Caster Semenya belső herékkel és méh nélkül is nagyon-nagyon „büszke nő” – de azért, biztos ami biztos, felesége van

A világ kétosztatú. Igen-nem, jin és jang, élet és halál, fekete-fehér, férfi és nő. A számítógép is kettes számrendszer szerint működik. Nekünk magyaroknak ebben nincs semmi furcsa, nyelvi logikánkban a két kéz vagy szem egy egészet alkot; félszemű, féllábú ember van, a házaspár női tagját pedig úgy hívják: feleség.

Bizonyos vallásokban, népeknél és korokban a felek (fél!) nem egyenrangúak. A kereszténység ezt így oldja meg Pál apostol javaslatában (Kol 3,19-20): asszonyok, engedelmeskedjetek a férjeteknek – valamint (a liberálisok által kevésbé idézett folytatásban) férfiak, szeressétek a feleségeteket.

Hogy ki kapott nehezebb parancsot, annak eldöntéséhez képzeljük el, melyik könnyebb: engedelmeskedni a főnöknek vagy szeretni a főnököt. 

És akkor jöttek a feministák, akik azt mondták, ez nem két egymást kiegészítő fél, hanem ellenfelek, akik harcolnak egymással – illetve főleg a nők harcolnak a férfiak ellen. Lett egyenjogúság, a hagyományos női szerepeket leértékelték. Leginkább az anyaságot, amely mindennél csodálatosabb hivatás, az élet adását, táplálását jelenti; magát az édesanyát pedig (aki egyszerre tanítónő, szakács, titkárnő, menedzser, pszichológus, újabban sofőr és fotós, meg persze takarítónő és vasalóasszony, fodrász és manikűrös) újabban „szülőgépként” definiálják ezek a szerencsétlen újundokak.

A hagyományos férfiszerepekkel mindeközben fordítva történt – azokat meg felértékelték, sőt egyedül értékes szerepekként határozták meg (pénzkeresés, cégvezetés, tanítás, orvoslás, bányászat, kukaürítés – na jó, ez utóbbi kettőt nem); 

Főleg persze azok a nők visonganak, akik tényleg nem egyenlőek, bizonytalanok, vagyis hangerővel pótolják, ami a környezetük visszaigazolásából hiányzik. Normális nőben nem merül fel, hogy ne lenne egyenlő a férfiakkal. Az ilyen szánalmasan hőzöngők pedig sem női, sem férfi elismerést nem fognak kapni. (Karikó Katalinnak nincs szüksége bizonygatni, de nem is gondolja senki, hogy a „női Nobel” kevésbé volna értékes.

Amikor tehát megtörtént a nő és férfi közötti határ elmosása egyenjogúság címszó alatt, a következő lépés a kettősség tagadása lett. Már nincsenek is külön férfiak és nők. Leginkább nők nincsenek. Már a szépségkirálynők is férfiak. És a futónők is. És itt érkezünk meg Caster Semenyához, a világ- és kétszeres olimpiai bajnok dél-afrikai atlétához, aki ránézésre inkább férfi, a szervezete túl sok tesztoszteront termel, de ennek mesterséges visszaszorításával azért rajthoz állhat a nők között.

Polgárpukkasztásból (bár lassan ma már ez a mainstream, és inkább a bírálat számít pukkasztásnak) azt nyilatkozza: „Attól, hogy nincs méhem és belső heréim vannak, még nem leszek kevésbé nő”.

Itt aktiválódik az a dilemma, amit a régi magyarok akkor éreztek, amikor teljesen kicsúszott a talaj a lábuk alól: hogy tudniillik azt sem tudták, fiúk-e vagy lányok. Mert mi a nő és mi a férfi?

Magyarként ezt a problémát már megint nem értjük, mert nálunk a lány, a bakfis, az asszony mind nő, a fiú, a fiatalember és a fickó mind férfi, az asztal pedig asztal. 

Semenya se véletlenül használja ezt a kifejezést, hiszen pride-nak nevezik az eltérő nemi orientációjúak felvonulását is. A büszkeség lényege, hogy valami olyan jó tulajdonságunk van vagy elértünk valami olyasmit, amit mások is értéknek tartanak.

(Ez a probléma egyébként a Nemzeti Múzeum sok vihart kavart kiállításával is.)

Természetesen léteznek sérültek, valamiben hátrányt szenvedők, akiknek ezért fenntartanak külön lehetőségeket arra, hogy sikert is megélhessenek (ld. pl. paralimpia), de a kisebbséget sose tegyük normává. Főleg ne engedjük érvényesülni azt a törekvést, hogy a normától való eltérést, a devianciát pozitív dolognak véljük. (Ez nemcsak testi, hanem lelki-szellemi hiányosságokra is igaz. A bűnöst nem, de a bűnt elítéljük. „Menj, de többet ne vétkezzél!”)

Nem tudom, a Dél-Afrikai Köztársaságban létezik-e házasság azonos neműek között (ha igen, akkor Semenya leszbikus), vagy arról van szó, hogy ez az atléta mégiscsak férfi, ami abból is látszik, hogy a nőkhöz vonzódik. Az internet szerint még két közös gyermekük is van, ám sajnos arról nem találtam forrást, hogy természetes úton fogantak-e vagy örökbe fogadták őket. 

Erre a trükkre egyébként azért lehetett szükség, mert feminizmus ide vagy oda, azért a két nem mégsem teljesen egyforma, és egy közepes férfi atléta lazán lehajrázza a legjobb nőket. Úgyhogy a sikertelen férfi sportolók számára megnyílt az út, hogy akár csapat-, akár egyéni játékokban kellő öntudattal a nők között versenyezzenek. És akkor már nemcsak a szépségkirálynő lesz férfi, hanem a világbajnok női kézilabda-csapat, a Wimbledonban női egyesben győztes teniszező, sőt,

Akkor örülnek majd csak igazán a feministák.

(Nyitókép: Phill Magakoe / AFP)