Milyen kapcsolata volt Izraelnek Dél-Afrikával a hidegháború során és miért haragszik máig szubszaharai Afrika egy része a zsidó államra?
Mint lapunk is megírta, Dél-Afrika Palesztina ellen állt ki a Hamásszal szembeni háború során. Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök az Afrikai Nemzeti Kongresszus Végrehajtó Bizottságának ülése alkalmából tartott beszédében „szolidaritást ígért a palesztin népnek”.
Hangsúlyozta: „Közel 75 éve megszállás alatt élnek ezek az emberek, akik harcot folytatnak egy elnyomó kormány ellen, amely elfoglalta a földjüket, egy olyan kormány ellen is, amelyet az utóbbi időben apartheid államnak neveztek. Mint emberek és mint egy szervezet is, amely az apartheid elnyomó rendszere ellen küzdött, szolidaritást vállalunk a palesztinokkal” – mondta újságíróknak, hozzátéve: „Igazságos harcot folytatnak”.
Ramaphosa nyilatkozata konzekvensen illeszkedett az eddigi dél-afrikai politikába.
Dél-Afrika hagyományosan az arab oldalt támogatja az izraeli-palesztin konfliktusban – hozzá kell tenni, az álláspont nem magától értetődő szubszaharai Afrikában, ahol néhány ország Izrael stabil támasza. Az ENSZ-ben például rendszeresen Izrael mellett szavaz Burundi, Kamerun, Elefántcsontpart, Malawi, Kenya, Dél-Szudán, Madagaszkár és Togo is.
A dél-afrikaiak nyilván nehezen felejtik el, hogy a hidegháborúban Izrael és az apartheid Dél-Afrika két, hasonló helyzetben lévő, ostromlott bástya voltak. Ezen cikknek nem célja párhuzamot vonni az apartheid rendszer és az 1967 után megszállt területeken lévő izraeli adminisztráció között, mely hasonlat pontatlan és történelmietlen lenne – körülbelül éppen annyira igazságtalan, mint az izraeli „népirtás vádja” Gázában.
Golda Meir külügyminiszterként 1963-ban nyilvánosan megígérte, hogy Izrael nem fogja fegyverezni Dél-Afrikát.
David Ben-Gurion, Izrael szocialista alapító atyja 1961-ben deklarálta az apartheiddel kapcsolatban, hogy „egyetlen zsidó sem támogathatja a diszkriminációt”, Meir pedig személyesen szólította fel Dél-Afrikát az 1962-ben letartóztatott Nelson Mandela életének megkímélésére. A Dél-Afrika és Izrael közti diplomáciai kapcsolatokat Izrael meg is szakította 1963-ban.
A két ország katonai együttműködését Izrael két háborúja indította el. A ’67-es háború sikerei mellett elérte, hogy a zsidó állam „elnyomottból elnyomóvá” avanzsálva az amerikai progresszív fekete polgárjogi mozgalom támogatását is elveszítette. Ezek mellett számos afrikai ország kezdte hibáztatni a nemzetközi színtéren Izraelt, mint a szocialista ügy elárulóját, továbbá a francia fegyverellátás is elapadt. Hat évvel később Izrael ráadásul történelmének legnagyobb elszigeteltségét élte meg 1973-tól: a jom kippuri háborút követően 25 afrikai ország szakította meg diplomáciai kapcsolatait a zsidó állammal. Izraelnek sürgősen szövetségesekre volt szüksége; a körülmények ideálisak voltak egy mély és hosszan tartó kapcsolat kialakítására.
Izrael és Dél-Afrika közötti kapcsolatot ideológiai szempontok is befolyásolták, ám a legfontosabb volt a reálpolitika.
Dél-Afrika egyre kecsegtetőbb célpontnak tűnhetett a virágzó izraeli fegyverkereskedelem számára: 1973 és 1981 között az izraeli fegyverexportok összege 70 millió dollárról egymilliárd dollárra nőtt, s mint Aaron S. Klieman izraeli történész találóan rámutatott, Dél-Afrika ideális vásárló volt, ugyanis sarokba szorult, jobboldali kormánya volt, mely nagy hangsúlyt fektetett a fegyverkezésre, ám közben nem rendelkezett szoros kapcsolatokkal az arab-muszlim tömb irányába
A szoros katonai együttműködés 1974-ben kezdődött meg, mikor az év novemberében Simon Peresz izraeli védelmi miniszter Pretoriába utazott. A következő évben Peresz Svájcban találkozott P. W. Botha dél-afrikai védelmi miniszterrel, mely találkozó során lefektették további együttműködésük alapjait. Az itt nyélbe ütött dél-afrikai rendelések – tank-motorok és lőszerek – önmagukban kitették az izraeli hadiipar 1975-ös évi bevételének közel felét.
