Ennek az országnak már rég nem kellene működnie, Allah kegyelméből mégis működik – Egyiptom közelről

Nyitóképen: Kairó házrengetege, háttérben a piramisokkal. Fotó: Shutterstock 

Hörög egy szebb napokat látott fekete Hyundai Elantra a gurdakai hajnalban; szép, igényes zöld-piros villogó díszíti a tetejét, elsőre rendőrautónak tűnhet. Lásson belőlünk az is valamit, akinek a narancssárgán üvöltő motorkontroll- és üzemanyaglámpa nem osztályrésze, ezért van, gondolom. Careemon, a helyi Uberen rendeltem, elhagyni készülünk Egyiptomot. Velem korú, sebhelyes arcú srác vezeti, egy hangot nem ért idegen nyelven; ő arabul beszél a telefonjába, én angolul, így beszéljük meg, hogy ne aggódjak, biztonsággal odaérünk, illetve hogy legközelebb már gyerekekkel jöjjünk nyaralni, legyünk szívesek, insallah.

Csodavilágot hagyunk hátra. Aki járt már Egyiptomban, tudja, hotelszakmai gyorstalpalót nem tartok, pr-cikket rendelni a kiadónál tetszenek. Gigantikus üdülőtelepek szegdelik a Vörös-tenger partját El-Gúnától Marsza Alamig kétszázhetven kilométeren, meg a tenger túlpartján fekvő Sínai­félszigeten, s a recept nagyjából mindegyikben ugyanaz: jön a turista néhány all-inclusive napra, kiváló közel-keleti ételeket és a nemzetközi konyha kissé elcsépelt utánérzéseit fogyasztja vállalható Sakara sör és súlyosan ihatatlan egyiptomi rövid­italokból készült koktélok formájában, kék tenger szikrázik, korallzátonyok lengedeznek, élve pörköl a halványnarancsszín sivatag, hemzsegnek a túra­cégek, és okosan csinálva az egész nem sokkal­sokkal drágább, mint fenntartani egy-két hétnyi középosztálybeli életszínvonalat az Európai Unió bármely tagállamában.

De aki nyitott szemmel jár, az látja, micsoda csoda ez valójában – és elborzad rajta. Az egyiptomi turizmus ugyanis úgy keletkezett, hogy e reménytelenül túlnépesedett és tökéletesen működés­képtelen ország szövetéből körömollóval kivágták az egyetlen részt, ami jó valamire, s úgy működtetik, hogy az az ország összes többi részével a legkevésbé se érintkezzen.

E ponton kénytelen vagyok az olvasót a szikrázó kék tengertől az érdes zöldhasúak irányába elvonni. Az 1976-os jamaikai egyezmény óta a világkereskedelem elszámolási pénznemén, a dolláron ülő Egyesült Államokon kívül minden országnak ügyelnie kell arra, hogy legalább annyi dollárt termeljen, amennyit importra és kamatszolgálatra elfogyaszt, különben a pénze kíméletlenül gyengülni kezd, s vele együtt tovaillan az életszínvonal. Mi, európai és kelet-ázsiai szerencsések ennek érdekében dollárban jó pénzt érő termékeket exportálunk, a Közel-Kelet olajat, a turizmus célországai szolgáltatást, a posztszovjet térség munkaerőt, amely aztán keményvalutát küld haza – így aztán mi mind meg sem érezzük, hogy országaink bizonyos termékekből behozatalra szorulnak. Gondban az van, akinek több tíz millió éhes szájat kell importált élelmiszerből etetnie úgy, hogy ehhez mérhető mennyiségű exportképes terméke nincs, és a munkaerejét sem tudja külföldre küldeni, mert a csak az anyanyelvén beszélő, képzetlen emberért éppenséggel a külpiacok sem kapkodnak.

