Az ellentmondásos külpolitikai guru – Kissingerről röviden

1969. január 20-tól 1975. november 3-ig az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt, először Richard Nixon, majd Gerald Ford alatt. 1973. szeptember 22-től 1977. január 20-ig külügyminiszter volt, s ő volt az első külföldi születésű állampolgár, aki ezt a tisztséget betöltötte. 1973-ban Kissingert és Le Duc Tho-t közösen tüntették ki Nobel-békedíjjal, hivatkozva az azonos évben született párizsi békemegállapodásra, mely lezárta a vietnami háborút (a kitüntetést a vietnami politikus elutasította).

A szerdán elhunyt Henry Kissinger mentsége legalább az lehetett, hogy ő eleve nem gondolta, hogy a háború megnyerhető. Kissinger egyike volt azon kevés politikusoknak, akik nem csak közszolgálatuk előtt voltak meghatározók – Kissinger a Harvardon oktatott –, de azt követően is. Leköszönése után ő volt a Közép-Amerikával foglalkozó kétpárti nemzeti bizottság elnöke, amely 1983 és 1985 között ülésezett. 1984 és 1990 között elnöki külföldi hírszerzési tanácstag, később integrált hosszútávú stratégiai és védelmi politikai tanácstag is. Megalapította saját tanácsadó cégét, a Kissinger Associatest is, és utolsó évtizedeiben egyfajta külpolitikai guruként tartották számon, aki sokkal mélyebben és bölcsebben látja át a világ politikai mozgásait, mint mások.

Kevés példa illusztrálja ezt jobban, mint hogy a 2008. szeptember 26-ai amerikai elnökjelölti vita során Kissinger nézetei heves vita tárgyát képezték Barack Obama és John McCain között. A két jelölt annak kapcsán feszült egymásnak, hogy az Egyesült Államok „feltételek nélkül” magas szintű tárgyalásokat kezdett volna Amerika néhány komoly ellenségével, köztük Iránnal. McCain szerint a Kínával való korábbi, Kissinger által egyengetett egyeztetéseket alapos felkészülése jellemezte, az Iránnal való tárgyalás viszont elkapkodott volt. Obama tiltakozott, és 

Kissinger világnézetének formálódásához szükséges áttekinteni rövid életrajzát. Családja 1938-ban vándorolt be az Egyesült Államokba a náci zsidóüldözés elől, 1943-ban lett amerikai állampolgár. A második világháború alatt az amerikai hadseregben szolgált, majd a háború utáni amerikai katonai kormányzatban Németországban vállalt szerepet. Ezt követően a Harvard Egyetem doktorált, 1954-ben oktatóként tért vissza az alma materbe. 1962-ben az államtudományok professzora lett, 1959-1969 között pedig a védelmi tanulmányok programigazgatója. Emellett 1955 és 1968 között különböző amerikai ügynökségek tanácsadója volt biztonsági kérdésekben, Dwight D. Eisenhower, John F. Kennedy és Lyndon B. Johnson elnöksége idején.

Külpolitikai koncepcióját tekintve Kissinger a „realizmus” híve volt, szemben elődeinek ideológiai és vallási alapjaival. Ez nem azt jelenti, hogy alatta az amerikai külpolitika ne fogalmazott volna meg idealista célokat a retorika szintjén, de Kissinger a külpolitikában nem az „erkölcs”, hanem az „érdek” fogalmát állította előtérbe. Kissinger jól ismerte Metternich, Castlereagh és Bismarck életrajzát, ilyen értelemben külpolitikai gondolkodásának határozott európai gyökerei (is) voltak. Főbb tételei abban foglalhatók össze, hogy a katonai erő fontosságát hangsúlyozta a nemzetközi kapcsolatokban, az eseményeket az erőegyensúly szempontjából ítélte meg, hangsúlyozta az államférfiúi képességek szerepét, és különösen fontos volt számára a szavahihetőség. 

. Tevékenysége természetesen komoly kritikákat is kiváltott. A néhai Christopher Hitchens baloldali brit író egyenesen könyvet írt, amelyben „bíróság elé állítja” Kissingert. A szöveg egyfajta vádirat, amelyben gyilkossággal, emberrablással és kínzásra való összeesküvéssel vádolja, főleg a vietnami háborús áldozatokkal, a bangladesi és a timori mészárlásokkal, valamint chilei, ciprusi és washingtoni merényletekkel összefüggésben. Kritikusai szerint munkássága során szélsőséges rezsimeket támogatott, pl. dél-amerikai szélsőjobboldali kormányokat. Ezek a kritikák, melyekbe itt részletesebben nem tudunk belemenni, egyébként illeszkednek az amerikai külpolitikai általános progresszív bírálatába, tehát nem feltétlenül kötődnek Kissinger személyéhez. Eközben még 