Eközben Izraelnek partnerre volt szüksége atomprogramjában.
Izrael máig nem ismeri be, hogy atomfegyverei lennének, noha ezt a történeti szakirodalom tényként kezeli.
Izraelnek 1966 végére lett elég fegyverminőségű plutóniuma, azonban híján volt egy nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták tesztelésére szolgáló területnek, és 1976-ra uránium-forrásai is kiapadtak. Dél-Afrika első atombombáját 1982-ben hozta létre, ez azonban ez még egy „puska” típusú, maghasadásra alapuló bomba volt, melynél összetettebb rendszereket is meg akart szerezni az apartheid ország.
Az izraeliek által fejlesztett ballisztikus rakéta ideális opció volt. A Jericho ezen modernizált verzióját 1979 februárjában tesztelték Izraelben, mikor is egy 500 km-re lévő célponton végezték el a kísérletet a Földközi-tengeren. A szigorúan titkos kísérleten részt vehetett I. R. Gleeson, a dél-afrikai hadsereg különleges hadműveletekért felelős osztályának feje és két segítője.
1979 májusában bizonyosan újabb teszt zajlott a két ország között Izraelben, illetve 1979-ben és 1989-ben a CIA gyanúja szerint még két izraeli-dél-afrikai rakétatesztre is sor került.
A hidegháború végével Dél-Afrika új elnök, F. W. de Klerk új irányvonalat képviselt, demokratikus választásokat írva ki. Dél-Afrika az átmenet részeként 1990-ben leszerelte minden nukleáris robbanófejét. A két ország katonai kereskedelme Sasha-Polakow Suransky történész óvatos becslései szerint valamivel több, mint 25 év alatt a 20 milliárd dollárt is meghaladhatta, nem számolva a közös fejlesztések és a konvencionális kereskedelem szintúgy tetemes összegeit.
A fenti történet nem az Izraellel szembeni, igazságtalan „apartheid"-vádakat igazolja, hiszen nem hasonlítható össze a két ország helyzete, ráadásul Izrael a Közel-Kelet egyetlen demokráciája. Ha valamire viszont élesen rámutat az Izrael és az apartheid Dél-Afrika közötti katonai kapcsolat, az végső soron éppen a nagypolitika Janus-arca és erkölcsöktől való mentessége. Az más kérdés, hogy napjainkban ennek a kapcsolatnak megvan az ára: a fekete vezetésű Dél-Afrika már nem bocsátja meg Izraelnek a régi fegyvereladásokat.
Fotó: Pixabay
Budapesten került sor a harmadik Pro-Israel Summitra, ahol a felszólalók Izrael és Magyarország szövetségéről, a közel-keleti békéről, és az iszlamista kihívásról beszéltek. Beszámoló.
Senki nem akarja lefegyverezni a Hamászt, a terroristák viszont nem fogják önként feladni a fegyvereiket.
A Faktum elemzése szerint az október 13-i palesztin-izraeli tűzszünet csak részleges megoldás, a béke jövője továbbra is a palesztin kérdés és a geopolitikai érdekek összetett hálójától függ.
Az asztalra csapott Szijjártó Péter.
Azok az eszmék, amelyek az utóbbi időben megjelentek a nyugati világban, nem tűnnek el a tűzszünet beköszöntével. Hajdú Tímea írása.
Már az se számít, honnan, csak minél több fegyver legyen minél gyorsabban.
Amikor rákbetegségét kezelték és nyílt sebbel hazaért, lakását már felforgatták Tusk rendőrei; azonban Zbigniew Ziobro, akit azóta ismét börtönnel fenyeget a hatalom, hétfőn este Budapesten még bizakodóan beszélt lapunknak.
Tóth Máté elmagyarázta: a horvát olajszállító minapi szerződésszegése is azt bizonyítja, hogy a nyugatiak akarata szerint valójában csak kiszolgáltatottabbá válna Magyarország.