Ebben a kényszerzubbonyban szenved Egyiptom. Az országnak iszonyatosan kell a dollár kenyérre, de alkalmatlan arra, hogy száztízmillió emberre való dollárt előteremtsen. Tetézi a bajt, hogy kevés vezető szereti a látványosan gyengülő valutát, Egyiptom elnöke, Abd el-Fattáh esz-Szíszi sem – helyette fix árfolyamot tart a dollár és az egyiptomi font között, távol a piacitól. Ezen az árfolyamon dollárt leginkább eladni lehet, venni nem – azt inkább a feketepiacon, a közelmúltig a hivatalos árfolyam duplájáért, a március közepi leértékelés óta a különbség csökkent valamicskét. A fix árfolyam azon túl, hogy őrületesen sokba kerül az országnak, és akadályozza a gördülékeny külkereskedelmet, egyszerre rövidít meg mindenkit: a keményvalutáját leváltó turistát azzal, hogy nem adja meg neki a pénze valódi értékét, a kereskedőket és más szolgáltatókat pedig azzal, hogy az árazásnál egyszerre kell tekintettel lenniük a hivatalos árfolyamon váltó turistára meg saját magukra, akiknek messze drágább a dollár.

Innen már nem boszorkányság kitalálni, hogyan oldja meg a helyzetet az egyiptomi turizmus: elfelejti, hogy az országnak van egyáltalán saját pénze, mindent dollárban áraz és készpénz dollárban kér. Bankkártyázni a legtöbb helyen nem lehet, a készpénz fontban fizetők messze rosszabb árakat kapnak a dollározóknál – persze ez a pofátlan alku szép egyiptomi népszokásával enyhíthető. Így aztán a nap végén Egyiptom legfontosabb dollárbányája, a turizmus lényegében nem az országnak termel, hanem a hoteltulajdonosok és túraszervezők azon kivételezett kasztjának, amely közvetlenül a turistát feji keményvalutában – hogy aztán a helyi személyzetnek a folyton gyengülő fontban adjanak egyre értéktelenebb béreket. Innen ered a játék pénzben alulfizetett egyiptomi turisztikai dolgozók legendás teperése a baksisért; ők sem jutnak máshogyan értékkel bíró pénzhez, mint az azt birtokló turistát folyamatosan háborgatva.

Az eredmény a skizofrén csodavilág. Az életet jelentő német és újabban orosz turisták – mert Egyiptomban furcsamód a kontinentális hatalmak polgárai az igazi királyok – gyakorlatilag hazájukhoz csatolják nyaralásuk egy-két hetére a rájuk eső vörös-tengeri partszakaszt. Szájukat angolul szólásra sem kell nyitniuk, minden recep­ciós, pincér és londiner bírja legalább annyira a németet és az oroszt, mint az angolt, sőt németül előbb szól az európainak kinéző vendéghez, mint angolul. A Dieter Zetsche volt Mercedes-
vezér által irányított turisztikai óriásvállalat, a TUI saját hotelt üzemeltet Gurdakában, a helyi nagy hotellánc, a Pickalbatros névben, logóban, arculatban gátlástalanul lekoppintotta a svájci Mövenpicket. Akinek pedig eurója van, annak pénzt sem kell az útra váltania, Egyiptom üdülővárosai egyszerre részei az euró-, a font- és a dollárzónának. Saját pénznemükkel rendezik a saját nyelvükön rendelt sört, és az étteremben még apfelstrudel is van vaníliasodóval – ha nem lenne jó az idő, az ember azt hihetné, az északi-tengeri Syltre érkezett a kieli gyorssal. Csend, rend, fegyelem, jó koszt és tisztaság.

