Brüsszel célkeresztjében a békepárti országok

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég vezető elemzője

Az európai politikai folyamatokat figyelők körében talán már nem hatott túlságosan nagy meglepetésként az a nyár elejei fejlemény, melynek keretében Brüsszel egy újabb állásfoglalás formájában elítélő nyilatkozatot fogadott el a magyar jogállamisággal kapcsolatban. Mint az a júniusban megszövegezett hivatalos dokumentumból kiderült, a bürokraták úgy látták, „az uniós értékek szisztematikus aláásására szándékos erőfeszítéseket tesznek Magyarországon, ez pedig aggodalomra ad okot, mert jövőre Magyarország tölti be az uniós tanács elnökségét”. Az ezzel kapcsolatos aggodalmakat végül az Európai Parlament szavazás útján is rögzítette, így 442 szavazattal, 144 ellenszavazat és 33 tartózkodás mellett Brüsszel immár dokumentáltan is megtámadta a 2024 második felében esedékes Európai Unió Tanácsának soros elnöksége kapcsán Magyarország integritását.  

Hogy az európai elit újabb magyarellenes mozzanatát valójában mi is indokolta, arra a nagyobbik kormánypárt európai parlamenti képviselője, Hidvéghi Balázs világított rá. Mint mondta, „Magyarországot ismét a békepárti álláspontja miatt támadják és ítélik el újra meg újra Brüsszelben. Folytatódik és fokozódik a Magyarországot célzó nyomásgyakorlás, amelyben egyébként aktív szerepet vállaltak a magyar baloldali EP-képviselők is, akik előterjesztői, támogatói és megszavazói voltak a Magyarországot elítélő határozatnak”. 

Természetesen ahogyan az lenni szokott, a kormánypárti reakciót nemcsak az itthoni ellenzék szereplői, hanem a nyugati politikai és médiaelit tagjai is nevetségesnek, kicsinyesnek, de legfőképpen cinikusnak bélyegezték meg, mondván, semmilyen jel vagy tendencia nem utal arra, hogy Brüsszel a jogállamisággal kapcsolatos büntetőpolitikáját és az azzal kapcsolatos retorikáját arra használná, 

Azonban ha alaposabban górcső alá vesszük az európai térséget érintő ezzel kapcsolatos folyamatok alakulását, akkor érdekes módon egy, a magyar kormány álláspontját kigúnyoló kritikusok véleményével teljesen ellentétes összkép tárul elénk. 

Induljunk csak ki az Európa-szerte, illetve a teljes transzatlanti régióban is komoly visszhangot kiváltó, Brüsszel és Ankara közti csörtéből, amely a napokban ismét napirendre tűzte annak a kérdését, hogy az európai közösségünk vajon mennyire képes hosszútávon, stratégiai alapon vélekedni egyes geopolitikai kérdésekről. Ugyanis az Európai Parlament a nyári dokumentumához hasonlóan most épp a legfrissebb, szeptemberi jelentésében aggodalmaskodott a demokrácia és a jogállamiság állapota miatt, annyi különbséggel, hogy most nem Budapest, hanem a szintén következetesen békepárti és a háború kapcsán már több ízben is közvetítői szerepet felajánló – nem mellesleg tagjelölti státusszal bíró – Ankara volt a célpont. 

Érdekesség, hogy a hivatalos brüsszeli állásfoglalás frazeológiája kísértetiesen hasonlít a Magyarországot támadó dokumentuméhoz, amelyben az áll: markáns romlás tapasztalható a sajtószabadsággal, a jogállamisággal, illetve az emberi jogokkal kapcsolatban. Mondani sem kell, az elfogult és egyben politikailag motivált brüsszeli jelentésre a török elnök, Recep Tayyip Erdogan habozás nélkül reagált: egyértelművé tette, ha szükséges, akkor Ankara végleg megszakítja az Európai Unióval eddig ápolt közös útját. Hogy mindez milyen potenciális sokkhatást gyakorolna Európára nézve, azt hűen érzékelteti, hogy a nemzetközi reálpolitika ismerői Erdogan bejelentése után szinte egyként fejtették ki gondolataikat azzal kapcsolatban, hogy Ankara ilyesfajta provokációja egy Európát érintő, katasztrofális migrációs krízis előidézésének ágyazhat meg. 

Ám hiba lenne azt gondolni, hogy a háborút a kezdetektől fogva ellenző Magyarország, valamint Törökország lenne az a két olyan nemzet, amely a Washington által előidézett, fősodratú szirénhangoknak való ellentmondással vívta volna ki Brüsszel jogállamisággal kapcsolatos haragját. Ugyanis érdemes felidézni Georgia példáját is, amely tavaly nyáron Ukrajna és Moldova mellett szintén erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy előmozdítsa az országban lévő eurointegrációs folyamatokat, mégis valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva 

Mint az a hivatalos indoklásból kiderült, Tbiliszi egész egyszerűen nem felet meg a Brüsszel által előzetesen meghatározott tizenkét pontos követelményrendszernek, amely egyebek mellett az igazságszolgáltatás, a választási rendszer, a sajtószabadság és az oligarchák elleni harc terén kért további reformokat Georgiától. Persze, az ország sajátos történelmét, valamint politikai és társadalmi berendezkedését ismerve még akár egy érvényes követelménycsomagként lenne mindez számon tartható; csakhogy miképpen Magyarország és Törökország jogállamisági kritikájának esetében, úgy a szintén következetesen háborút és fegyverszállításokat ellenző Georgia kapcsán is Brüsszel mögöttes szándékai sejlenek fel. Hiszen ha Tbiliszinek elmaradása van a demokrácia, a jogállamiság és a korrupció terén, akkor a jelenleg hadi- és szükségállapotban lévő Kijev, amely rendszerszintű és évszázados korrupciós hálózattal, valamint Európa legsúlyosabb kisebbségvédelmi-deficitjével rendelkezik, mégis hogyan felelhetett meg Brüsszel szigorú követelményrendszerének?

Az iménti példák ismeretében talán nem túlzás kijelenteni, hogy legyen szó uniós tagországról, évtizedes tagjelöltről, vagy éppen a csatlakozás reményében átfogó reformokat és áldozatokat véghez vivő országról, 

ha az a nyugati establishment által aktuálisan elvárt politikai áramlatnak szembeszegül. A kérdés csupán az, a jövő nyáron esedékes európai parlamenti választásokon Brüsszel más viselt ügyei mellett vajon ez a jelenség is a megoldandó és a megváltoztatható ügyek között fog-e szerepelni az európai választópolgárok szemében?

Címlapkép: Martin Bertrand / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP