Ez volt 2023 a külpolitikában – egyre csak szorult a hurok, míg aztán ősztől hirtelen el nem engedett.
Június végén jelentkeztem e hasábokon az év számomra legfontosabb publicisztikájával a nagy visegrádi meccsről. Nyár eleje volt, s az úgynevezett nagy tavaszi ukrán ellentámadás akkor kezdett el halovány életjeleket mutatni. Egyszerű, de súlyos dolgot próbáltam elmondani: azt, hogy eljött a döntő pillanat. Hogy eddig lehetett a Magyarország és Lengyelország között feszülő Ukrajna-politikai ellentétet politikai kozmetikázgatással szőnyeg alá söpörni, s ezt most bizony le kell majd játszani. Vagy sikerrel jár az ukrán ellentámadás, Ukrajna visszaszerzi a kontrollt megszállt területei fölött, mi pedig elismerjük tévedésünket – vagy az lesz, amire a magyarok számítottak mindig is: Ukrajna nem lesz képes katonai úton visszaszerezni, amit elveszített, és a katonai helyett megegyezéses megoldást pártoló magyar gondolkodás bizonyul helyesnek.
Akkor még nem sejtettem, hogy a 2023-as év Magyarország számára összehasonlíthatatlanul eltérő két fele között is
ugyanez, a ma már némi gúnnyal, macskakörmök között emlegetett ukrán „ellentámadás” lesz a határvonal.
Az ugyanis csúfosan, megkérdőjelezhetetlenül elbukott, és kiderült: nem mi olvastuk teljesen félre a világot. Valamikor ekkor kezdett fékezésbe a nyugati világ másfél éven át velünk szemberobogó páncélvonata.
Merthogy nem indult jól ez az év, egyáltalán nem. Csehország vezetéséből januárban kiakolbólították a választók Miloš Zeman elnököt, az utolsó magyarbarát elemet, és egy háborús héja NATO-tábornokot ültettek a helyébe. (Ez tényleg rontotta a magyar pozíciót – ellentétben a brazil elnökválasztással, ahol csak a belpesti lázálmok szerint kapott ki Orbán.)
Nyugat-Európa télutón-tavaszelőn még egyszer nekidurálta magát az ukránok felfegyverzésének, francia nyitánnyal összeállt a harckocsi-koalíció, Finnország NATO-tag lett,
Donald Trumpot bíróság elé citálták, a Tajvan ügyében az atlanti ortodoxiából kibeszélő Emmanuel Macron elnököt keményen berámázták. Közben kemény csattanásra rendezkedett be a Nemnyugat, Putyin a Győzelem napján az égvilágon semmi békepártit nem mondott, Szaúd-Arábia látványosan szakított az USA-val.
Aztán átesett nem mindennapi stressztesztjén a magyar sorsot meghatározó három fővárosból – ahogy a miniszterelnök mondja: Berlin-Moszkva-Sztambul – kettő. Recep Tayyip Erdoğan török elnököt a nem kis részben a saját 2016 óta tartó gazdaságpolitikai hibáiból következő inflációnak, Vlagyimir Putyin orosz elnököt meg a saját hadvezérének sikerült majdnem megdöntenie. S nem dőlt meg egyik sem; a török infláció még él, de Prigozsin halott.
Ország-világ számára kiderült: ezek a rendszerek bizony nem gyengék. Aki gyenge voltukra épít politikát, légvárat épít, nem mást.
Augusztus elejére beütött a kénköves ménkő. Kezdett nagyon látványossá válni, hogy nyolcadik hónapja nem röpködnek az uniós pénzek ügyében áttörésnek látszó csészealjak, a német politika és média, valamint az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége koordinált akciót indított, hogy hazánkba ne érkezzen több német és amerikai befektetés, az USA mindenféle alap nélkül, nyilván a svéd NATO-csatlakozástól és Ukrajna kisebbségnyomasztási igényeitől nem függetlenül ESTA-szankciót vezetett be, Románia demarsban igyekezett befogni Orbán Viktor pörös száját, Oroszország megengedett magának egy 56-os forradalmárokat fasisztázó új történelemkönyvet. Semelyik, de semelyik relációban nem alakultak jól a dolgok. Nagyon nem.
Aztán Isten tudja csak, mitől – de megfordult a szél. Hogy mihez kössem, őszintén nem tudom.