Magyarországon a legutóbbi időben az MCC Press adta ki fordításban egy könyvét, nevezetesen Az állam vezetéséről szóló munkáját, aminek alcíme: Hat politikai stratégia a XX. századból. Ebben Konrad Adenauer, Charles de Gaulle, Richard Nixon, Anvar Szádát, Li Kuang-jao és Margaret Thatcher példáin keresztül mutatja be azokat a kvalitásokat, melyeket a legfontosabbnak tart az állam vezetése szempontjából.Kissinger egyik komoly referencia-alapja De Gaulle, aki szerinte lehetővé tette a franciák számára, hogy a nácikkal szemben az ellenállók oldalán helyezzék el magukat, és szinte teljesen felszámolta a történeti emlékezetből Vichy sötét fejezetét. Úgymond „politikai valóságot teremtett” – írja Kissinger -, s tette ezt „puszta akaraterővel”. Látható, hogy Kissinger számára ez egy különösen nagy teljesítmény, tehát nem feltétlenül a történeti igazsággal való egyezést kereste, hanem úgy vélte, egy politikus képes a realitást akarata által „meghajlítani”. Tegyük hozzá: azért is érdekes eszmefuttatás ez, mert egyébént a külpolitikai realizmus gurujától olvashatjuk. 

A szerzőt leginkább a francia politikus államférfiúi képességei foglalkoztatják: „Nem kevesebb mint három évtizeden keresztül Franciaország és Európa előtt álló minden fontosabb stratégiai kérdésben, és a túlnyomó konszenzus ellenére, De Gaulle helyesen döntött.” (Erről lásd a magyar kiadás 83-160. oldalait). De Gaulle persze csak példa a nagyobb érvelés bemutatására, miszerint 

Nem ritkaság egyébként, hogy egy politikus kortársait vegye górcső alá egyfajta történeti-publicisztikai munkában, emlékezetes, hogy Winston Churchill is megírt egy hasonló könyvet 1937-ben („Great Contemporaries”, vagyis „Nagy Kortársak”). Kérdéses viszont, hogy mennyire tud objektívan írni valaki olyan eseményekről, amelyekben konkrétan részt vett. Kissinger könyve kritikákat kapott, mivel túlságosan pozitív fényben írta le Nixon elnökségét. (A könyvben 161-246.). Olyan kellemetlen epizódokat, mint a Hitchens által is felemlegetett kambodzsai bombázás, egyszerűen figyelmen kívül hagyott.A New York Times nekrológja persze már kritikusabb volt: mint David E. Sanger cikke felemlegette, 1969-70-ben engedélyezte Kambodzsa szőnyegbombázását, amely egy látszólag semleges ország ellen vívott be nem jelentett háború volt. Célja a kambodzsai bázisokról működő kommunistabarát vietnami erők felszámolása volt, de legalább 50 ezer civil is meghalt. „Kissinger úr azzal utasította el e lépések kritikusait, hogy ők nem szembesültek a rossz döntések világával, mint ő. De az ő erőfeszítései, hogy szarkasztikus, frappáns, rövid mondatokkal nyomja el a kritikákat, csak felszította azokat. 

Kissinger a kicsi államokra egyébként egyfajta bábuként tekintett a sakktáblán. Ilyen értelemben munkáit olvasni magyar szemmel részben kellemetlen élmény, hiszen világos, hogy Kissinger milyen szerepet szánt a tízmilliós országoknak. „Furcsa módon egy olyan embert, akit a nácik felemelkedése miatt gyerekkorában elüldöztek hazájából, nem zavarták az afrikai, latin-amerikai, indonéziai és más országok kormányai által elkövetett emberi jogi visszaélések. Nixon Ovális Irodájában készült felvételekből kiderült, hogy Kissinger urat jobban érdekelte, hogy a szövetségeseket a kommunistaellenes táborban tartsa, mint az, hogy azok hogyan bánnak a saját népükkel” – jegyzi meg Sanger. Eközben a teljes elítélés álláspontja is nyilván igazságtalan. 

Kissinger szinte az utolsó pillanatig írt és rajta tartotta kezét az események ütőerén: könyvet írt az amerikai külpolitikáról (1969 és 2001), emlékezéseit több kötetben közölte (1979-2003), de könyvet írt az új világrendről (2014) és még a mesterséges intelligenciáról is (közösen más szerzőkkel, 2021). Utóbbit komoly veszélynek tartotta, bár megoldással bevallottan nem szolgálhatott. Munkásságának megértését a primer forrás vizsgálata segíti a legjobban, így az olvasó akkor ismerheti meg legjobban Kissingert, ha kezébe veszi könyveit, például a nemrég megjelent Az állam vezetésérőlt.

***

Fotó: Wikimedia Commons