De elég leülni egy szuvenírárussal karkadéteára vagy feltenni pár keresetlen kérdést egy kevéssé gyakorlott túravezetőnek, hogy az ember lássa: a hotelek falain túl bizony dúl az armageddon. Csak úgy záporozik az indulat először az orosz turistákra, akik rondán viselkednek, és nem adnak baksist; aztán Szíszire, aki alatt a font – még az egyenesen Aladdin csodalámpájából előbújó hivatalos árfolyam szerint is – tíz év alatt a hetedére gyengült; meg az amerikaiakra, akiknek a Hoszni Mubarak elnök harmincéves országlásának 2011-ben véget vető arab tavaszt tulajdonítják.

Mert Mubarak alatt jobb volt, emlékeznek vissza fájdalmasan: a kenyeret a font váltópénzéből, a piaszterből meg lehetett venni, a csirkehús ára is a tizede volt a mostaninak. Jobb volt, naná: Mubarak hatalomra kerülésekor még csak negyvenötmillióan, 1991-ben ötvennyolcmillióan éltek az országban. A Szuezi-csatorna, az olaj, a gáz és az ország kitűnő geopolitikai helyzete nyomán begyűjtött külföldi segélyek devizabevételeiből polgárait nem adóztató, csak támogató járadékos gazdaság működött, ami kilencvenmilliós népességnél már látványosan nem bírta a strapát, majd – hathatós amerikai segítséggel – vérbe is fulladt. Amerika legkárosabb hazugsága volt bebeszélni a fiatal egyiptomiaknak, hogy Mubarak diktatúrája miatt élnek rosszul.

Pedig a valóság egyszerűbb és kegyetlenebb: az ország 1981-ben, 2011-ben és 2024-ben pont ugyanúgy egymillió négyzet-kilométernyi élhetetlen sivatag kis oázisokkal tarkítva a Nílus és a tengerek partján. Csak ma több mint dupla annyi éhes fiát kellene eltartania, mint negyvenhárom éve. Nem lehet. Megalomán vezetők gigaprojektjei és árfolyamhazugságai ronthatnak valamicskét a helyzeten, de Egyiptom katasztrófáját megoldani a legjobb vezetőnek sem lenne hatalma. Egy módon lehetne csak jobb – kevesebben kellene lenni. A politikus itt a természet kegyetlen hatalmába ütközik: az ország népe nyomorog, a gazdaság működő része pedig szép lassan dollár­falat húz önmaga és a resztli közé. S akkor már majdnem mindegy, megépül-e az elnök új fővárosa a sivatagban. A nagy kép szempontjából nem oszt, nem szoroz.

Musztafa, a szomszéd szálló szuvenírboltosa arrébb löki a csészében a nagyra szívódott hibiszkuszvirágot, és csontos ujjával a számológépre mutat. „A számológép szerint ennek az országnak már rég nem kellene működnie. Allah kegyelméből mégis működik” – mondja, sorolva kalandos-kacskaringós élete azon mozzanatait, amikor hóna alá nyúlt a Mindenható. Szűkmarkú főnöke egy szorult helyzetben hirtelen megduplázta a fizetését, egy hölgy az utcán „testvértől testvérnek” ezerötszáz fontot nyomott a kezébe, ramadán végén megkönyörült éhező családján a bátyja, és az ő iftárjuk maradékából Musztafáék is jóllakhattak.

Az életösztönhöz és Allahhoz fordulni logikus megoldás egy olyan országban, amely az ember alkotta gazdaság minden modellje és iskolája szerint reménytelenül megbukott – a kapitalizmushoz a dollár hiányzik, a feudalizmushoz meg a föld, marad hát a kegyelem, mert egyedül annak nincs materiális határa. De valamennyit a turista is tehet. Pél­dául azt, hogy az egyiptomi turizmus kényelmesre taposott ösvényéről letérve csak azért is a hivatalos árfolyamon vált, és fontban fizet. A baksist meg nem az összes szembejövő zsebmetszőnek adja, s nem is a dollárkereső nagyvállalkozói kasztnál költi el, hanem kegyelmi pillanatokat szerez az úton megismert jó embereknek, miközben szerencsés hazájáért hálát adva magába szívja a csodát.