a többséget „elnyomó”-nak kikiáltva a törvények, szabályok eltörlésére uszít,
vagyis egyfajta „osztályharcot” hirdet és szít a kívülállók ellen. Az elv régi jó ismerős: divide et impera…
Szó sincs tehát arról, hogy a gender-mozgalom az LMBTQ-emberek személyes érdekeit képviselné. Többségüknek ugyanis sem igényük, sem szükségük hangos, parádés utcai felvonulásokra, de arra sem, hogy mozgalmi zászlóik virítsanak a közhivatalokon (vagy olyan tüntetéseken, amelyekhez semmi közük). Meg sem fordul a fejükben filmeket, könyveket, meséket átírni vagy cenzúrázni. Ehhez elég némelyiküket személyesen ismerni, megkérdezni…
Nem egyénként fontosak, hanem csak mint tömeg, mint az identitáspolitika eszközei.
Ennek egyik bizonyítéka, hogy a „mozgalom” nem áll meg náluk: mivel nincsenek elegen, a tárgyiasult egyetemi ortodoxia egyre újabb és újabb „elnyomott identitásokat” keres, talál – vagy talál ki. Csak néhány példa:
A „fat studies” („hájtudományok”?) szerint az extrém elhízás nem kóros és nem egészségtelen, hanem büszkén vállalható identitás, amit gyógyítani haszonleső „medikalizáció” és a szociális elnyomás bizonyítéka.
A „disability studies” („fogyatéktudományok”?) ugyanezt állítják a veleszületett vagy a szerzett testi-lelki sérülésekről, fogyatékokról, és hangos tüntetéseket szerveznek azok ellen, akik szerint természetesen minden segítség helyénvaló, de az egészséges test a normális („anti-ableism”).
A „therianthropia” szofisztikája szerint létezhetnek állati lelkek is emberi testbe zárva, tehát az így érző embereket szintén kötelező helyeslően elfogadni, bizarrériájukat pedig segíteni és támogatni. Az interneten egész közösségek léteznek, akik kutyának, farkasnak, rókának, olykor fókának vagy denevérnek érzik magukat – vagy mint az otherkinek: tündérnek, vámpírnak, földönkívülinek, netán sumér-akkád sárkánynak. Néha át is operáltatják magukat effélének…
Az abszurditásnak nincs határa. Egyesek azt is elvitatják, hogy az ember életkorát betöltött éveinek száma jelenti – ők azt is érzés szerint szabadon választhatónak vélik, mint a genderkultusz az ember nemét. Régen az elmebaj iskolapéldájának számított az, ha valaki Napóleonnak képzelte magát. Nos, legújabban már ezt is kétségbe vonja a „transzkronizmus” fogalma, mely szerint egészséges és normális identitás lehet, ha valaki a történelmi múltban élőnek érzi magát és saját élményként éli át, hogy mondjuk előző nap George Washingtonnal reggelizett.
Pszichiáterként korábban magam is találkoztam ilyen emberekkel – de mi annak idején kezeltük őket, és attól ez náluk elmúlt.
Effélékkel szembesülve az emberben ágál ugyan a kétely, hogy talán paródiát olvas, de azután ott áll feketén-fehéren: „mai posztmodern korunkban minden autonóm embernek joga meghatározni a saját identitását és valóságát(!), a társadalom pedig köteles ezt megerősíteni”.
Az identitáspolitika fő veszélye az, hogy célbaérhet: hogy a most csendes, türelmes, de túlnyomó („bináris”, heteroszexuális, apa-anya-gyermek családot, testi és mentális egészséget megőrizni akaró) többség szintén magáévá teszi és egyszer csak ugyanígy, identitás-alapon szervezi meg önmagát. Miért is ne? Ha pedig annak hasonló eszközökkel kíván majd érvényt szerezni – nos, abból nagy baj lehet…