A woke szétveri az egyetemeinket! – Mark Goldblatt a Mandinernek

A Nyugat egyre inkább úgy tekint saját kulturális örökségére, mint egy teherre vagy szükséges rosszra, amelyet minimalizálni kell, erre ösztönöz az erősödő woke ideológia. Mi a háttere, honnan ered ez a szemlélet?
A woke egy olyan boszorkánykonyhában készült, ahol rosszabbnál rosszabb ötletek szolgáltatták az alapanyagot. Az üstbe minden olyan gonosz gondolat belekerült, amelyet a nyugati értelmiségiek a hatvanas évek óta kitaláltak vagy felkaroltak, így többek között a posztmodernizmus, az episztemológiai nihilizmus, az erkölcsi relativizmus, a szociálkonstruktivizmus, a radikális feminizmus, az elfojtott emlékezet, a marxizmus, a földimádat, az úgynevezett queerelmélet, vagyis a társadalmi nemek teóriája, és így tovább. Ezek az összetevők önmagukban véve nem lépnének kölcsönhatásba egymással, de ha folyamatosan keverjük, majd felforraljuk és megfűszerezzük az infantilizmus dühével, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a rajongók pillanatok alatt felhörpintik.

Hogyan kezdte elemezni a woke ideológiát?
Évtizedek óta politikai esszéistaként dolgozom, így feladatom a kulturális trendek nyomon követése is. Emellett vallástörténetet is tanítok az egyetemen, így hamar átláttam, hogy a kritikai fajelmélet hogyan formálja át a nemzetiségi és etnikai tanulmányokat, vagy hogy a transzneműek érdekvédelme milyen változásokat követel. Elkezdtem olvasni róluk, visszanyúltam az elsődleges forrásokhoz. És, nem kerülgetem a forró kását, hamar rájöttem, hogy az a tudomány, amely mindkét mozgalmat inspirálta és támogatja, valójában zagyvaság. Ám a kritikai fajelmélet és a transzneműek támogatása két különálló jelenségnek tűnt. Fél lábbal – ez persze jókora retorikai blöff – mindkettő a posztmodernizmus talaján áll, de egészen a „me too” megjelenéséig nem láttam, hogy egy nagyobb woke trend részei lennének. Azonban a kritikai faj­elmélettel és a transzideológiával szemben, amelyek a címlapokra kerülve magától értetődően nevetségessé váltak, a  „me too” mozgalomnak hamar lett intellektuális súlya. Úgy tűnt, hogy a felháborodás élére álló nőknek jogos sérelmeik vannak, és a tapasztalataikban felszínre kerülő párhuzamok sokkal szélesebb körű problémára utaltak, mint azt valaha gondoltam volna.

Végül mi fordította a „me too” mozgalom ellen?
Brett Kavanaugh megpróbáltatásai. Donald Trump elnök jelölte őt az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságába, és a szenátus előtti megerősítési eljárása a szokásos republikánus–demokrata színjáték és kettős beszéd kíséretében zajlott, mígnem a demokraták előhúzták a kalapból Christine Fordot. Ford azt állította, hogy Kavanaugh több mint három évtizeddel korábban szexuálisan bántalmazta, amikor még középiskolások voltak – de nem, nem emlékezett pontosan, melyik évben és hol történt a bántalmazás, vagy hogy miként jutott el a buliba, ahol történt az eset, hogyan jutott haza a történtek után, bár azt jelezte, hogy túl messze volt ahhoz, hogy gyalog menjen. Minden olyan tanú, akit az eset kapcsán megnevezett, beleértve az élettársát is, vagy azt állította, hogy nem emlékszik az esetre, vagy kategorikusan tagadta, hogy megtörtént volna. A vádat leszámítva Ford semmit, semmilyen objektíven ellenőrizhető bizonyítékot nem tudott felmutatni arra vonatkozóan, hogy valaha is találkozott volna Kavanaugh-val, nemhogy arra, hogy a férfi kezet emelt volna rá. A felhozott vádak összessége az ő megdönthetetlen meggyőződése volt, hogy a támadás úgy történt, ahogyan leírta – és ő ragaszkodott ehhez a meggyőződéséhez, dacolva a történetében lévő, nyilvánvaló ellentmondásokkal. Azonban nemcsak ő ragaszkodott ehhez a meggyőződéséhez, hanem az amerikai média nagy része is. Christine Ford így lett a  „me too” mozgalom példaképe. Hinni akartak Fordnak: végül is nem a saját igazságát mondta, és nem mindenki jogosult a saját igazságára? Erre persze az egyetlen helyes válasz, hogy nem. Senki nem jogosult a saját igazságára. Az igazság a hit és a hiten kívül létező valóság közötti megfelelés. Amikor az igazságra törekszel, megpróbálod a személyes véleményt, hitet összhangba hozni a valósággal, mert a valóság azon kívül áll. Az eredeti kérdésre visszatérve: a Kavanaugh-botrány során jöttem rá, hogy a szubjektív hit, vagyis az én igazságom felemelése az objektív valóság, vagyis az igazság fölé az az elem, amely összeköti a kritikai fajelméletet és a transzneműek ügyét a  „me too” mozgalommal.