Kénytelen vagyok az ukrán ellentámadás csörgő-csattogó kudarcához kötni, amely nettó háromszáz négyzetkilométernyi orosz területi nyereséggel zárult, ezáltal úgy rácáfolt a háborúban követendő egyetlen helyes úttal kapcsolatos összes nyugati agymenésre, hogy azt már nem igazán lehetett magyarázni.
Nem fordult minden jóra, sőt –
de a Magyarország felé robogó, dicstelen halált ígérő páncélvonaton mintha behúzta volna a vészféket valaki.
Szeptemberben az amerikai kongresszus republikánusai a front befagyását látva megálljt parancsoltak Ukrajna finanszírozásának, így az amerikai politika lassan visszadugta a hangárba a nehézbombázókat, s elővette helyettük a hangtompítós diplomáciai Glockot. Elkezdtek záporozni a hírek az ukrajnai korrupcióról, leváltották miatta a védelmi minisztert és a területi hadurakat. Robert Fico visszatért a szlovákiai választáson. Az októberi Hamász-támadás pedig szembesítette a nyugat-európai választókat saját démonjaikkal, s azóta a bevándorlásügyi hangulatváltást szinte harapni lehet. A Berlaymont folyosóin még nem – de az európai utcákon nagyonis.
Magyarország katonákat küldött a franciák oldalán stabilitást és békét tartani Csádban, Olaf Scholz, Emmanuel Macron és Charles Michel is egyeztetésre hívták Orbán Viktort Európa jövőjéről.
Überdeutschland anyagi (és Európa-politikai) mozgásterét a zérus hűvös vidékére vágta vissza a költségvetési trükközést megelégelő német alkotmánybíróság,
az ukrán kormánypárt frakcióvezetője pedig bevallotta: lényegében egyedül a katonai semlegességet kérte Putyin Isztambulban a békéért, s ők erre Boris Johnson parancsára maguk mondtak nemet. Geert Wilders közben a semmiből választást nyert Hollandiában. Magyar szemszögből csupa-csupa jó hír: a magyar álláspont támogatókat és alátámasztást nyert, a velünk szembeni pedig nagyot veszített lendületéből.
A december pedig megkoronázta az évet: a miniszterelnök lényegében semmit fel nem adva méretes zsákjában hazahozott Brüsszelből 10,2 milliárd eurót Magyarországnak, Ukrajna hanyatt-homlok rohant orvosolni a magyar kisebbség jogfosztását, és elektromos autógyárat hozott Szegedre a Tesla-verő kínai BYD. A rondán induló évet minden szempontból szépen zártuk. A 21. századi Magyarország legnehezebb másfél éve után 2023, a kis pajkos, csak visszaadta a reményt.
Majdnem otthagytuk a fogunkat, de aztán kiderült: igazunk van. Épp ideje volt.
2024 nem lesz sétagalopp – nem szabad lebecsülni a lengyel kormányváltás Magyarországra és Európára nézve egyaránt súlyos következményeit, s azok, akik Ukrajnában és azon kívül másfél éven keresztül hittek egy háborús lázálomban, nem fogják olcsón adni az igazukat. De végre jól zárunk egy évet a külpolitikában, vagy legalábbis messze jobban, mint ahogy kezdtük
Álom az élet, kár lett volna disszidálni. Önök se menjenek sehova – a 2024-es külpolitikai hullámvasút is a Mandiner hasábjain lesz a legizgalmasabb!
Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán
Hosszú vitatkozások zárultak le azzal, hogy Olaf Scholz német kancellár szombaton közölte: végleges döntésük, hogy Ukrajna nem kap a nagy hatótávolságú német cirkálórakétákból.
Németország világos döntést hozott arról, hogy mit teszünk és mit nem. Ez a döntés nem fog változni.
Orbán Viktor békeküldetését támogatni kell – Ukrajna, Európa és a világ érdekében.
Ennek a háborúnak orosz részről nincs fasiszta vagy náci eleme. Nem akarják kiirtani, leigázni, megsemmisíteni az ukránokat.
Minden háború egyszer véget ér. Az ukrajnai lezárására az orosz elit is készül. Összeállításunk arról, hogy milyen exit-stratégiában gondolkodik Moszkva, és milyen tűzszüneti opciókat latolgat, amelyek elfogadhatóak lehetnek számára.
Izlandtól Görögországig, a balti államoktól Portugáliáig mindenhol vannak ukrajnai menekültek.
Az egykori köztársasági elnök fotókat osztott meg új megbízatásáról.
A NATO távozó főtitkára szerint valamikor le kell majd ülni Oroszországgal tárgyalni.
