Nem, ez még nem pápai eretnekség – de mostantól érdemes lesz nagyon figyelni

A pápa elrendelte, hogy megáldhatóak a melegkapcsolatok – szólnak a hírek. Ez nem igaz: kiterjesztették az áldás definícióját, de az úgynevezett irreguláris kapcsolatok továbbra sem tartoznak bele, s ezt a Hittani Kongregáció deklarációja is leszögezi.

A Hittani Kongregáció ugyanis, ami a mostani dokumentumot is jegyzi, nem a pápa, bár előbbi az utóbbi meghosszabbított keze. A Hittani Kongregáció 2003-ban adott ki elég egyértelmű, a hagyományos tanítást megerősítő útmutatót az azonos neműek kapcsolatáról, majd 2021-ben egy újat. Ennek az elejét idemásolom:

„A Hittani Kongregáció válasza egy dubiumra az azonos nemű személyek kapcsolatának megáldásáról

A FELTETT KÉRDÉS:
Van-e az egyháznak hatalma arra, hogy áldást adjon az azonos nemű személyek kapcsolataira?

VÁLASZ:
Negatív.”

Egyes értelmezések szerint ezen változtatott némileg most a Hittani Kongregáció, kiterjesztve az áldás fogalmának értelmezését. De  valójában nem változtatott.

emellett hangsúlyozza a dokumentum, hogy liturgián kívül, s úgy lehetséges a dolog, hogy semmiképp se tűnjön házasságnak, szertartásnak. Az áldást kérők „Isten üdvözítő jelenlétére szorulnak”, „Isten segítségét kérve, jobb életért” fordulnak áldásért, ráadásul „még ha az ember Istennel való kapcsolatát a bűn elhomályosítja is, mindig áldást kérhet, kezét Isten felé nyújtva”. 

Ferenc pápa nemrég leteremtette a német egyházat, mondván, a kiközösítést kockáztatják, ha női papokat próbálnak szentelni, és „melegházasságokat” próbálnak megáldani. A rendelkezés azt is hangsúlyozza, hogy a homoszexuális kapcsolat továbbra is bűn.

Személyeket meg lehet áldani szinte bármikor, inherensen rendellenes kapcsolatokat nem, még az új deklaráció szerint sem, hiszen az maga szögezi ezt le.

A probléma inkább az, hogy az egész dokumentum, mint ahogyan a ferenci pápaság egésze, könnyedén szolgálhatja az összemosást, a konfúziót. Emberek egyenkénti megáldása, illetve egy kapcsolat megáldása, ez nyilván distinkció, de a többséget nem érdekli, ők világos beszédet várnak.

A két illető odaáll a pap elé, hogy az egyszerre, de egyénenként megáldja őket, és akármit is mond a vatikáni deklaráció, aki akarja, úgy értelmezi félre a maga számára a dolgot, hogy akkor most a pap megáldott egy melegpárt.

Ez a dologban a csavar. 

Egyébként érdekes módon sűrűn szállnak mostanában a Vatikánba a dubiák, azaz a helyi püspökök által beküldött, megválaszolandó keresztkérdések. Múltkor itt volt például az a kérdés, hogy

és hasonlók, azt is gyorsan s örömmel válaszolta meg a Vatikán. Mintha a helyi püspökök fensőbb sugalmazásra küldözgetnék be ezeket a kérdéseket, hogy a pápa, pontosabban a Hittani Kongregáció válaszolhasson rájuk.

Ezzel együtt pár dolgot érdemes észben tartani.

Közkeletű vélekedés, hogy a pápa, mivel úgymond az egyház tévedhetetlennek tekinti, valamint mert teljhatalmú, úgy változtatja meg az egyház tanítását, amint szeretné. Ez azonban nincs így: 

A római pápa feladata az egység biztosítása, a tanítás hitelességének garantálása és az evangélium terjesztése. A pápának még az egyetemes zsinatok is alá vannak rendelve, ám hatalma nem korlátlan: „nem mondhat ellen az isteni Kinyilatkoztatásban foglaltaknak, s csak arra a célra használható, amire Krisztus az Egyházat alapította: a lelkek javára. Ez kizárja az önkényességet, s egyben garantálja a hívők jogos autonómiáját”. A pápai hatalom „mindenekelőtt a krisztusi tanítás hitelességének megőrzését és a hagyományhoz való hűséget szolgálja”.