Hogyan ássa alá a woke az Egyesült Államok és a nyugati világ hagyományos intézményeit, közösségeit?
A woke ideológia érdekérvényesítő csoportok olvasztótégelye, amelyek célja a történelmileg marginalizált egyének és közösségek megértése és a velük szembeni méltányosság előmozdítása. Ebben az olvasatban pedig szinte lehetetlen kifogást emelni ellene, és gyanítom, hogy éppen ezért hat erősen az érzelmekre. Ki ne szeretné, hogy a hátrányos megkülönböztetéssel sújtott emberek, illetve azok, akiknek a felmenői diszkriminációt szenvedtek el, esélyt kapjanak egy jobb életre a jövőben? Nem a szándékkal van a probléma – bár a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A probléma inkább az a folyamat, amellyel ezt a szándékot megvalósítják. A woke a posztmodernizmus teremtményeként azt hirdeti, hogy a dolgok kiegyenlítésének egyetlen módja az, ha minden hagyományos hierarchiát lerombolnak: az elvek elsőbbségét az eredménnyel, a lelkiismereti szabadság elsőbbségét az intézményi kényszerrel, az objektív módszereket a szubjektív érdekekkel, a józanságot az őrülettel, az észt a szenvedéllyel szemben. Úgy érvelnek, hogy ha ezeket megfordítjuk, akkor megerősíthetjük a status quo elleni harcot. És ebben van is igazság. Ha elősegítjük az anarchiát, akkor az tényleg felborítja a status quót… És annak eredményeként ki tudja milyen koalíció kerülhet hatalomra. Érthető, hogy ez az eszmerendszer miért vonzó a gyermekek és a fiatal felnőttek szemében, s miért talál otthonra a bölcsész- és társadalomtudományokban, ahol a valóság-ellenőrzés eleve nehézkesebb, és könnyedén megkerülhető, ha az elérendő célok útjában áll. Mégis mi kárt okoz, ha a társadalomtudományi órák álintellektuális csoportterápiává alakulnak át? A hosszú távú kockázat azonban nagy, és egy olyan alapvető félreértésből fakad, amely népszerű a woke soraiban. A nyugati világ békéje és relatív jóléte kivételes állapot. De nemcsak kivételes, hanem törékeny is. Nem a fő szabályt tükrözi. Ha szétverjük, nem fog majd tetszeni, amit helyette látunk.

Milyen, a jövőre szóló következtetéseket fogalmaz meg új könyvében?
A legkézenfekvőbb következtetés az, hogy a felsőoktatásban szakadás vagy egyenesen összeomlás következhet. Nem látom, hogy ha a bölcsészet- és társadalomtudományok terén továbbra is a woke szemlélet dominál, akkor azt hogyan lehet majd összhangba hozni az egyetemi világ reáltudományaival. Ha a bölcsészet- és társadalomtudományok a woke pedagógia szellemében vallási meggyőzéshez hasonló felkészítésbe torkollnak, akkor az nem működhet párhuzamosan a folyamatos kiválóságot megkívánó reáloktatással. A kettő közül valamelyiknek engednie kell. Ha a történelemkönyveket újra kell írni, függetlenül attól, hogy így tévedések kerülnek beléjük, akkor miért ne kellene ugyanezt tenni a biológia-tankönyvekkel? Előre sajnálom szegény csikóhalakat. A gendertanulmányok meggyökeresedését megelőzően a csikóhal arról volt nevezetes, hogy a fajok közül egyedüliként a hímek is szülnek, de figyelemmel a woke ideológia felemelkedésére, adódik a kérdés: vajon meddig tudják megőrizni ezt az egyedülállóságukat? Lehetetlen, hogy a délelőtti szociológiaszemináriumon azt tanítják, hogy az objektivitásra törekvés a fehér felsőbbrendűségi kultúra eszköze, a délutáni számtanórán viszont el kell fogadni, hogy 169 négyzetgyöke 13. Ez két összeegyeztethetetlen vízió: az egyik szerint a valóság társadalmi konstrukció, amiről végtelen vitákat lehet nyitni, a másik szerint a valóság adottság, és ehhez igazítjuk hiedelmeinket és kijelentéseinket. A diákoknak végső soron választaniuk kell a kettő közül.

Nyitókép: Shutterstock