„Wir schaffen das!“ Avagy megérkezett a Szövetségi Migrációs és Menekültügyi Hivatal legfrissebb jelentése. Tanulságos olvasmány.
Más migránsoktól eltérően az uniós országok állampolgárai amilyen lendülettel Németországba költöznek, ugyanolyan lendülettel előbb-utóbb távozni is szoktak – derül ki a német Szövetségi Migrációs és Menekültügyi Hivatal legfrissebb, de még a 2022-es adatokat prezentáló jelentéséből.
Szikár tény, megbízható német számadat: 2019-ben 211 740 magyar élt Németországban, míg 2022. december 31-én (azaz annak a választási évnek a végén, amikor
már az urnazárást követő két hétben csak Donáth Annának rögtön „öt meleg barátja” hagyta el az országot az állítólagos kilátástalanságában)
létszámuk 214 695 volt. Az négy év alatt mindösszesen plusz 2955 fő. Könnyen belátható, hogy nem a kiköltözők száma ilyen alacsony (különös tekintettel a románok egyidejű 135 ezres növekményére), miként az sem valószínű, hogy a németországi magyarok idővel szublimálnak (hiszen az állampolgárságot sem kérik ekkora tömegek); hanem többnyire helycseréről van szó: az újak mennek, mások meg történetesen fogják a cókmókjukat és hazajönnek. És valóban:
még a kiugróan kofferpakolós 2022. esztendőben is csupán 4021-gyel haladta meg az elköltözők száma a Németországból visszaérkezőkét,
így nőtt az ottani magyarok száma abban az évben 1960-nal (a románoké közben 39 ezerrel, bezzeg).
Külön érdekesség, hogy a Németországban élő magyaroknak 6 százaléka született Németországban, ami más országok állampolgáraihoz viszonyítva alacsony arány – az Európai Unióhoz később csatlakozott románok és bolgárok esetében ez 8,2 százalék, a horvátoknál egyenesen 13,7.
Szűk 28 ezer kiskorú magyar él Németországban, szemben a 167 ezer kiskorú románnal, a 60 ezer kiskorú horváttal, vagy akár a 38 ezer göröggel.
Okos statisztikusok ebből nyilván szakszerűbb következtetéseket tudnának levonni, mint a magamfajta laikus, mindenesetre talán megfogalmazható az az óvatos sejtés, hogy szép csöndben számos család is szivárog hazafelé.
A jelentés mindenesetre megállapítja: 2021-ben az uniós tagállamok közül húsz esetében haladta meg az elvándorlás a visszavándorlást (idetartozik Németország, amely 2010 óta már 600 ezer németet veszített; de itt találjuk Belgiumot, Franciaországot és Svédországot is); ezzel szemben
a német hivatal a pozitív visszavándorlási egyenleget mutató 11 tagállam között tartja számon Portugáliát, Írországot és Magyarországot.
Magyarországra egyébként 2022-ben 2052 német érkezett, ezzel az ország Thaiföld és Belgium között áll a célországok ranglistáján (összehasonlításképpen: a tengerparti dolce vitát kínáló Olaszországba 3214 német költözött, Portugáliába 2757).
A Magyarországra migráló németek korösszetételét a jelentés sajnos nem tartalmazza; összességében azonban nem nyer bizonyítást az az állítás, amely szerint Németországból csupán azért van elvándorlás, mert a jómódú nyugdíjasok tömegével áramlanak naposabb vidékekre –
az adatok szerint ugyanis a távozók csupán 6,3 százaléka idősebb 65 évesnél.
De érdekes adatokra bukkanhat az is, aki szerint vendégmunkás és ellenőrizetlenül beáramló illegális migráns között a végeredményt tekintve érdemi különbség nincsen.
Mint ismert, Németország az 1960-as évek környékén külön egyezményeket írt alá vendégmunkások fogadására irányulóan, mások mellett Spanyolországgal, Portugáliával, Görögországgal, illetve Törökországgal. Ennek nyomán a külföldiek aránya az 1961-es 1,2 százalékhoz képest 1970-re elérte a 4,5 százalékot, azaz egy évtized alatt bő 3 százalékponttal nőtt; aztán teltek-múltak az évek, és kismértékű konstans növekedés, illetve időnkénti stagnálás után 2014-re a nem német állampolgárok aránya már súrolta a 9,3 százalékot. 44 esztendő alatt szűk öt százalékpontos növekedés.
Hogy azután 2014 és 2022 között – hopp! – 9,3-ról 14,6 százalékra ugorjon a mutató; ami ugye nyolc év alatt jelent bő 5 százalékpontot.
Lazán kapcsolódik, hogy 2022-ben 176 433 bűncselekményt követtek el „jogosulatlanul az országban tartózkodó gyanúsítottak”, míg a jogszerűen az országban tartózkodó külföldiek 607 ezret; ez dobogós helyet érdemel a 2015-ös és a 2016-os bűnözési rekordok mögött. Hogy 2023-ban mennyivel lett jobb a helyzet, az egyelőre kérdéses: a berlini rendőrség szintén most közzétett adatai szerint
2023-ban a fővárosban 13 százalékkal nőtt a fiatalok által csoportosan elkövetett erőszakos bűncselekmények száma, 7 százalékkal volt több késes támadás (naponta közel tíz), másfélszeresére ugrott a betörések száma és egyharmadával több autót loptak el.
A jövőt illetően megállapítható továbbá, hogy 2022. december 31-én a Németországban élő külföldiek 58,6 százaléka volt 40 évesnél fiatalabb, míg a német állampolgároknak csupán 40,6 százaléka.
A termékenységi ráta a német nők körében 2022-ben 1,36 volt, míg a külföldiek esetében 1,88 – ami egyébként komoly visszaesés a 2016-os 2,28-hoz képest: így a bennszülöttekhez viszonyítva a fórjuk már mindössze 40 százalék.
(Nyitókép: AFP)
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Az ENSZ hangsúlyozza: a tartós visszatéréshez nagyszabású újjáépítésre és munkahelyekre lenne szükség.
A szélsőbalos halálos fenyegetéseket Charlie Kirk meggyilkolása óta nem árt komolyan venni.
Ahhoz nincs kedvem, de szívesen beszélgetek vele a háborús őrületről, a bevándorlók szétosztásáról és a Tisza által tervezett megszorításokról.
Véget ért az 5 éves per, Salvini felmentését az olasz bíróság jogerősen megerősítette, Orbán Viktor pedig üdvözölte az ítéletet.
Levelet írt az Európai Bizottság elnöke.
Az Egyesült Államok elnöke újabb húsz ország állampolgáraival szemben vezet be teljes vagy részleges beutazási korlátozásokat, nemzetbiztonsági okokra hivatkozva.
A baloldali elemző aggályosnak tartja, hogy a Tisza Párt már most, ellenzékből is eléri jogi úton egy sajtótermék különszáma terjesztésének bírói megtiltását.
Akad némi közös történelmünk.