A pápai tévedhetetlenséget kimondó I. Vatikáni Zsinat (1869-70) sem a pápa minden megnyilatkozását nyilvánította tévedhetetlennek, hanem jól körülhatárolta a tévedhetetlenség eseteit (Pastor Aeternus). A tévedhetetlen tanítások nem változtathatóak meg senki által, későbbi pápák és zsinatok által sem, vitázni sem lehet róluk, csak eredeti értelmük meghagyásával, szóval véglegesek.  

Mindez nem jelenti azt, hogy a pápa, a zsinatok és az egész tanítóhivatal egyéb megnyilatkozásai, tanításai ne lennének követendőek az egyház tagjai számára. 

Mint arra a Nemzetközi Teológiai Bizottság felhívja a figyelmet: „a hagyomány eleven jellegéből adódik, hogy a tanítóhivatali kijelentések nagyon sokfélék, különböző súlyúak és kötelező érvényük is eltérő fokozatú”. Ugyanakkor: „mivel a tanítóhivatali hirdetés mindig egy eleven egészet alkot, ezért a hívők egyetértése nem korlátozódhat a formálisan definiált igazságokra”. 

Ha a pápa magánteológusként nyilvánul meg, vagy a magánvéleményét fejti ki, az nem tanítóhivatali aktus, ahogy egy pápai interjú sem az. A pápa egyházkormányzati, egyházpolitikai ügyekben sem tévedhetetlen. Ugyanakkor sem az egyházfő, sem az egész tanítóhivatal nem mondhat ellent a tanítóhivatal korábbi, tévedhetetlen kijelentéseinek, és a korábbi, nem tévedhetetlen, de magasabb kijelentések is felülírják az újabb, de alacsonyabb szintűeket. 

A tévedhetetlen tanítások nem változtathatóak meg senki által.

Mindez nem merő elmélet. I. Márton pápa (649-653) és a III. Konstantinápolyi Zsinat (680-81) elítélte I. Honorius pápa (625-638) monothelétizmusát,  XXII. János pápa (1316-1334) pedig a párizsi teológusok, majd egy általa felállított bizottság vizsgálata után vissza kellett vonja azon, még pápává választása előtt közzétett, de pápasága alatt szentbeszédeiben is hirdetett tételét, amely szerint az elhunyt igazak nem azonnal kerülnek Isten színe elé, csak majd a végítélet és a test feltámadása után, mivel ezen álláspontja ellentmondott az egyház hagyományának.

Tudjuk, hogy „a középkori kánonjogászok sokat foglalkoztak azzal, mit lehet tenni, ha a pápa eretnekké válik, azaz makacsul tagad valami hittételt”, végül igazi kánonjogi megoldás nem született az eshetőségre, mivel ez „meglehetősen valószínűtlen, elméleti kérdésnek” tekinthető (a fenti esetek sem tanúskodnak például makacsságról, és vitatottak az egyháztörténészek által).

Chad Ripperger atya a Szenthagyományról szóló egyik kötetében (a négy közül) felhívja a figyelmet arra is, hogy ugyan az egyházban az idők végezetéig megőrződik a teljes hit, de lehetséges, hogy bizonyos időszakokban csak az egyház egy részében: „a lényegi és szükséges igazságok mindig nyíltan tanítva lesznek, elfogadva és továbbadva az egyház által. De ez nem jelenti, hogy minden egyes pápa, minden egyes püspök, pap és tanító is így tesz.”

Remélhetőleg ez elvi dolog marad – pápák jönnek-mennek, a szenthagyomány pedig örök.

(Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán)